2013. 12. 24. – Szenteste (Réz-Nagy Zoltán)

Szenteste van, közeleg a csendes éj, de mi – a családom – például nem leszünk csendesek. sok gondolat fog kavarogni bennünk és az izgalmak közepette próbáljuk a betlehemi jászolra terelgetni a gyerekek figyelmét.

Él bennünk egy kép, egy ősi kép, annyira ősi, hogy időben messze megelőzi a kereszténységet és a karácsonyt is.

Egyiptomban Iziszt a gyermek hórusszal így ábrázolták. Kétségkívül hatott a gyermek Jézust tartó Mária – ábrázolásokra.

 És talán nem is gondolnánk, hogy a betlehemi gyermeket tartó Mária képe mennyire alkalmas arra, hogy befolyásoljanak minket.

Milliós nagyvárosokban összefuthatunk olyan koldus nőkkel, akiknek az ölében egy baba, vagy egy kisgyermek van, de ezek a gyerekek állandóan alszanak.

Ha egy járókelőt nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy vajon egy gyermek mennyit aludhat napközben, és elgondolkodik, hogyha alszik is pár órát, és akkor sem mozdulatlanul, mint egy darab fa. És ha a Járókelő egy napon a látottakat megelégeli, és oda hajol egy ilyen alvó gyereket tartó koldusasszonyhoz, és megkérdezi, hogy miért alszik mindig a gyerek? A koldus nem fog reagálni, Mintha nem is kérdeztek volna tőle semmit. Egy újabb, de határozottabb kérdésre végre felnéz az asszony, és azt mondja. Kopj le!

Ezek a gyermekek tömény szeszt, vagy morfin származékokat kapnak, hogy a koldulás közben mélyen aludjanak, és így nem zavarja a koldust, és a gyermek sem látja azt, hogy mi történik körülötte. A szeszt, és a drogot természetesen nem a koldus, hanem a megbízói állják. Ezzel a szívszorító módszerrel ugyanis jó bevételre lehet szert tenni. Előfordul, hogy a kegyetlen módszert a gyermekek nem élik túl, de a koldusok olyan terrornak vannak kitéve, hogy ha „munkavégzés” közben meghal a gyermek, ugyanúgy végig kell csinálni a műszakot.

A koldusoknál nem minden esetben a saját gyermekével van az édesanya, hanem a maffia, aki a koldulást végezteti a nővel, alkoholista családoktól bérlik a gyerekeket. A kegyetlen és szívtelen elvárások azt is megkövetelik, ha egy édesanyának meghal a gyermeke, akkor annak másnap ugyanúgy ki kell ülni koldulni, egy másik bedrogozott, alvó gyermekkel.

Az egyik internetes portál újságírója adta közre ezt az esetet:

Másnap megint elsétáltam az asszony előtt, hogy beszéljek vele. Egy másik gyerek feküdt az ölében. Kérdezni kezdtem arról, hová tűnt a másik baba. Egy idő után eszemet vesztve kiabálni kezdtem vele. A járókelők igyekeztek leállítani, míg végül a metrórendőrségre kísértek. Itt tudtam meg, hogy ha a gyerek meghal, másnap – anélkül, hogy esélyt adnának az anyának a gyászra – ugyanúgy ki kell ülnie egy másik gyerekkel a kezében.

Végül felvetette a kérdést:

Ha tehát egy alvó gyereket látunk egy koldusnál, gondoljuk meg, adunk-e pénzt. Mert ha soha senki nem adna, talán nem is választanák ezt a formáját a pénzkeresésnek az embertelen és kegyetlen bűnözőcsoportok, és akkor nem kellene kicsi gyerekeknek bedrogozva és leitatva meghalniuk.

Az a minősíthetetlen koldulási módszer azonban – minden szörnyűsége ellenére bizonyít valamit: azt, hogy a madonna gyermekkel – kép olyan mély együttérzést és a segítségnyújtás iránti vágynak olyan mély rétegeit képes mozgásba hozni bennünk, amit más nem képes.

Ilyen abszurd, a nagyvárosok forgalmas csomópontjain feltűnő koldusok, az ölben tartott gyermekkel – ők a bizonyságai a karácsonyi történet minden mást felülmúló erejének.

Ma reggel meglepetésemre nem volt egyik csatornán sem híradó – mintha a hírek megzavarnák a karácsonyi ünneplést. A dolog pont fordítva van – a karácsony nem elfordítja fejünket a valóságról, hanem éppen ráirányítja. A karácsonyi történet éppen hogy egy szükségben lévő családról, ínségről, fűtetlen helyiségben való kellemetlen, tehetetlen várakozásról szól.

A karácsony éppen feladattal ruház fel bennünket a valóság nagyobb szeletének elhordozására. Ahogy Simone Weil mondja: a tisztaság a mocsok szemlélésének a képessége.

Az ősi kép, melyet magunkban hordozunk, és amely önmagára ismer a karácsonyi történetben  – felébreszti bennünk azt az igaz emberséget, mely a másokra figyel, amelyik a másik öröméből – annak fényéből és melegéből akar részesedni.

Fény, mely bevilágít sűrű, homályos, dohos belső tartalmakkal telepakolt lelkünkbe, ebből a kölcsönösségből táplálkozik.

Induljunk hát, hogy megosszuk magunkat, hogy felébresszük a kölcsönösséget, az egymásra figyelést, az összetartozást, a szeretetet, mely a kisded közénk jövetelét, a fény közénk jövetelét hozza el köreinkbe. Mert jön, közel van az igazi világosság. Ámen