2014. 08. 17. – Búcsú Istentisztelet (Balázs Viktória)

Dátum:
2014. 08. 17.
Igehirdető neve:
Balázs Viktória
Ige helye:
Lk 12, 48b

Alapige:

„ Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.”

Prédikáció:

Szeretett Testvérek,

mai igénkben Jézus szava ismét tükröt tart elénk, és arra indít, hogy a felelősségről beszéljünk. Bár enélkül sem lenne megkerülhető ez a téma a mai igehirdetésben, hisz debreceni lelkészként utoljára állok ezen a szószéken, és a búcsú számadásra késztet; és ha valamiféle összegzésre szánjuk el magunkat, akkor kikerülhetetlenül szembetalálkozunk a felelősség kérdésével is.

2008 nyarán, friss diplomával a zsebemben kerültem ide hozzátok. Kollégámon Zolin, és egy jó barátnőm szülein kívül nem ismertem mást a városban. Aztán eltelt hat év, és tessék! Most csupa ismerős, és számomra kedves arc néz vissza rám, és mindegyik arc kapcsán emlékek sora jut az eszembe. Sok mindent éltünk át együtt. Volt, hogy örültünk, és olyan is volt, hogy sírtunk. Nagyokat beszélgettünk, vagy épp nagyokat hallgattunk. Kirándultunk, szervezkedtünk, kipróbáltunk új formákat, felsorolni is nehéz lenne, mennyi mindent csináltunk, és vittünk véghez együtt. Veletek, akik most itt vagytok: kicsik és nagyok, fiatalok és idősebbek, egykori keresők, akik mára gyülekezetünk tagjai lettetek, és ti is, akik talán még mindig kerestek. És azokra is gondolok, akik már nincsenek itt közöttünk, akik nem ülnek megszokott helyükön a padban. Sok-sok emlék, és én ezek mindegyikét a szívemben őrzöm, és magammal viszem.

Értetek voltam felelős ebben a hat évben.

Igénkre utalva azt is mondhatnám, a megbízatásom arra szólt, hogy közöttetek legyek sáfár. De ki is tulajdonképpen a sáfár és miben áll az ő megbízatása?

Ehhez a kifejezéshez talán a gondnok szavunk áll a legközelebb. A gondnok, a sáfár, ugyan olyan szolga, mint bárki más. Igaz, hogy ura a többi szolga fölé rendelte őt, de nem azért, hogy – távollétében – helyette és nevében uralkodjék a ház népe fölött, hanem csupán azért, hogy a ház ura által megszabott időben kiadja a többi szolga eledelét. Éppen ezért, ez nem hatalom, hanem feladat, és a sáfár többletjogosítványa csupán erre szól. Felelőssége arra terjed, hogy eledelt adjon a többieknek. És ennek kapcsán megfogalmazódik bennem a kérdés: Vajon tudtam-e jó sáfára lenni közöttetek az Istennek? Megláttam-e éhségeteket jószóra, vigasztalásra, bátorításra, útmutatásra? Jól lakva, megerősödve mentetek-e el egy-egy istentisztelet, úrvacsora előtti áldás, vagy személyes beszélgetés után? Sikerült-e Isten szeretetét megtapasztalhatóvá tenni közöttetek? Sok-sok kérdés, és én csak remélhetem, hogy akadtak ilyen áldott pillanatok is közös utunkon.

A sáfár feladata és felelőssége tehát ebben áll: eledelt adni szolgatársainak.

De felelőssége nemcsak a sáfárnak van. Felelőssége minden szolgának van. A példázat, amit felolvastam nem önmagában áll, hanem egy kérdésre felel. A kérdést Péter teszi fel Jézusnak: „Uram, nekünk mondod ezt a példázatot, vagy mindenkinek?” Azaz a hűséges szolgákról szóló példázat csak a szűken vett tanítványi körnek szól, vagy a többieknek, a sokaságnak is?

Jézus válaszát tehát ez a kérdés határozza meg. Ha egy szolga tisztában van azzal, hogy mi az ő feladata, akkor nincs mese, azt tennie kell. Azok, akik már megismerték Jézus tanítását, szavait, gondolatait, többé nem viselkedhetnek idegenként, vagy mintha mit sem tudnának minderről. Így tehát, aki kapcsolatba kerül Jézussal, annak bizony megbízása, és ebből adódóan felelőssége is van.

Erről beszél Jézus a talentumokról szóló példázatban is. Egy ember elutazása előtt hívatja szolgáit, és átadja nekik a vagyonát. Az egyiknek öt, a másiknak kettő, a harmadiknak pedig egy talentumot ad. Aki ötöt és az is aki kettőt kapott, befektette a pénzt, elkezdett kereskedni vele, és megduplázta a kapott talentumokat, míg az, aki egyet kapott nem csinált mást, csak elásta a földbe. Egy idő után visszatért a szolgák ura és számadást tartott. Aki öt és aki két talentumot kapott, odavitte a gazdának azokat is, amiket idő közben szereztek, és őket bőségesen megjutalmazta uruk. Aki egyet kapott, az azt az egyet vitte oda urának és elmondta, hogy ő nem akart kockáztatni, nehogy elveszítse azt az egyet is, amit kapott, ezért ásta el. Ez a szolga nem részesült jutalomban, sőt azt is elvette tőle ura, amit eredetileg neki adott.

Testvérek, Urunktól mindannyian kaptunk valamire megbízást, valamihez tehetséget, és mi magunk döntjük el, hogy kezdünk-e vele valamit, vagy sem. Mindenki maga dönthet arról, hogyan gazdálkodik azzal, amit az Istentől kapott. De azt tudnunk kell, hogy a megbízás mindig felelősséggel is jár. És a felelősséget egyszer számon kérik rajtunk. Számon kérik mindazt amit tettünk, de azt még inkább, amit módunkban állt volna megtenni, és mi nem tettük.

Ki tehát a hű és okos szolga? Ki az, akinek azt mondja Jézus, hogy: „ Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon.” ?

Én úgy hiszem Testvérek, annak fogja Urunk ezt mondani, aki megtette. Aki vállalta azt, ami a feladata, ami a kötelessége, és amire lehetősége volt. És nem azon lesz a hangsúly, hogy sokszor tette-e meg, vagy sem. A hangsúly azon lesz, hogy ha egyszer is nem tette meg.

Emlékszünk arra a példázatra, amikor Jézus azt mondja az utolsó ítélet kapcsán, hogy ti, akik befogadtatok engem, amikor jövevény voltam, vagy enni adtatok, amikor éheztem, és inni, amikor szomjaztam, ti, akik meglátogattatok, amikor fogoly voltam, vagy amikor betegségtől szenvedtem, ti vagytok azok, akik azt tettétek, amire megbíztalak titeket. És akkor ezek széttárják a kezüket és csodálkozva azt mondják, hogy mi nem tettünk veled soha ilyet. Soha nem fogadtunk be, nem etettünk meg, se nem adtunk neked inni, se nem látogattunk meg téged, bizonyára összekeversz minket valakivel. És  nekik mondja azt Jézus, hogy ha EGGYEL is megtettétek mindezt, akkor velem tettétek meg. Ha eggyel is megtettétek. És a másik csapatnak meg éppen azt mondja, hogy ti nem fogadtatok be, nem adtatok enni, inni és nem látogattatok meg, amikor beteg voltam. És akkor azok is csodálkozva széttárják majd a kezüket, és azt mondják, hogy Uram, de hát mikor láttunk téged éhezni, vagy szomjazni, mikor láttunk betegen, vagy mikor voltál jövevény, amikor nem tettük meg veled mindezt? Nekik pedig azt mondja, ha akár eggyel is nem tettétek meg mindezt, akkor azt velem nem tettétek meg.

Kire bíznak tehát sokat? Úgy tűnik arra, aki meglátja, aki észreveszi, aki megteszi, akár egyel is. Aki felfedezi, hogy ott és akkor, annak a másik embernek éppen arra van szüksége, amit én tudok neki adni. Önkéntelenül, szeretettel, irgalommal, ahogyan én is kapom az Istentől. Arra bíznak sokat, aki ha észreveszi a másik szükségét, akkor megteszi azt, ami a dolga.

A mérce tehát igen magas, noha csak egyről van szó, de tudjuk jól, hogy az isteni számtan éppen ebben tér el a miénktől. Mert Isten számára mindig az EGY a legfontosabb. Az egy eltévedt bárányért otthagyja a többi 99-et, és addig megy utána, míg meg nem találja; az egy elgurult drachmáért a gazdasszony kirámolja az egész házat, és addig söpör, addig keres, míg meg nem találja.

Ne feledjük tehát Testvérek! Isten számára mindig az EGY a legfontosabb, az Ő számára mindig az ember a legfontosabb.

Éppen ezért nem könnyű belenézni a felelősség tükrébe, mert ha őszinték vagyunk magunkhoz, könnyen lelepleződhetünk, megláthatjuk mulasztásainkat azt, hogy mikor nem tettük meg, amit nekünk kellett volna megtennünk, amit tőlünk várt volna Urunk.

A sáfár feladata az, hogy kiadja szolgatársainak az eledelt.

Hogy jó sáfára tudtam-e lenni közöttetek az Istennek, nem tudom. Csak remélhetem, hogy akadtak olyan áldott pillanatok is a közös utunkon, amikor megláttam éhségeteket, és azt tudtam adni, amire ott, akkor, abban a pillanatban éppen szükségetek volt. És ne feledjük! Felelőssége mindenkinek van. Akkor és azon a helyen, ahol éppen rá van szükség. És ha megtesszük azt, ami a mi dolgunk, végül mégis csak annyit mondhatunk: „Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami a kötelességünk volt.” Ámen.

Urunk!

Köszönjük neked, hogy te mindenkinek adsz jótetszésed szerint. Add, hogy felfedezzük mi az, amit ránk bíztál, és ha megláttuk, kérünk adj erőt, kedvet, lelkesedést ahhoz, hogy meg is tegyük. Ámen.