2014. 09. 07. – Bemutatkozó Istentisztelet (Molnár Lilla)

Dátum:
2014. 09.07.
Igehirdető neve:
Molnár Lilla
Ige helye:
Róm 3,27-31

Alapige:

„Hogyan lehetséges akkor a dicsekvés? Lehetetlenné vált. Milyen törvény által? A cselekedeteké által? Nem, hanem a hit „törvénye” által. Hiszen azt tartjuk, hogy hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül. Vagy Isten kizárólag a zsidóké?  Nem a pogányoké is? Bizony, a pogányoké is, mert egy az Isten, aki megigazítja a körülmetéltet hitből, a körülmetéletlent pedig hit által. Érvénytelenné tesszük tehát a törvényt a hit által? Szó sincs róla! Sőt, inkább érvényt szerzünk a törvénynek.”

 Prédikáció:

Kedves Testvérek,

   bár a mai istentisztelet még nem tanévnyitó, de mégis egy új helyzetben vagyunk, újrakezdés, illetve bizonyos szempontból a kezdete valaminek, számomra is és a gyülekezet számára is. A perikóparend pedig nem alkalmazkodik a nyárvégi hangulathoz, nem könnyed, léleksimogató szavak az igehirdetés alapigéi, amelyekről a Balatonparton eldiskurál az ember, hanem Pál apostol kemény dogmatikai beszéde, fejtegetése ez, mint valami csonthéjas gyümölcs, nehéz hozzáférni.

   Tegnap este nagyon nehezen találtam szavakat a gondolataimhoz és arra jöttem rá, hogy drukk van bennem. Másmilyen, mint szokott. Ez az igehirdetés egy új élethelyzet első igehirdetése, és ennek a terhe, meg talán a jól-csinálni-akarás terhe gátol. De az igeszakasz első mondatai, csak úgy önmagukban beleszólnak ebbe és alázatra intik az embert, igehirdetőt és igehallgatót is. A dicsekvéstől óvakodni kell, mert a szolgálat minden mozdulata és gondolata kegyelem és ajándék. Hálát fogok adni, ha így tudom tölteni az itteni szolgálatomat és erre tudom vezetni azokat, akik hallgatnak.

   A Római levélnek ez a rövid szakasza nagyon sok kérdést felvet, de hangsúlyosan a megigazulásról beszél. „Hit által igazul meg az ember a törvény cselekvésétől függetlenül…, mert Isten nemcsak a zsidók istene, hanem a pogányok istene is.” Ha megvizsgáljuk ezt a mondatot, kitűnik, hogy szinte minden szava magyarázatra szorul. Az, aki olvas Bibliát, teológiát, rendszeresen hallgat igehirdetést, gondolkodik teológiai kérdésekről, talán el tudja helyezni, hogy miről van szó, megérti ezeket a szavakat, és hasonló szókinccsel talán ki is tudja fejteni. Aki viszont  ritkábban, időnként találkozik ilyen tételmondatokkal, és nem gondolkodik rendszeresen biblikus, teológiai témákról, az már nagyon távolinak érez egy ilyen mondatot. Az utca (nem keresztény) embere pedig meg sem hallja, illetve tudatosan távol tartja magát az efféle keresztény igazságoktól, mert nem érti, nem mond neki semmit, esetleg az egyház „vallásos”, életidegen és unalmas képét idézi fel benne.

   A keresztény teológiának egyik központi kérdése az igazság, az igazságkeresés, az igazzá válás. Mi az igazság? Hogyan tudok igaz lenni? … Ahogyan a mindennapi életnek vannak előírásai, szabályai, korlátai, úgy a keresztény életnek is megvannak a törvényei. Az Ószövetségben a törvényadással, egyfajta szerződéskötéssel indul Isten és a választott nép kapcsolata. Isten igénye, hogy ő maga legyen az egyetlen autoritás, védelmező, mérvadó, irányító hatalom  a választott közösség életében, és ebben a kapcsolatban az Úristen oldaláról természetes vonzat lesz az ő biztonságot és fejlődést nyújtó irányítása. Az embernek pedig már az Ószövetségtől kezdve elemi tapasztalata az, hogy nem tud a törvényeknek maradéktalanul megfelelni. Nem tudja azokat abszolút módon megtartani, mindenkor érvényt szerezni neki.

   Tegnap, az autópályán, ahogyan ezen gondolkodtam, épp konstatáltam, hogy milyen jól tartom a megengedett, törvényes 13o-at, erre elütök egy verebet. Megfagytak a gondolataim. Hol van itt az igazság? Ártottam valaminek, és mindegy, hogy tényleg a legcsekélyebb szándék nélkül, de vétettem az élet védelmére vonatkozó törvény ellen. Bagatell a példám, elnézést is érte, hiszen egy veréb elütése nem üdvkérdés, de talán példázza kicsiben a problémát. És a dicsekvés „ellehetetlenedése” is erről a tőről fakad. Mert ki büszkélkedhet Isten előtt azzal, hogy megtartotta a törvényét? Kinek nyugodhat meg ebben a lelkiismerete? Mert, ahogyan Isten törvénye abszolút védelmet ad az emberi életnek, amikor az mondja: Ne ölj!, a teljességét, valódiságát nyújtja az emberközi és isten-ember-közi kapcsolatoknak, amikor azt mondja: Szeresd az Urat és szeresd felebarátodat, ezzel az ítéletet is kimondja az ember felett, ugyanis ezeket nem tudjuk maradéktalanul tartani. Ha a mindennapjainkra gondolunk, akkor olykor a legkisebb mértékben sem.

    A kérdés ma már nem az, mint Pál korában, hogy ki tudja jobban megtartani a törvényt, aki zsidóként beleszületik, vagy a ki pogányként hitre jut. Ma, 2o14-ben inkább az a kérdés, hogy kinek fontos egyáltalán Isten törvénye? Kit aggaszt, vajon, ha képtelen az ember a megtartására? Pedig, ha belegondolunk, csak azokba a törvényekbe, amiket az előbb felsoroltam, nem sok kegyes, vallásos dolog van bennük. És mégsem fontosak. Szeresd a másik embert és ne tedd tönkre az életét. És még ez a minimum sem érdekes, vagy mérvadó. Mert annyi féle módon lehetetleníti el az ember a másik ember életét. Világméretben, vagy éppen a legszűkebb és bensőségesebb családi közegben. És Isten szeretete így a második helyen sem fontos, mert aki nem szereti Istent, az nem tudom hogyan szeretheti igazán a másikat, és fordítva, aki nem szereti az akárki-másik embert, az hogyan szeretheti Istent?! És hát erre a reális tapasztalat az, hogy töredékesen vagy sehogy. És a működő lelkiismeret számára ez jelez valamit. Azt, hogy valami nincs rendben, és gondolati szinten nem is tud rendben lenni, nincs esély arra, hogy valahogyan megszűnjön ez a vádolás, ez a körforgás, a félelem,a rettegés – élethelyzettől, lelki alkattól függően.

   Egy teológiai tanárom gondolatmenetében a hit általi megigazulás – arról szól, hogy Isten maga milyen. Az a lényege ennek, hogy Isten kapcsolatot keres az emberrel, és nem ószövetségi módon csak a választottakkal, hanem újszövetségi értelemben a Krisztusban megszabadított mindenkivel, a „zsidóval és nem zsidóval is”, az „evangélikusnak születettel” és az Istenre felnőtt korában rátalálttal is. Ebben a kapcsolatkeresésben a rátalálás, a megtalálás valami mélyen bennünk rejtőző kapcsolódás a természetfelettihez, az emberfelettihez, a létünk forrásához, a Teremtőhöz. A megigazulásnak ez a értelme, a kapcsolatkeresés elméletileg életbevágó.

    Ma, 2o14-ben például Irakban kereszténynek lenni egzisztenciális kérdés. Több annál, hogy megyek-e templomba vagy sem, imádkozom-e egyáltalán vagy sem. Hanem az életet, a létezést és megmaradást befolyásoló, fenyegető döntés, ha láthatóvá válik a krisztus-követés. A történelemből ismert keresztényüldözések forgatókönyvei újrajátszódnak, és ma is valóság lehet, hogy a hit létkérdéssé válik.

   Nem cél az, hogy ezen sopánkodjunk. Imádkozzunk azokért, akik abban a helyzetben vannak, abban a kiszolgáltatottságban, hogy a bőrükön érzik, a megigazulás, a hitben megmaradás Isten kegyelméből történik és nem rajtuk múlik. Számunkra, összehasonlítva, talán „könnyebb”, „jobb” az élet, de tagadhatatlanul megvan a saját küzdelme, terhe, amit hordani kell, vele és benne élni. De Isten ebben is ott van. Nem felette vagy kivüle, hanem benne. És más minőségében éli meg az ember a küzdelmeit, ha tudatában van ennek a jelenlétnek. De nemcsak szenvedésről van itt szó. Más minőségű, más ízű az ember öröme, amikor azt a szívből feltörő, őszinte hála, köszönet kíséri. És Istennek a jelenléte gyógyulás a lelkiismeretnek. A szorongó, félelemmel teli, megterhelt lelkiismeretnek. Mert az ő jelenléte (az igeszakasz szókincsével) megigazító, vádak alól felmentő jelenlét. Békesség, ami egyszerűen van, a törvény cselekvésétől függetlenül, a jótett mértékén való meditálás nélkül. És a jó hír ebben az, hogy Isetn közelsége, talán, nem is ajándék, hanem alapvetőbb ennél: adottság. A 139. zsoltár beszél arról, hogy Isten elől az embernek nincs hová mennie, mert ő mindenhol ott van, mindenben.

Erre a jelenlétre csak rátalálni lehet, rácsodálkozni, de Isten jelenléte bárki életében közösséggé válhat. Az igeszakaszban Pál halmozza a retorikai fordulatokat: Isten csak a zsidóké? Pogányoké is? Hát ugyan nem mindenkié?  … Bár ha ma is azon menne a vitatkozás, kié Isten. Pál korában és helyzetében központi téma a körülmetéltség, körülmetéletlenség. Az szembenállás, illetve egyenlőség kérdése a zsidók és hitre jutott pogányok között. Mert a zsidó, a körülmetélt, az kiválasztott, az ő megigazultsága öröklött, amit betölthet, mert a választott nép tagja.  Az apostol azonban abban tesz rendet, hogy ez semmilyen előjogot, előnyt nem ad azzal szemben, aki nem-zsidóként lett keresztény. Az Úristennel való kapcsolat mindkét életnek elengedhetetlen része, még akkor is, ha a pogány megtérő számára ez nem egy standard állapot. Ez számunkra is felveti a kérdést: Hogyan állunk Istennel?Mit is jelent számunkra a kapcsolatunk Istennel? Mindegy, hogy mióta vagyunk evangélikusok, azok-e egyáltalán. A kérdés lényege és tartalma a formalitás mögött van.

   Ha ezen gondolkodunk, akkor ez megadja a keresztény életnek, a Krisztus-követésnek az irányát. Ami nem a törvényből, a kreált elvárásokból, előírásokból indul ki, hanem Isten jelenlétéből ebben a világban. Az igazi cél, nem kilóra mérni a jót és a helyeset, hanem rátalálni erre a kapcsolatra, amely megváltoztatja az életünket: fenekestül felforgathatja, újra és újra értelmet adhat neki, békességet, szabadságot, de mindenképpen egy olyan életközösséget, amiben létezni jó.

Ámen