2014. 08. 31. – Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2014. 08. 31.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

1 Jn 2,1-2

Prédikáció:

Nemrég botrányos ügyek sora lepleződött le és vált az európai sajtó számára is ismertté Tanzániában, ebben a kelet afrikai országban. Az elmúlt másfél évtizedben 73 esetben követtek el támadást albínók ellen. A leghírhedtebb eset Mariamu Stanfordé: Egy éjjel két férfi betört a házukba, és bozótvágó késekkel mindkét kezét megcsonkította. Egy másiknak három ujját vágták le, majd térd alatt a lábát, és belehalt a vérveszteségbe. A tanzániai kormány csak ebben az évben19 albínó áldozatot vall be, de helyi szakértők 50-nél i többre becsülik a számukat. Az ok, amiért albínó emberek nem érezhetik magukat biztonságban – egészen elképesztő. Szellemnek tartják őket.  Úgy tartják, hogy levágott testrészeik gyógyítják az AIDS-betegséget. Feláldozásukkal megállítható a vulkánkitörés. A helyi boszorkányok, varázslók az albínók testrészeit felhasználják a bájitalaikba, a halászok pedig szerencsét hozó amulettként hordják magukon a levágott albínó testrészeket. Egy-egy ilyen amulett akár 75 ezer dollárért is elkelhet a feketepiacon. Ami forintban kb. 18 millió forint. Ez sok mindent megmagyaráz az albínók elleni támadások gyakoriságáról. Tanzánia elnöke kijelentette ugyan hogy regisztrálni fogják az albínókat és kíméletlen szigorral lépnek fel a kuruzslókkal szemben, mindez nem nyugtatja meg a helyi albínókat, akik legalább 100 ezres számban élnek Kelet-Afrikában, ahol igen gyakori ez a genetikai rendellenesség. Itt minden ezredik ember albínónak születik. Ebben a sok problémával küzdő, szegény és elmaradott afrikai országban az is előfordul, hogy a családok egyszerűen eladják albínónak született csecsemő gyermeküket a kuruzslóknak. A rituális csonkítások és gyilkosságok ügye legtöbbször a vádemelésig sem jut el. Nincsenek emberek, akik tanúskodni mernének a bántalmazott mellett. Az albínók sincsenek felvilágosítva a jogaikról, nem bíznak az igazságszolgáltatásban, mely pedig igencsak döcögve működik. Emmanuel Makalla tanzániai evangélikus püspök nemrég azt nyilatkozta, hogy az albínók menekültként élnek a saját hazájukban, és azt mondják, hogy még egy vadállat is nagyobb biztonságban van mint ők, mert egy elefánt meggyilkolásából nagyobb ügyet csinálnak, mint egy albínó meggyilkolásából. A helyi püspök szerint a misszió kiterjesztése jelentheti a leggyorsabb és leghatásosabb megoldást az albínógyilkosságokra. Ezeket a rituálisan végrehajtott rémtetteket pogány vallási meggyőződés táplálja. Az áldozatban való degenerált és beteges hit, hogy valaki fájdalma árán az én szerencsém megnövekedhet. Úgy tartják ugyanis, hogyha az áldozat ordít fájdalmában, akkor a levágott végtag sokkal hatásosabb. Ez az értünk való áldozat aberrált változata.

Persze nem lehet kizárni, hogy valaki keresztényként Jézus szenvedésére is így gondoljon. Ő szenvedett, Ő fájdalmakat élt át azért, hogy nekem jobb legyen, hogy nekem üdvöm legyen.

Jorge Luis Borges-nek van egy novellája, Márk Evangéliuma című, mely erről szól. Egy entellektüell  egyetemista Argentina egy távoli déli tanyájára megy nyári vakációra, ott ragad, majd egy ötlettől vezérelve elkezd a helyi írástudatlan embereknek az Újszövetségből felolvasni. A helyiek egyre többször kérik, hogy olvassa fel nekik Márk Evangéliumát, végül a fiatal egyetemistát – pontosan az evangélium leírása alapján, keresztre feszítik, aki – mint Jézus – meghal nekik a kereszten.

Ez éppen nem az evangélium világossága, hanem a sötétség, mely bennünk van emberekben, akik áldozatot akarunk, aki helyettünk szenved, és hal meg, és babonásan azt hisszük, hogy ez nekünk jó és üdvös. Lehet ez valami különös jeggyel megbélyegzett, vagy idegen, vagy bárki.

De van az áldozat jelentésére egy másik példám is.

Dian Fossey egy San Francisco-i születésű, középosztálybeli lányként ment a Kaliforniai Egyetemre, ahol állatorvosnak készült, de gondjai voltak a kémiával és a fizikával, ezért szakot váltott és foglalkozásterápiából szerzett diplomát. Valószínűleg egy gyermekkórházban osztályvezetőként élte volna le az életét, ha nem találkozott volna Luis Leakley-vel, akinek egy hegyi gorillákról szóló előadása új, szenvedélyes érdeklődés ébredt benne ezek iránt az emberszabású majmok iránt. Kezdetben ez nem volt több elméleti érdeklődésnél. Ám amikor egy barátnője afrikai útjából visszatérve mesélt neki élményeiről, egy nagyobb összegű kölcsönt vett fel és Afrikába utazott, ahol megkereste Luis Leakley-t, aki éppen őskori leletek után kutatott, és aki mesélt neki Jane Goodall-ról, aki a csimpánzok kutatására szentelte életét, és az emberszabásúak kutatásának fontosságát hangsúlyozta.

Dian ettől kezdve az elkövetkező 18 évet az életéből a gorilláknak szentelte. Ruandában, a Virunga-hegységben telepedett le, és szerény faházában töltötte ennek a 18 évnek a legnagyobb részét, ahol a lehető legközelebb lehetett a gorillákhoz. Összesen 15 könyvet írt a gorillákról. Közel húsz év szenvedélyes kutatás és érdekvédelem, mert minden legális eszközzel, néha egyszemélyes küzdelmet vívott az orvvadászokkal. 18 év… És vélhetően még többet szentelt volna nekik, ha nem ölik meg. Ugyanis 1985 karácsonyán brutálisan lemészárolták, fejét bozótvágó késsel hasították ketté.

Dian Fosseynak köszönhető, hogy a hegyi gorillák ma még egyáltalán léteznek. Ő volt az, aki védelmükért a legtöbbet tette, kiharcolta, hogy a védett terület magassági határát 3000 méterről 2500 méterre vigyék le, ezzel az élőhely mérete brutálisan ne csökkenjen le, alapítványt hozott létre azzal a céllal, hogy támogatni, szponzorálni lehessen az orvvadászok elleni rendszeres őrjáratokat.

Nemrég egy gorillákat kutató etológus úgy fogalmazott, hogy ha Dian Fossey nem lett volna, a hegyi gorillák mára már nem léteznének, tulajdonképpen teológiai nyelven úgy fogalmazhatnánk, a gorillákért él és halt meg.

A párhuzam talán világos: értünk emberekért is jött valaki, akinek mi voltunk fontosak, aki szenvedélyes szeretettel próbált bennünket megmenteni, és mindent megtett annak érdekében, hogy ez valóban sikerüljön.

Olyan tanítást és példát köszönhetünk neki, mely bármely kultúrában élő ember számára is követhető és érthető. Megtanulhatjuk Tőle az Istenhit legteljesebb fajtáját, átélhetjük az imádságaink során, csendes perceinkben a bizalmas közelséget, Vele és az Atyával, akit megmutatott nekünk önmagán keresztül.

De ez az értünk való lét, ez az értünk lobogó szenvedély törést szenvedett. Aki értünk jött, értünk élt, az erőszakos halál áldozata lett. Vajon mi is részesei vagyunk enek a gyilkosságnak? Igen, akkor látjuk helyesen Jézus halálát, ha nem valami rajtunk mesze kívül megtörtént tragikus esetet látjuk benne, hanem annak olyan történetet, melyben nekünk is szerepünk lett volna, ha akkor és ott élünk. A passiótörténetet akkor értjük helyesen, ha felismerjük megunkat az áruló Júdásban, a tagadó Péterben, az elfutó többi tanítványban, a halálát kívánó Kajafásban és az őt vérpadra küldő Pilátusban. De nem azért, hogy újrateremtsük a kereszthalált, és nem azért, hogy a keresztre küldjük, hogy a fájdalmait, és ordítását hallva érezzük bizonyosabbnak kereszthalála reánk vonatkozó érvényét, ahogy az albínót amputáló gyilkos hihette.

Jézus kereszthalála, mint értünk való áldozat azért lehet az egyház tanításának középpontjában mert a legnagyobb szeretet megjelenését ismerjük fel benne, Isten szeretetét, nem szavakban, hanem egy nagyszabású tettben, áldozatban, mely bennünket is arra a felismerésre vezet, és követésre hív arra, hogy az ember szenvedélyesen szeretendő, hogy érdekes és megmentésre méltó minden bűnével és hibájával együtt, hogy az emberért kell tenni és ha kell, meghalni. Ennek az útján járni, ez Jézus követése és kereszténységünk lényege. Ámen