2013. 12. 25. – Karácsony 1. napja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2013. 12. 25.
Igehirdető neve: 
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:
János 1, 1-13

Prédikáció:

Fiaim egyik kedvenc rajzfilmje a „Kung Fu Panda ünnepe”.  Talán egy éve látták először, valamikor a téli szünet idején. A történet Kínában játszódik, ahol a téli hold újév ünneplése van szokásban. Ennek ellenére a gyerekeimnek az volt a benyomása, mintha a karácsonyt ünnepelnék benne. Talán azért, mert a külsőségek mögött – mint például lampionok gyújtása – a lényeg nagyon hasonló a karácsonyhoz. Mint tudjuk, Kínában ilyenkor a családok összegyűlnek, éljenek bármilyen távol egymástól, ünnepi ételeket esznek, és megtölti a házakat a vidámság és öröm. A rajzfilmben Po, a panda, a döntő pillanatban inkább otthagyja a Kung Fu Palota arisztokratikus – sok szabállyal megterhelt asztalát, – jóllehet ő a házigazda, de nem akarja elmulasztani az apja fogadójában zajló, plebejus népiességtől hangos, vidám tél-ünneplést. A végén a Kung-fu Palota teljesen kiürül, és mindenki a fogadóban köt ki, ahol a megközelíthetetlennek hitt kung-fu mesterek mesékkel és történetekkel szórakoztatják a gyerekeket, és falják a hagyományos kínai, sok tésztával készülő levest.

Nem véletlen, hogy fiaim számára ez a történet a karácsonyt idézte fel: az alá-fölérendeltség megszűnése, ha csak ideig óráig is, vagyis az eltűnő társadalmi különbségek, a közös terített asztal, a jókedv és öröm mind fontos jellemzői a karácsonynak.

A karácsonyi ünnep elődjének is lehet tekinteni a rómaiak téli napfordulós ünnepét, a szaturnália ünnepségeket.  December 17-25 között tartották. Ekkor táncos, mulatós vigadalmakat tartottak birodalom-szerte, tekintettel arra, hogy a fény sötétség feletti diadalát is magában hordta ez az ünnep, a nappalok hosszabbodásával. A társadalmi rangok, osztálykülönbségek felfüggesztésre kerültek erre az időre. Mivel nem volt hivatalos ügyintézés és munka, a rabszolgáknak megengedték, hogy urakként viselkedjenek, a gazdáik meg szolgát játszottak. A gazdagok a szegényeket megvendégelték, a rabszolgák az uraik asztalához ültek, és a családtagok apró ajándékokkal kedveskedtek egymásnak. Ennek az ünnepnek az Újszövetségben is megtaláljuk a hatását, Jézus egyik példázatában:

“…Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik, virrasztva talál. Bizony, mondom néktek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik. És ha a második vagy ha a harmadik őrváltáskor érkezik is meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák!” Lk 12,35-40

A példázat leír egy rendkívüli esetet, amikor a ház ura átéli, hogy szolgái a figyelmességnek és az együttérzésnek olyan jelét adják, mely úgy megindítja a tulajdonosukat, hogy egy spontán szaturnáliát celebrál számukra: a lakodalomból késő hajnalban hazatérő gazda ébren találja szolgáit. Olyannyira meghatja ez a figyelmesség, hogy felövezi magát és – átvéve szerepüket, maga kezd felszolgálni, és a rabszolgák ülnek ott, ahol ő szokott.

Jézusnak ismernie kellett a római szokásokat, így a szaturnáliát is: ha a példázatának gazdura egy spontán bemutatott szaturnáliával reagált szolgái figyelmességére.

A példázatban olyasmi történik, mint amit egyik közmondásunkban így szoktunk kifejezni: legyen neki karácsonya – csakhogy lesajnáló gesztus nélkül.

Mai karácsonyi alapigénk, mely ezen a délelőttön felhangzik minden evangélikus szószéken, vitán felül a Biblia legtöbbet magyarázott fejezete. Nincs olyan bibliai szakasz, melyről annyit írtak, prédikáltak, tanítottak volna, mint ez. Bizonyos értelemben persze kihúzza a szőnyeget a lábunk alól, vagy inkább eltünteti a kapaszkodókat: sem angyalokról, sem pásztorokról, sem szent családról nincs benne szó. A betlehemes hagyományok keretein kívül kell most keresnünk a közénk érkező Isten megtapasztalását. Bár a jobban ismert karácsonyi evangéliumi történetben is éppen a középpontra fókuszálás a jellemző, hiszen nem Augusztusz császár, nem is a derék József, még csak nem is a jó és kegyes Szűz Mária van a középpontban; a pásztoroknak még a nevét sem tudjuk meg, hanem a gyermek Jézus: (Az angyal nem azt mondja a pásztoroknak, hogy találnak egy férfit, meg egy asszonyt, hanem azt: „Találtok egy Gyermeket.” (Lk 2,12) János Evangélista nem Jézus földi születéséről beszél: Miért? Mert a földi születés már csak az okozat. Ő azt mondja el, mi az Ok. Azaz mi volt kezdetben. És bizonyos-értelemben meglepőt mond: mert csak egyetlen egy valamit említ: az Igét. Ez a szó – eredeti görög nyelven Logosz – olyan alapfogalma volt az akkori gondolkodásnak, melyet minden vallás, bölcseleti iskola mint alapfogalmat használ. Olyan tartalma volt ennek a szónak, mintha azt mondanánk, hogy a “világ rendezőelve”. Olyan, mintha Biológiában képzettek előtt azt mondanánk, hogy DNS; vagy a fizikában járatosak előtt azt, hogy E=m x c négyzet, azaz Einstein relativitás elméletének alapképlete. Ma ugye az a probléma, hogy egy emberi élet kevés ahhoz, hogy minden tudományágban elmerüljön valaki, és képes legyen egyesítő szemléletet létrehozni. De azért feltételezik, hogy lehetséges az egész világot egyetlen hatalmas képlettel leírni, ahogy az ókorban is feltételeztek ilyet. Ezt hívták logosznak. A mai tudomány bizonyos értelemben ott tart, mint az ókorban, persze sokkal nagyobb ismeretanyag áll rendelkezésére, de a problémája ugyanaz. A logosz.

„Kezdetben volt az Ige.” János Evangéliuma Ezzel a kezdőmondatával olyan megfogalmazást adott, mellyel minden hitforma, vallásbölcseleti iskola egyetértett. Ebből a közös egyetértésből indul ki.

János evangélista nemcsak azt mondja, hogy kezdetektől van ilyen örök rendezőelv, hanem hogy ez a rendezőelv, az élet hordozója. Maga az élet pedig elválaszthatatlan a világosságtól.

Most, amikor a sötét mélypontját éljük meg, a téli napfordulókor, csak gondoljuk el, hogy a nappalok tovább rövidülnének, és még hosszabbak lennének az éjszakák… Élet és világosság összekapcsolása már az Ószövetségben megtalálható. De a legszebb megfogalmazásokat maga János Evangéliuma szolgáltatja, amikor az Igéről, mint igazi világosságról beszél, mely megvilágosít minden embert.

De ha élet és világosság elválaszthatatlanok, ez azt is jelenti, hogy Jézus személyében nincs napvilágra kerülés élet nélkül. Tehát az igazság kiderülése, „átvilágítás” soha nem okozhat halált, megsemmisülést.

János, amikor sötétségről beszél, az emberi világról szól. A sötétség, az igazi sötétség az emberben van. „A sötétség nem a fény ellentéte, hanem a fénytől való rettegés.” – állította F. Nietzsche. Van ebben némi igazság: Az ember félelmében nem engedi közel magához a világosságot. Megrémíti annak a lehetősége, hogy valaki olyan lát a veséjébe, akit nem ismer. Az emberek többsége a védekezést választja. A bizalmatlanságát jogosnak vélve nem nyílik meg a világosság előtt. Jöhetnek hírnökök, Keresztelő János és mások, tehetnek bizonyságot, hogy Jézus fényébe kerülni gyógyít, életet ad. A többség mégis elzárkózik ez ellen. Mit tehetünk ellene? Azt, amit János evangélista:

Bizonyságot teszünk arról, hogy ez a világosság, ez az örök rendezőelv, Ige megtestesült. Közénk jött. Szó szerint azt mondja János: „Közöttünk sátorozott.” Nemcsak egyszerűen közénk jött, hanem közöttünk verte fel sátrát. Emlékeztet ez a kifejezés a pusztai vándorlásra, amikor Isten sátorát a nép többi sátra között verték fel. Tudjuk, hogy nem maradt meg sokáig ez az ideális helyzet. János a pusztai vándorlásnak erre a legszebb időszakára tesz utalást.

Közénk jött, velünk lakott az, aki felkínálja világosságát az embereknek. Sokan már elfogadták, beengedték magukba, lelkükbe ezt a világosságot, átélték gyógyító erejét. Mások persze járhatnak a saját fejük szerint, vagy saját világosságuk szerint. Megvan hozzá a szabadságuk. De ami karácsonykor megjelent, olyan fény, mely a legrejtettebb sötétséget is meg akarja világítani, legmélyebb békétlenségünket is békével kívánja megtölteni. Ebben a néhány napban feltárul egy lehetőség. Krisztus közelebb léphet hozzánk, ha engedjük. Ha félretesszük bizalmatlanságunkat, előítéleteinket. Mert Ő nem egyszerűen a vallásosság, a prédikáció tárgya, hanem az Élet.

Nagy Konstantin idejében, az ő befolyására tették Krisztus születése ünnepét december 25-re, a nagy Nap-ünnepre. Krisztus születése összekapcsolódott a Nap-ünneppel. Ez az erősen gyökeret vert pogány ünnep: “a legyőzhetetlen Nap” valójában nem épült le a római szinkretista pogányság többi tradíciójával együtt, hanem tovább élhetett, azáltal, hogy a kereszténység kalendáriumába bekerült, mint Krisztus születésének a dátuma. Így a karácsony egy másik keresztyén ünneptől, a keresztelés ünnepétől elvált ugyan, viszont egy pogány ünnep befolyása alá került. Ettől a befolyástól, mely az évszázadok során mindvégig megmaradt, lehetetlen lenne leválasztani ezt az ünnepet. Szélsőséges biblicisták és fundamentalisták nem is szokták szeretni a karácsonyt. Köreikben igyekeznek is tiltani a karácsonyfát – változó sikerrel.

Tény az is, hogy a karácsonyért lelkesedők motiváltságát az ünnepnek egy olyan mély, a kereszténységet – de még a legyőzhetetlen nap, illetve a szaturnália ünnepét is megelőző – ősi rétege adja, mely ideológiai és konfesszionális sík mellett, vagy inkább alatt, ragadja meg a vele kapcsolatba kerülőket. Ezek a meghittség, mely szelíd fényeket, lágy megvilágítást kíván, a bőven terített asztal, tele inycsiklandozó falatokkal, és a közösség élménye, melyben az alá- fölérendeltségi viszonyok elhomályosulnak, háttérbe húzódnak, hogy helyt adjanak a mellérendelő- egyenrangú kapcsolatfelvétel lehetőségének, melyet egyszerűen barátkozásnak szoktunk nevezni.

Visszatérve a Kung Fu Panda ünnepe – című animációs filmre, a felhők ködébe vesző magas hegyen álló Kung Fu Palotát otthagyják a megközelíthetetlennek hitt, a transzcendenciát személyükben képviselő mesterek, hogy Po-t kövessék, és még maga Sifu mester is utolsónak megjelenik, majd amikor meglátja az ünneplő, örömteli sokadalmat Po apjának fogadójában, csak annyit mond: – Ez a tökély!

Ha Isten Fiaként akarnánk az emberek közé jönni, nem egy ilyen ünnepi pillanatot választanánk?

Ez karácsony paradoxona:

Nem azért ünnepelünk így, mert Jézus közénk jött, hanem éppen fordítva: azért jött közénk, mert így ünnepelünk.

A jégcsap, mely lefelé nyúló kezet ábrázol, igazi karácsonyi felfedezés, aki fényképezte, teológiailag jól képzett volt, az égből kéz nyúl le, hogy megérintsen minket.

Nemrég akadtam rá a másik képre. Hollandiában készült, egy házaspár készíttette. Egy vegyes házaspár. Az egyik fél katolikus volt, a másik protestáns. Egyházaik nem engedték őket, hogy közös temetőben, közös sírhelyen nyugodjanak. Sírhelyeik kezekben végződnek, melyek egymásért nyúlnak, áthidalva a falat, az őket elválasztani akaró határokat.

A karácsonykor megjelenő fény, mely a legrejtettebb sötétséget is meg akarja világítani, Láthatóvá teszi azokat a fantomokat, melyek eltávolítani akarnak egymástól, békétlenséget akarnak közöttünk kelteni,  de a fény, a világosság, mely közénk jön békével kívánja megtölteni lelkünket. Ebben a néhány napban feltárul egy lehetőség. Krisztus közelebb léphet hozzánk, ha engedjük, ha mi is abban a világosságban akarunk látni, amelyben ő. Győzzön a fény. Ámen