2013. 12. 29. – Karácsony utáni vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2013. 12. 29.
Igehirdető neve: 
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:
Lk 2,25-32
Alapige:

Íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet, amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak, és dicsőségül népednek, Izráelnek.”

Prédikáció:

Szeretett Testvérek…!

100 ezer angol fontot hagytak ott egy angol település templomának lépcsőjén. York városában történt, hogy nem volt gazdája a pénzen, amit egy szemeteszsákban hagyott ott valaki. Kihívták a rendőrséget, de az semmilyen bűncselekményhez sem tudta kapcsolni a különös esetet. Gondoljunk csak bele: ez forintba átszámolva 36 milliónak felel meg. Maga a titkos adakozás egyébként még augusztusban történt, csak a rendőrségi nyomozás több hónapot vett igénybe, mire végére jártak a dolognak. Egy 1897 óta érvényben lévő törvény értelmében ilyen esetekben a rendőrbíró elbírálása a mérvadó, aki úgy döntött, hogy a rászoruló hajléktalanok és az egyházközség kapja meg.

Elgondolkodtatott az eset. A sok lehetséges változat közül – miért is tette ezt valaki, én a vallásos indítékú mellett töprengenék el most. Tegyük fel, hogy hálából tette az illető. Vagy nagyon komoly megrendülés, vagy valami rendkívüli esemény kellett, hogy történjen az illetővel. De lehet, hogy a kívülállók számára semmi különös esemény nem történt az illetővel. De mégis, valami élmény, lehet ez a külső megfigyelő számára egy teljesen rejtett élmény – indította arra, hogy ezt tegye.

Hihetetlen mértékben meg vagyunk ajándékozva, csak nem vagyunk ennek tudatában. Vagy nem mindig vagyunk ennek tudatában. És félelmetes az emberi természet, de legtöbbünk akkor ébred ennek tudatára, amikor elveszti valamelyik ajándékát.

Például járunk, hogy megtesszük az utat a saroktól idáig, és vissza: természetesnek vesszük ezt, pedig nem az. Erre akkor döbben rá az ember, amikor látja, ha valakinek ez nem megy.

Látunk, hallunk: akkor jövünk rá arra, hogy ez micsoda fantasztikus ajándék, amikor elveszítjük. Vagy a beszéd és az éneklés képessége… Ádventben mellettem ült az egyik ünnepségen egy férfi, aki gégerákból – műtét útján gyógyult ki, és elmondta, hogy beszélni tud, mert egy bizonyos frekvencia – tartományban képes a hangképzésre, de ha magasabb, vagy mélyebb hangok képzéséről van szó, azt már nem tudja megtenni, és még így is hálás volt azért, hogy legalább a beszédképessége megmaradt.

Jorge Luis Borges-nek van egy esszéje, amelyben elképzel egy olyan világot, melyben se nem látnánk, se nem hallanánk, se nem mozognánk. De élnénk, léteznénk, és – igaza van – egy ilyen világ is működőképes lenne.

A teremtést Isten igen nagylelkűen végezte el. Ez a világ lehetne sokkal csúnyább, lehetősége tekintetében pedig sokkal szegényesebb, mint amilyen – és még működőképes lehetne.

A nagylelkűség a teremtésben szerintem az egyik legfontosabb jellemző. Nemcsak arról van szó, hogy a szűkölködőnek megadjuk a szükségeset – ez az igazságosság cselekedete, de ennél többet adott és ad nekünk Isten: Olyat, amely túlmutat a szükségen, vagy a szükségesen.

A nagylelkűség olyan cselekedet, mely nem ilyen vagy olyan törvény és szöveg függvényében, hanem azok felett valósul meg.

René Descartes írta: Az igazi nagylelkűség abban áll, hogy az ember felismeri, nincs semmi, ami valóban hozzá tartozna, csak az a szabad rendelkezés az akarásaival, és nincs más, amiért dícsérni, vagy gáncsolni kellene, csak azt, hogy jól vagy rosszul él vele, részben pedig abban áll, hogy szilárd és állandó elhatározást érez magában arra, hogy jól éljen vele, hogy soha ne mulassza el akarni mindazoknak a dolgoknak a vállalását és végrehajtását, amelyeket a legjobbnak ítél.

Tehát a nagylelkűség saját szabadságunk tudata, egyszersmind az az eltökélt szándék, hogy ezzel helyesen éljünk.

Ezért van. hogy a nagylelkűség Istenhez kapcsol bennünket. Hiszen a szabadságunk megélése leginkább éppen a nagylelkűségen keresztül lehetséges, mely által szabadon tehetjük a jót, nem előírások nyomán, hanem szívből, a saját belső döntésünk eredményeként.

Néhány éve volt, hogy egy szabadtéri séta, kocogás közben során a város szélén feldarabolt, különböző méretű fenyőfákra akadtam, mellettük össze-vissza kartondarabok, rajtuk számok. Először nem esett le hogy mi lehetett, de végül összeállt a kép. Olyan eladásra szánt karácsonyfák voltak, melyektől az árusoknak nem sikerült megszabadulni. Valószínűleg azért, mert túl nagyok voltak és drágán adták őket. Amikor már nyilvánvalóvá vált az eladók számára, hogy nem tudják őket eladni senkinek, akkor ahelyett, hogy nagylelkűen odaadták volna valakinek, vagy otthagyták volna, inkább kivitték a Nagyerdőbe, és fűrésszel feldarabolták – gondolván, nehogy valaki rátaláljon és véletlenül még használni is tudja karácsonyfa gyanánt: inkább feldarabolták 30 cm-es darabokra.

A karácsony szellemét beszennyező tett, mert a tiszta, a szent olyan, mint egy fehér abrosz, drapéria: minden meglátszik rajta. Egy koszos kéz lenyomata, pacák, zsírfoltok, borfoltok – minden.

A szent és tiszta nem maradhat meg annak, ami, csak ha névtelenség, inkognitó védi. Ha nem vagyunk tisztában ezzel, akkor nem értjük a karácsonyi történetet sem és a folytatást sem. Isten a megalázott helyzetben lévő József és Mária közösségébe lép be, mint újszülött gyermek és ennek a csodának csak periférikus figurák a szemtanúi: pásztorok, keleti pogány csillagjósok. Majd Jézus templomban való bemutatásakor egy halálát váró aggastyán, Simeon lép elő és méltatja a gyermek megszületésének eseményét. Történik, van emberi válasz az Isten egész világot felforgató döntésére, de csak a világ peremén élők részéről. A periféria veszi észre csak a változást, és ad értékelést a nagy eseményről. A központ, a fejesek mit sem tudnak az egészről. A figyelem középpontjában, a reflektorfényben élők számára semmi nem történt.

Jézus Krisztus a világ peremén születik és a peremhelyzetben élők számára mutatkozik meg, majd végül ismét a peremre, a szélre, a golgotára szorítják ki. Ha tudjuk, hogy Jézus a világ peremén volt születésekor és halálakor is, ez azt kell, hogy jelentse számunkra, hogy a világ peremvidéke a hit normális helye. (Lásd Vályi Nagy Ervin) Vagyis a lényeges dolgok nem reflektorfényben zajlanak. D. von Oppen mondja, hogy a kívülállók közelebb állnak a jövőhöz, mint a rend őrei. Ennek a nehezen felismerhető igazságnak a jelképe Simeon, az aggastyán. Semmilyen más oka nincs peremre szorultságának, mint kora. Nem tudunk meg róla többet, mint azt, hogy igaz (azaz caddík), és istenfélő volt. Továbbá azt, hogy várakozásban élt, mert égi sugallat tudatta vele, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja a Messiást. Ez az egyetlen remény tartotta életben. Jézus megpillantására várt, és amikor megtörtént, az az esemény volt földi életének utolsó állomása. A Simeon által elmondott prófécia pedig egyrészt visszapillantás Isten népének történelmére, másrészt előretekintés a cél felé. Előretekintés arra, mi lesz a most megszületett Messiás működésének eredménye: mit fog tenni a messiás:

A pogányok világossága lesz. Így kétezer év elmúltával elmondhatjuk, hogy ha voltak a krisztushitre jutásnak akadályai, soha nem abból adódtak, hogy Jézus nem adott elég világosságot a pogányoknak, hanem inkább abból, hogy az egyház, mint politikai szervezet, eltakarta ezt a fényt.

a dicsőség szó egy ószövetségi ember számára felidézte a pusztai vándorláskor megmutatkozó isteni jeleket: a füstfelhőt és tűzoszlopot. De immár ez az isteni dicsőség nem füstfelhő alakjában jelenik meg, hanem emberi testben.

Így kell magunk előtt látnunk Simeont, amint elébe megy a házaspárnak és átveszi tőlük a gyermeket. Az élet vége így lesz számára boldog révbe érkezés is. Ezt a világosságot nem szükséges reflektorfénybe állítani, mert nem csak nincs rászorulva, de tisztaságának védelmében így a helyes és jó. A szent család, ha ma történne az első karácsony, nem villognának vakuk, és nem nyüzsögne újságírók hada a megszületett Isten fia körül. De az az esemény, melyről akkor csak néhány – a világ peremére szorult tanú tudott, egész világot átformáló expedícióvá vált. Krisztus Testévé, az egyházzá. És ebben a hosszú folyamatban lényegét, bizonyos értelemben a tisztaságát is, mindvégig megőrizte. Legyen ezért a Szentléleknek hála, akit befogadni annyi, mint a rejtettség és megmutatkozás titkait megismerni.

Simeon azoknak a hívőknek a prototípusa, akik felismerték megajándékozottságukat, akik látják azt az életben, amit valóban látni kell.

A meglátták szemeim pontosan azt a felismerést jelenti, hogy látjuk a csodát magunk körül, az apró dolgokban is.

De a legnagyobb csoda az, hogy Isten szeretete megmutatkozott egy – számunkra felfoghatatlan tettében Istennek.

Szeretete megnyilvánulásának  egy egészen elképesztő tette volt, hogy egyszülöttjét adta a világnak. Jn 3,16-ban az a szó, hogy úgy – mármint úgy szerette, nem a szeretete mértékét, nagyságát hangsúlyozza, hanem a szeretete módját. Ezen a módon szerette Isten a világot. Választhatott volna más módot arra, hogy megmutassa szeretetét, de Ő ezt a módot választotta. Simeon azoknak a hívőknek az őstípusa, akik felismerték ezt, akik meglátták, nemcsak a megajándékozottságot az életükben, hanem ennek az isteni szeretetnek a legnagyobb tették: hogy egyszülött fiát adta. Ámen