2013. 12. 26. – Karácsony 2. napja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2013. 12. 26.
Igehirdető neve: 
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:
Ézs 11,1-6
Alapige:
1Vesszőszál hajt ki Isai törzsökéről, hajtás sarjad gyökereiről.  2Az ÚR lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke, az ÚR ismeretének és félelmének lelke.  3Az ÚR félelme lesz a gyönyörűsége. Nem a látszat után ítél, és nem hallomás után dönt,  4hanem igazságosan ítél a nincstelenek ügyében, és méltányosan dönt az ország szegényeinek dolgában. Megveri a földet szájának botjával, ajka leheletével megöli a bűnöst.  5Igazság lesz derekának öve, csípőjének öve pedig a hűség.  6Akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket.

Prédikáció:

Amikor megnéztem a mai – karácsony második napi igehirdetési alapigét, először azt hittem elírás történt. Tényleg ezt az igét kellene felolvasni karácsony ünnepén? de hamar meggyőződtem arról, hogy nincs tévedés. A két nagy ünnepünk közül húsvét sokkal behatároltabb. ott igazán más téma nem jön szóba, mint a feltámadás. Ha a húsvét mintájára akarjuk a karácsonyt meghatározni, és egy szóban kifejezni, akkor mit mondanánk: születés.

A születést igazán akkor tudja átélni az ember, amikor maga is részese, vagyis amikor gyermeke születik. Nem kizárólag akkor, de akkor sokkal intenzívebben, mint máskor.

De rögtön itt van valami, ami miatt a születés mégsem fedi le teljesen a karácsony lényegét, mégpedig az, hogy egy gyermek születése alkalmával alig valamit tudunk róla. Tudhatjuk azt, hogy egészséges-e, hogy szép-e, hogy erős, vagy gyengébb alkatú, de minden mást – például, hogy milyen lesz a természete – a későbbiekben tudunk meg róla. A gyermek az elején olyan, mint egy homályos fénykép. Látni sok mindent rajta, de csak úgy homályosan, nem igazán élesen. Éveket kell várni arra, hogy egy gyerekről kiderüljenek fontos dolgok.

Persze előfordulhat, hogy valami olyan tulajdonságát mutatja meg nekünk egyik-másik pillanatban, melyre úgy tekintünk, mint valamiféle jelre: amikor legnagyobb fiunk hét éves volt, és harmadik fiunk pedig még babakocsis, emlékszem egy esetre. Autóval utaztunk, és megálltunk, hogy gyalog menjünk tovább, ki kellett venni a babakocsit, hogy a kicsit bele tudjuk tenni, mert még hosszabb gyalogút várt ránk. tűzött a nap, nagyon meleg volt. parkolóhely csak napon volt, az árnyékos helyeket mind elfoglalták. Feleségem karban tartotta az akkor egy éves Salát. Én kivettem a csomagtartóból az esernyő – babakocsit, próbáltam mielőbb menetkész állapotba hozni, de nem ment rögtön, valami beakadt, vagy nem ugrott úgy a helyére, ahogy kellett volna, újra összecsuktam, megint megpróbáltam tolható állapotba hozni, de megint ugyanaz történt. Feleségem egyre türelmetlenebbül ácsorgott, karján a kisgyerekkel, és akkor legnagyobb fiunk, látva, hogy nem veszek észre valamit a szerkezeten, megszólalt: – Várj, apa! Majd odahajolt a babakocsihoz, állított valamit rajta, szétnyitotta, és a babakocsi a kívánt állapotba került, és beleültethettük Salát.

Ez egy olyan pillanat volt, amikor megcsillant valami, felfedezésre került egy érzék, egyik gyerekünk egy spontán helyzetben megmutatta, hogy bizonyos technikai problémák megoldásához több érzéke van, mint az apjának. De ehhez hosszú éveket kell várni. Még négy éves kora körül is számos bizonytalanság van egy gyermek adottságaival, alkatával kapcsolatban. Egy csecsemőről pedig alig lehet valamit tudni.

Ha öröm egy csecsemő világra jövetele, születése, az azért lehetséges, mert a rokonunk, mert hozzánk tartozónak érezzük. Persze önmagában is öröm egy gyermek születése, anélkül, hogy bármiféle rokoni kapcsolatban lennénk vele, de minden világra megszülető gyermeknek képtelenség örülni, mert akkor percenként kétszázszor kéne örülnünk, mert bizony 200 gyerek születik a világra percenként, átlagosan.

Karácsony tehát nem fejezhető ki egyetlen szóval, nem lehet azt mondani, hogy a születés ünnepe. A karácsony attól igazán ünnep, hogy a próféciákat véljük beteljesülni jézus születésében.

„Az ember boldog akar lenni. Csakhogy benne ez az alapvető igény – szemben más élőlényekkel – már bonyolult és új formát ölt. Mert hát az Ember nemcsak a többinél érzékenyebb és fürgébb élőlény. „Emberré válása” révén ő már gondolkodó és bíráló létező. Nos hát, a reflexiónak ez az adottsága két félelmetes erejű tulajdonságot hoz a világba: annak meglátását, ami lehetséges és annak előre látását, ami eljövendő. Olyan két képesség ez, amelynek megjelenése elég volt, hogy máris zavart és sokfelé szóródást hozzon az Életnek mindaddig oly összefüggő és annyira kristálytiszta növekedésébe. A lehetségesnek és a jövőnek meglátása: ez a két képesség fonódik össze, hogy kimeríthetetlenné tegye és minden irányban megnövelje félelmünket, – de reményeinket is… Ott, ahol az állat nem ütközik nehézségbe, hogy tévedhetetlenül haladjon előre a felé, ami kielégíti, az Ember minden lépésekor és minden irányban problémát lát, amelyre – amióta csak Ember – szüntelenül – és eredménytelenül – igyekszik végleges és egyetemes megoldást találni.”

A próféciák nem mások, mint olyan sugalmazások, melyek képessé tehetnek arra, hogy bizakodva nézzünk a jövő felé.

A messiás eljövetelében való hit megajándékozta az Ószövetség világában élő embert azzal a reménnyel, hogy a jövő nemcsak fenyegető és félelmetes és problémákkal terhes lehet, hanem elhozhatja a várva várt szabadulást és boldogságot.

Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. az uralom az Ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos tanácsos, erős Isten, Örökkévaló Atya, békesség fejedelme.

Ez a mondat két fejezettel korábban olvasható Ézsaiás Könyvében, mint az alapigénk.

Az Isai törzséből kihajtó vesszőszál képe a megszülető gyermek származását hangsúlyozza. De mindkét ézsaiási prófécia egy békés üdvkorszakot jövendöl.

Ez a korszak azonban még várat magára. Vér, erőszak és halál jelzi létezésünk nyomát a földön. Jézus születése lehetőségként magában hordozza a békességet, a lehetőséget, hogy a párduc, az oroszlán és a kecske, meg a szarvasmarha együtt legelésszen, és békében megférjen egymással, de a megvalósuláshoz mi emberek is kellünk. A mi erőfeszítésünk, akarásunk, és persze az, hogy higgyünk ebben a próféciában és higgyünk abban, hogy már a miénk lehetne, ha valamennyien felismernénk az igazságát.

Jelként már akár most is, vagy a közelmúltban is megtapasztalható volt, hogy Jézus – Isai törzséből kihajtó vessző, a nekünk született gyermek, a békesség fejedelmének vállán az uralom:

Az egyik, karácsonnyal kapcsolatos legszebb film-élményem az „Éjfélre kitisztul” című film. A II. világháború idején játszódik, az Ardennekben, 1944 decemberében. Az elfáradt, meggyötört amerikai csapatok alig állnak a lábukon. Vance Wilkins egysége is megszenvedte a háborút: a szakasz harmada elesett. Ráadásul a rangidős tiszt rossz hírt kap otthonról, a felesége elvetélt. Wilkins idegösszeroppanást kap, de új parancs érkezik. Egy elhagyottnak tűnő házba kell befészkelniük magukat, hogy onnan figyeljék a németek mozgását. Ám a németek megelőzték őket. Golyózápor helyett azonban hógolyóval fogadják az amerikaiakat. Elegük van a harcból, túl akarják élni a háborút. És amikor eljön december 24. szenteste, a „csendes éjt” énekelve bátortalanul és némileg gyanakodva bár, de megindulnak az amerikai katonák védállásai felé, kiszolgáltatva magukat, de szívükben azzal a reménnyel, hogy karácsonykor nem lesz harc, az amerikai katonák is szentnek tartják annyira a karácsonyt, hogy ne használjanak fegyvert. És reményük nem alaptalan, mert karácsonyhoz méltóan fogadják őket az amerikai katonák, és együtt töltik a szentestét.

De keserű a befejezés, mert bármennyire szeretnék megmenteni a német katonákat, kitervelt mentőakciójuk balul üt ki, és minden igyekezetük ellenére végzetes lövöldözés vet véget a reményeknek.

Jézus születése és mindaz, amit hozott nekünk, még beteljesülésre vár. Ahhoz, hogy Ő lehessen az emberiség számára a Békesség fejedelme, a csodálatos Tanácsos, Erős Isten, az embereknek fel kell ismerniük, milyen lehetőséget hordoz az ő személye.

És végül egy XX. századi próféciát idézek, megint csak Teilhard de Chardin-tól:

A holnap Emberisége sokkal tudatosabb, hatalmasabb és egyöntetűbb lesz a mienknél, immár kilép a jövő homályából és szemünk láttára ölt alakot. Ezzel együtt pedig lelkünk mélyén felvirrad az az érzés, ha önmagunk végső határáig akarunk jutni, nem elég tíz-tizenkét olyan személyhez kötni életünket, akiket a minket körülvevő ezrek közül választottunk ki, hanem valamennyi emberrel együttesen kell egyetlen tömböt alkotnunk.

Az Élet a lét érdekében – arra hív minket, hogy csakugyan testesüljünk bele és vessük alá magunkat egy olyan szervezett Egésznek, amelynek – kozmikus méretek szerint is – a feje a Krisztus.

Tehát nemcsak saját magunkat kell kifejlesztenünk, nem is csak hozzánk hasonlónak kell átadnunk magunkat, hanem az Egyetemes Krisztus alá is kell rendelnünk életünket és hozzá kell kapcsolódnunk.

Más szóval: először lennünk kell; aztán szeretni; s végül: imádni. Íme ezek személyiségünk kialakulásának természetes fázisai.

Három fokozat fonódik egymásba az Élet felfelé törő mozgásában, s ennek következtében ez a boldogságnak három, egymás fölé illeszkedő fokozata is, – ha a boldogság csakugyan elválaszthatatlanul összefügg a felfelé haladással, amint ezt már felismertük.

A növekedés boldogsága, a szeretet boldogsága és az imádás boldogsága. Ámen