2013. 12. 08. – Ádvent 2. vasárnapja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2013. 12. 08.
Igehirdető neve: 
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:
Zsid 10,35-39
Alapige: 

35Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van. 36Mert állhatatosságra van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret. 37Mert még “egy igen-igen kevés idő, és aki eljövendő, eljön, és nem késik.  38Az én igaz emberem pedig hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem.”  39De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.

Prédikáció:

Debrecenből Békéscsabára menet meg kellett állni egy kicsit piheni, hogy a gyerekek kirohangálhassák magukat, és az étterem parkolójában felfigyeltem egy fára. Szép, szabályos koronájú, gyönyörű sötétzöld levelekkel büszkélkedő fára. Ősz vége felé járván, amikor a lombos fák már bőven elhullatták leveleiket, különösen is feltűnő jelenség volt.

Mostanában szokás, hogy az épületekhez közelebb álló, szép szabályos örökzöldeket apró fényekkel dekorálják, mintegy külső karácsonyi dekorációvá alakítsák. Első gondolatom az volt, hogy ez a fa erre kiválóan alkalmas lenne – szinte provokál arra, hogy karácsonyfává tegyük.

 Közelebb mentem, hogy jobban szemügyre vegyem, és akkor láttam, hogy a fa nem az, mint aminek messziről látszik. Ugyanis az történt, hogy egy nyárfát szinte teljesen befutott egy borostyán, vagy más néven repkény. A nyárfa koronájából már csak egy kis rész csúcsosodott ki a fa legtetején, mert a fa többi részét teljesen megszállta ez a kúszónövény. Ámulva léptem közel a törzshöz, ahol karvastagságú szárak sokaságát láttam felfutni a nyárfára. Ez a repkény nagyon régóta kezdhette meg felfelé kúszását erre a fára, és mára szinte teljesen birtokba vette. De még hátra volt egy újabb meglepetés. Amikor a másik oldalról is meg akartam nézni a furcsa szimbiózist, akkor látom, hogy a nyárfa erősen meg van dőlve. A repkény által reá nehezedő súlyt már-már alig bírja. Ez viszont új megvilágításba helyezte mindazt, amit azelőtt gondoltam.

Csak kicsit ismerem a növényeket, ezért nem csoda, hogy rosszul tudtam:  ugyanis azt hittem, hogy a repkény parazita és olyasmi, mint a trópusi fojtófüge, csak kispályás változatban. Még a feleségem sem volt biztos benne, hogy a repkény vajon kiszívja-e a vizet abból a fából, melyre felkapaszkodik, vagy sem. De nem, semmi ilyen gonosz dolgot nem csinál, egyszerűen csak kapaszkodik felfelé, és ezen a terhes rácsimpaszkodáson kívül mást nem tesz.

Tehát nem arról van szó, hogy van egy gonosz lény, aki kipécéz magának egy naiv másikat és aztán módszeresen, tudatosan tönkre teszi és elpusztítja. Nem a jó és gonosz küzdelmét kell belelátnunk a tényekbe, hanem csupán azt látjuk, hegy egy kevésbé erőszakosra rátelepszik egy nálánál erőszakosabb.

A természetben szükségszerű, hogy így legyen ez. De mi van, ha a mi emberi világunkban is ez a törvényszerűség érvényesül.

Van a Máté Evangéliumban Jézusnak egy sokat magyarázott, különös mondata:

„Keresztelő János napjaitól mostanáig a mennyek országa erőszakot szenved, és az erőszakosok igyekeznek hatalmukba keríteni.” /Máté 11,12-15

Jézus vajon figyelmeztetésnek szánta ezeket a szavakat?

A repkény kellően erőszakos volt ahhoz, hogy birtokba vegye a nyárfát, de veszélybe sodorta magát és a másik fát is. A kidőlés veszélye fenyegeti, és több évtizedes igyekezete az összeomlás szélén áll.

Van-e ennek az élőlénynek annyi belátása, hogy legalább megálljt parancsoljon a saját növekedésének, és megpróbálja a jelen helyzetet konzerválni? Kétlem, de még abban is kételkedek, hogy ha emberi értelemmel rendelkezne, akkor képes lenne erre.

Hány ember van, aki el tudná kerülni saját egzisztenciája és egészsége összeomlását, ha megálljt tudna parancsolni magának, de nem képes rá.

A repkény esetében a „nyomulás”, az erőszakosság csak járuléka annak a vágyának, belső késztetésének, hogy minél nagyobb teret és magaslatot hódítson meg. A növekedés és a kiteljesedés vágya azáltal, hogy csak erőszakosság útján valósítható meg, magával hozza az erőszakot, és sokan, valljuk be őszintén, nem is látnak a maguk számára más megoldást, mint a törtetést. És igazolva is látják magukat, amikor azt látják, a lökdösődés, a másik szándékos háttérbe szorítása igenis eredményes.

Pedig nagy bölcseink, vallásalapítóink mind figyelmeztettek az erőszakban rejlő veszélyekre.

A vallások közül sajnos nem a keresztyénség története vall a legvilágosabban arról, hogy az alapítója erőszakmentességet hirdetett.

De ami a legrosszabb, még a megváltás keresztyén értelmezésébe is öntudatlanul becsempészték az erőszak használatának igazolását.

Erről elég világos képet kap az, aki a csali-elméletet közelebbről szemügyre veszi. A Hortus Deliciarum-ban /XII. század/ van egy rajz, mely Istent úgy ábrázolja, mint horgászt, aki Jézust /és az ő emberi természetét/, úgy használja, mint csalit, hogy kifogja, azaz elpusztítsa a Leviáthánt.

Jézus maga az erőszak elszenvedője marad ugyan a csali-elmélet szerint is, de Isten már egyáltalán nem. Isten – ezen elmélet ábrázolása szerint, nagyon is erőszakos, és gyilkolni készül.

Nem előzmények nélküli a leviáthánt megölő Istenről szóló kép.

A 74. Zsoltárban már ezt találjuk: „Te rontottad meg a leviathánnak fejét…”, igaz itt a Leviáthán megölése jótékony, igazolható, hiszen a folytatásban ezt találjuk; „s adtad azt eledelül a pusztai népnek.”

De Ézsaiás Próféta Könyvének mondatában már az erőszak önmagát igazolja:

 „Ama napon meglátogatja az Úr kemény, nagy és erős kardjával Leviatánt, a futó kígyót, Leviatánt, a tekergőző kígyót, és megöli a sárkányt, amely a tengerben van.” (Ézsaiás 27,1)

Ezzel ellentétben Jób Könyvében Isten nemhogy elpusztítja a leviáthánt, hanem büszkélkedik vele:

Ki tudod-e fogni horoggal a leviátánt, le tudod-e szorítani a nyelvét kötéllel?  26Tudsz-e kákát húzni az orrába, át tudod-e fúrni kampóval az állát? 27Fog-e sokat könyörögni neked, vagy beszél-e hozzád szelíden? 28Köt-e veled szövetséget, hogy fogadd fel állandó szolgádnak? 29Játszadozhatsz-e vele, mint a madárral, és megkötözheted-e leánykáid kedvéért? 30Alkudozhatnak-e rajta a cimborák, osztozkodhatnak-e rajta a kereskedők? 31Teletűzdelheted-e nyársakkal a bőrét, és halászószigonnyal a fejét? 32Nyúlj csak hozzá, majd nem gondolsz többé a harcra! /Jób 40.25-32

Mintha éppen a leviáthán ébresztené rá az embert az erőszak veszélyes voltára. Mert úgysem lehet ellene sikeres.

A leviáthán a záloga annak, – Jób Könyve szerint, – hogy az erőszak nem vezet eredményre,  hogy az erőszakos nyomulás kudarcos út, ahogy Biegelbauer Pál fogalmazott:

„Minden erőkifejtés, minden, a másikon való felülkerekedési szándék, minden erőszak eleve kudarcra van ítélve, ha a másik megszerzésére irányul. Sőt, eredménye a vártnak ellenkezője: a birtoklás közelsége helyett – az elérhetetlen távolság.”

Szerintem Jézus szavát ma figyelmeztetésként kell érteni:

Hogy erőszakot szenved Isten országa, ez nem egy költői kép, ez ma igen komoly veszély:

„Hagyományosan az érzékenyebb emberek közül kerülnek ki a tudósok, tanácsadók, teológusok, történészek, orvosok, tanárok, művészek, de egyre gyakrabban fordul elő, hogy az érzékenyeket kiszorítják ezekről a területekről. Úgy tűnik, ez egy jól ismert folyamat eredménye, mely azzal kezdődik, hogy az agresszív nem érzékenyek vezető pozícióra törnek, ahol aztán, alaptermészetüknél fogva, alulértékelik az óvatos döntéshozást. A rövid távú érdekeket és a látványos eredményeket hangsúlyozzák ellentmondást nem tűrően a minőségmegőrzés és a hosszú távú következmények rovására. Nekik nincs szükségük nyugodt munkakörülményekre és józan időbeosztásra, ezért eltörlik mindezt. Az érzékeny munkatársakat nem veszik figyelembe, ezért azok befolyása csökken, és csak szenvednek, végül felmondanak, így a nem érzékenyek csak még inkább uralni fogják a szakmát.” /Elaine N. Aron

Mindazokat, akik hisznek az erőszakban, a „nyomulásban” és törtetésben, és nem elég érzékenyek ahhoz, hogy zsigerileg ellenálljanak az erőszakosság kísértésének, el kellene vinni, és megnézetni velük a két fa különös, nem éppen mindennapi együttesét. Talán ott állva a repkény által befutott, a másik súlya alatt roskadozva álló nyárfa alatt ráébrednének, hogy tévednek.

Ez a repkény olyan szép terebélyes, szabályos koronájú fa akart lenni, mint egy karácsonyfa. Ez látszólag sikerült is neki, de nem ment volna a nyárfa nélkül, akin viszont erőszakot tett.

Talán nem is tűnt volna fel nekem sem, hogy nem stimmel valami, ha nem kezdett volna el a nyárfa vészesen megdőlni.

Úgyhogy ezt a borostyánt nem választaná senki magának karácsonyfának, bármennyire szeretné. Nem szeretjük a hajlott fákat karácsonyfának választani. Ha a faárusnál ilyen akad a kezünkbe, habozás nélkül odébb tesszük. A repkény, aki karácsonyfa akart lenni, erőszakossága miatt, és amiatt, hogy nem tudott, nem tud magának megálljt parancsolni – ezért kudarcot vallott, elbukott.

Alapigénk szerint: „állhatatosságra van szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedjétek, és így beteljesüljön rajtatok az ígéret.

Ezt az igét mostanában újraolvasva rájöttem, hogy az állhatatosság, a türelem, és a kitartás van, hogy egybeesik Isten akaratának cselekvésével. Hogy vannak helyzetek, sőt, korszakok az ember életében, amikor az az Isten akarata, hogy állhatatosan, és türelmesen, nagy kitartással viselkedjünk, úgy mint az a nyárfa aki minden rostját megfeszítve igyekszik kitartani: és rájöttem arra is, hogy valójában őt kell karácsonyfának tekinteni.

Mert arra mutat rá, amire leginkább szükségünk van. Hogy ne veszítsük el bizalmunkat abban, hogy Isten az állhatatosan kitartók mellé áll, és az áldozatok mellé áll.

De minden állhatatosság, kitartás és türelem önmagában kevés – ha nem állna mögöttünk Isten, aki megígérte nekünk, hogy eljön, ahogy kétezer éve eljött. Úgy jön, ahogy Ady Endre írja az „Úr érkezésében.”  „Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. Nem harsonával, Hanem jött néma, igaz öleléssel, Nem jött szép, tüzes nappalon, De háborus éjjel.”

Így jön Isten. Az állhatatosság és kitartás kevés lenne, ha nem bízhatnánk abban, amit megígért. Bizalmunkat az Ő ígérete élteti, ezért nem futamodunk meg, nem adjuk fel, nem hátsálunk meg, hanem kitartunk tovább is a hitben, hogy életet nyerjünk – örök el nem múló, Isten melletti életet. Ámen