2014. 10. 05. – Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2014. 10. 05.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Gal 2,15-20

Prédikáció:

Kígyót melenget a keblén – ismerjük a szólást. Nomád népek között ismert olyan eset, hogy egy kígyó melegedi akart, és ezért besiklott a sátorba és az egyik ember takarója alatt elhelyezkedett. Egyik gyerekünk az osztály-tanító meghívására – többi osztálytársával együtt – a péntek éjszakát ott töltötte. Elég komoly szervezést igényelt, hogy a több, mint húsz gyerek matracokon altatható legyen a lakásban, és két étkezéshez szükségesek is rendelkezésre álljanak. Az osztálytanító családja hüllőket tart a lakásban. Gekkókat, kaméleonokat, de van egy sikló is, és tudomásunk volt róla, hogy előfordult már olyan, hogy a sikló megszökött. Elképzeltük, ahogy gyerekünk hálózsákjába az éjszaka folyamán bebújik a sikló melegedni. De végül is nem volt semmi váratlan esemény, a sikló a helyén, a terráriumában maradt, és fiunk jó emlékekkel jött haza.

Aki kígyót melenget a keblén – a szólás szerint, olyan valakit óvunk, védünk és fogadunk bizalmunkba, aki ártani fog nekünk. És mindezt öntudatlanul tesszük.

Vannak olyan helyzetek, amikor nem kerülhető el az összeütközés és az, amit árulásnak szoktak hívni.

A Biblia legfontosabb szerzője nem más, mint Pál apostol. Jelentőségében minden más szerzőnél fontosabb. És ezt nem a Páli Levelek iránti rajongás mondatja velem. Hiszen sokszor van, hogy nem is értem, mit ír – és csodálkozok, amikor valaki azt állítja szemérmetlenül, hogy érti. De van egy megoldó-kulcsunk Pál apostolhoz. Az úgynevezett megtérése. Más olvasatban ez a korábbi élet, az egykori barátok elárulása, saját meggyőződésének szemen köpése, életvitelének teljes feladása.

Neki, aki a zsidó identitás és életforma nagy példaképe volt, egyszeriben az a gondolata támad, hogy mindezt megtagadja és eldobja. Miért? Vagy ki késztette, ki ültette el a bogarat a fülébe, ki bujtotta fel arra, hogy ezt a lépést megtegye, és önmagát a lehető legerkölcstelenebbnek tartott döntésre kényszerítse? A válasz ez: Jézus Krisztus! Jézus Krisztus állt az útjába, lökte le a szekérről, teperte le a porba és ő vakította meg.

Mi történt volna az egyházzal, ha ez a fordulat nincs? A Jakab által vezetett ősgyülekezet megmaradt volna a zsidóság egy irányzataként. Akik a missziói parancsot arra használták volna, hogy a pogányoktól megköveteljék a noahita törvényeket, és ezzel egyfajta leegyszerűsített, olcsón, vagy könnyen betartható szabályokból keretezett prozelita identitást szerezhettek volna. Jézus megmaradhatott volna a zsidó vallás keretein belül, egy prófétának, sok tanítása beépült volna a tanrendszerbe, és az evangéliumok közül csak hármat tartottak volna meg, Jánost hatályon kívül helyezték volna. És a kereszt? Mit hirdettek volna a keresztről? Biztos, hogy nem az, ami ma a kereszténység hirdet, hiszen amit ma a kereszthalálról mondunk, az mind Pál miatt van.

Amiatt az ember miatt, akit Jézus leállított Damaszkusz felé menet, rávette, hogy tagadja meg identitását, adja fel farizeus-voltát, viselje el, hogy árulónak, hitehagyottnak, tévtanítónak fogják tartani, veszítse el minden korábbi kapcsolatát, barátságait szakítsa meg, és menjen azok közé az emberek közé, akiket üldözött, és a halálukat kívánta.

Mi lehet olyan erős hatás, ami ilyen fordulatra képes rávenni egy embert? Itt Istent sejti a hívő ember – és minden oka megvan rá, hogy így tegyen.

A hívő válasz erre az, hogy Isten, és az Ő egyszülött fia lehet csak képes erre. De itt megvan egy veszélyes félrecsúszás veszélye. Mert sokan egyfajta istenbizonyítékként kezelik a nagy ívű megtérés-történeteket. Egyes egyházakban egy-egy megtérés történet a liturgia része. Azt a hamis teológiát sugallva, hogy a megtérés történetek kvázi istenbizonyítékok. Van azonban egy lényeges különbség Pál fordulata és a többi megtérés történet között, melyek a megtérés előtti állapotukat egy rossz erkölcsiséggel, példának egyáltalán nem nevezhető életvitelük leírásával szokták jellemezni.

Pál apostolnál ugyanis éppen fordítva volt. Példás erkölcsiséget felvonultató életből lökte ki Jézus, az előmenetel, a vallási karrier lendületesen előrehaladó szekeréről taszította le őt Jézus a porba.

Nem költői kép csupán, amit Pál apostol saját helyzetéről megvall az Első Korinthusi Levélben: „…szinte a világ szemetjévé lettünk, mindeneknek söpredékévé egész mostanig. 1Kor 4:15

Ez a fordulat nem egy kívánatos állapotot hozott. De mi tudta Pál apostolnál, vagy korábbi nevén híva Saul farizeusnál ezt a veszteséget ellensúlyozni? Mi nyomhatott annyit a latban, mi volt annyira fajsúlyos és értékes, hogy képes volt ennyi egzisztenciális sikert ellensúlyozni, és elhordoztatni vele a sok megaláztatást, életveszélyt, viszontagságot üldöztetést?

A Filippi Levélben megadja rá a választ:

A nyolcadik napon metéltek körül, Izráel népéből, Benjámin törzséből származom, héber a héberek közül, törvény szempontjából farizeus, buzgóság szempontjából az eretnekek üldözője, a törvényben követelt igazság szempontjából feddhetetlen voltam. Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért. Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján. /Fil 3,4-11

Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagysága – ez képes ellensúlyozni ennyi veszteséget is, egy fényes karrier teljes összeomlását, a gyanús áttérők kezdő csoportjába való megalázó besorolódást és mindazt ami csak ezután következik, a Rómában bekövetkezett lefejezéssel, mártíriummal bezárólag.

De ebben az eszmélésben, megvilágosodásban olyan mérföldköveket fektetett le Pál apostol, olyan igazságokat mondott ki, melyek több ezer év igaznak és üdvözítőnek hitt gyakorlatát döntötték le, juttatták a bálványok sorsára.

Ilyen volt a törvény előírásainak betartása – melyről úgy gondolták, hogy igaz marad az ember, ha a parancsolatok szerint él, ha a törvényeket betartja. Polgári – nem vallási értelemben ez talán igaz is. Csakhogy itt másról van szó: arról, hogy mibe veti az ember a bizalmát. Ha abban bízom, hogy én rendes, törvénytisztelő állampolgár vagyok, akkor nem kell megismernem a világban jelen lévő rosszat – akkor csalódnom kell. Attól, hogy betartom a törvényeket, csak részlegesen érezhetem magam biztonságban.

Attól, hogy valaki soha, még egy közlekedési szabályt sem sértett meg életében, még nem érezheti magát nagyobb biztonságban, mint az, aki igen.

A törvényekbe és parancsolatokba vetett bizalom ilyen értelemben naiv, mondhatni gyerekes. Ezt a naivitást már a bibliai könyvek közül is kritizálták, mint például Jób Könyve, ahol a főhős törvényeknek való tökéletes önátadása nem tudta őt megkímélni a családját ért tragédiától és egészségének elvesztésétől, a halálos megbetegedéstől.

 Épp ilyen naiv hit azt gondolni, hogy a törvények betartása az igaz voltunkban is megtartanak minket. Számos történelmi példa bizonyítja, hogy a jó magaviselet, törvénytisztelő magatartás ellenére bűnök özöne, terhes öröksége zúdulhat az emberre pusztán azért, mert rosszkor volt rossz helyen.

Ezért beszél Pál apostol arról, hogy az ember megigazításra szorul. Önmagában a törvény és azok megtartása kevés ehhez. Itt egy nagyobb volumenű, jelentősebb dologra van szükség az ember számára. Az ember kevés önmagának, itt több, nagyobb kell. Ezt a minőségileg mást Ismerte fel Pál apostol Krisztus Jézusban. Aki az emberiség képviseletében végigment azon az úton, amelyen előtte még senki sem járt. Elébe ment a halálnak és a holtak közé ment, hogy általa mindenki megkapja az Isten színe elé járulásnak és a kegyelemre találásnak, valamint a megigazulásnak a lehetőségét.

Jézus áttört egy falat, melyet előtte senki sem mert. Utat nyitott ott, ahol eddig csak áthághatatlan akadályokat látott az ember.

Ezt látta meg Pál apostol, és ezért úgy gondolta, hogy ezt nem lehet hagyni elfelejtődni. Ez nem merülhet ki abban, hogy továbbra is a törvények megtartására buzdítjuk az embereket.

Azt látta meg, hogy itt most lehetőség van arra, hogy belekapaszkodjunk Jézus köpenyébe, és vele együtt végigjárhatjuk az utat, melynek vége az Isten Országába való belépés.

Bora Katalin a bizonyíték arra, hogy Pálnak ezt a hitbeli felismerését – melynek talán az egyik legjobb interpretátora éppen Luther volt, el lehet fogadni, hiszen ezt mondta magáról: én csak egy bogáncs vagyok Krisztus köntösén.  Kifejezve ezzel a ragaszkodást, mely lehet talán túlbuzgóságnak tűnhet a kívülálló számára, de kifejezi az elszántságot, mely Pál apostoltól tanulható, hogy „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve, hogy nem élek többé, csak annyiban amennyiben Krisztus él, és az egész életem az Isten fiától függ, aki nem szakít le engem köntöséről, hanem szeretetének jeléül mindent értem tett. Ámen