2012. 12. 23. – Ádvent 4. vasárnapja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2012. 12. 23.
Igehirdető neve: 
Balázs Viktória
Ige helye: 
Jn 3,25–30
Alapige: 

“Elmentek Jánoshoz, és azt mondták: Mester, aki a Jordánon túl nálad volt, s akiről tanúságot tettél, az most szintén keresztel, s az emberek tódulnak hozzá. János így válaszolt: Az ember semmit sem vallhat a magáénak, hacsak nem a mennyből kapta. Magatok vagytok a tanúim, hogy megvallottam: Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára. A menyasszony a vőlegényé. A vőlegény barátja csak ott áll mellette, és szívből örül a vőlegény hangját hallva. Ez az örömöm most teljes lett. Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.”

Prédikáció:

Ádventi időszakunknak vannak jellegzetes alakjai. Ilyen Mikulás, vagy szent Miklós, és ilyen Keresztelő János.

Szent Miklós napja ugyan már messze van, de nekem nagyon tanulságos volt. A Waldorf óvodákban nincs mikulásozás, hanem Szent Miklós keresi fel a gyerekeket. És ezt egy felnőttnek kell eljátszania. Néhány nappal korábban az óvónő feleségemen keresztül puhatolózott, hogy nem lenne-e kedvem elvállalni, mert nem nagyon jön szóba más, aki alkalmas lehetne. Rögtön kifejtettem aggodalmamat, hogy tavaly még hordtam harmadik fiunkat, Salát az óvodába, és a nagyobb gyerekek közül többen is könnyen felismerhetnek. Az óvónő ezt nem tartotta reális veszélynek, vállaljam csak el. Na jó, adtam be végül a derekam. Tudni kell, hogy a waldorf óvodákban van egy külön kis forgatókönyv arra, hogy mit kell szent Miklósnak viselnie, és mit kell mondania. Püspöksüveg, liláskék palást, ami a cipőn kívül mindent takar. Egy püspöki kampós végű bot. Egy zsák, amiben finomságokat hoz és kell, hogy legyen nála egy fenyőág, amivel megtisztítja a gyerekek szívét. Egyszer már volt, hogy elvállaltam ezt a szerepet. Még azt kell tudni, hogy a magyar waldorf óvodákban többnyire Luise Shlesselmann könyve szövegének magyar fordítását használják. Ez egy igazi ezoterikus gezemüce. Ebben Szűz Mária megkéri szent Miklóst, hogy hozzon a földről szeretetet, hogy a gyermek Jézus ne fázzon. Mert Mária, aki itt inkább hasonlít az egyiptomi Izisz istennőhöz, mint bibliai önmagához, a csillagok sugaraiból egy szőttest készített, egy csillag ruhát, hogy Jézust megvédje a Föld sötétségétől és hidegétől. De még egy valami hiányzik ahhoz, hogy az a ruha valóban védje őt, mégpedig a szeretet, ezért szent Miklósnak végig kell járnia a földet, hogy megkeresse, összegyűjtse és elhozza a szeretetet az emberi szívekből.

Dióhéjben ez a waldorfos szent miklós-ünnep tartalma. Szóval átöltözöm az ovi irodájában, felveszem a süveget, a talárt, megfogom a botot és a fenyőágat, éppen lépek ki az udvarra, hogy meginduljak a csoportszoba felé, amikor szembe találkozok egy piros ruhás fehér álszakállas mikulással. Ő az önkormányzati óvoda gyermekeihez ment, még egy darabig együtt haladtunk, váltottunk is pár szót: milyen abszurd helyzet! Aztán én lefordultam a Waldorfos csoportszoba felé. Majd beléptem, hogy eljátsszam az elvállat szerepet, de ahogy megláttak a gyerekek, valaki egyből megszólalt közülük: itt van Sala apukája. Hát az Óvónő tévedett, a maskara ellenére felismertek. Nem mertem az engem felismerő gyerekre nézni, még elmondtam a mondókát, megérintettem a szívüket fenyőággal, kaptak aranydiót, és egy zsákban otthagytam a csomagjaikat, majd eljöttem. Utána azon gondolkodtam, hogy egyáltalán minek személyesen megjelennie szent Miklósnak? De a piros Mikulásnak szintúgy – minek személyesen megjelennie? Sok buktatót hordoz. Magam öt évesen a BM egyik mikulás ünnepségén a fehér prémes, piros kabát alól láttam kivillanni egy zöld pulóvert és egy karórát, és ebből tudtam, hogy ez nem az igazi mikulás, és talán nincs is igazi…

Persze mi az, hogy igazi? Talán nem azért akarunk illúziót kelteni, mert nem hiszünk a jelenlétében, mert egyáltalán nem tartjuk valós lehetőségnek, hogy személyesen megjelenjen?

Hadd mondjak erre egy példát: Nagycsütörtökönként immár hagyomány gyülekezetünkben, hogy az úgynevezett széder – rendet követve emlékezünk meg Jézus utolsó vacsorájáról. Ebben az utolsó pohár bor alkalmával felmutatásra kerül egy kicsi pohár, vagy kehely, melynek neve: Illés próféta kelyhe. Ebbe bort töltünk, majd megkérjük a gyerekeket, hogy menjenek ki és nézzék meg, hogy nem jön-e Illés próféta. Ez a forgatókönyv azt sugallja még egy kisgyermek számára is, hogy Illés nem egy illúzió, hanem reális lehetőség, hogy megjelenik.

Amikor a gyerekek visszajönnek, és elmondják, hogy most nem találkoztak vele, akkor abban ott van a lehetőség, hogy nem baj, majd jövőre talán másként alakul a dolog.

De amíg a gyerekek odakint keresik Illést, addig elmondjuk, hogy mi volt Jézus véleménye az „Illésre várásról”:

Jézus azt mondta, hogy Illés már eljött. Mégpedig Keresztelő Jánossal azonos az újra eljött Illés próféta.

Egy dolog, hogy Illés próféta mennyire szervesen beépült a zsidó nép hagyományába, ahogy azt a széder esteforgatókönyve is mutatja, de hogy Őt egy kortárssal merje valaki azonosítani, ez igen meredek húzás, hogy úgy mondjam.

Keresztelő János mondatai alkotják mai istentiszteletünk alapigéjének legfontosabb részét. És bizony úgy tűnik, hogy karácsony lényege el van rejtve ezekben a szavakban. És mi most ki kell, hogy bontsuk a csomagolásból ezt a tartalmat.

Keresztelő János személye a középkori egyházi kalendáriumban egy önálló ünnepkört kapott. Nemrég került a kezembe egy tanulmány, mely azzal foglalkozik, hogy a középkori Firenzében micsoda óriási ünnepségeket rendeztek Keresztelő János tiszteletére. Firenze  városa  azzal akart kitűnni a városállamok sorából, hogy minden elképzelhető határon túlment – költségekben is – a maga Keresztelő János ünnepeivel.

Sokunknak Firenze város elválaszthatatlan lett Dantétól és a Medici családtól. Nem árt néhány szóban feleleveníteni a történetüket:

Nem tudni pontosan mikor kezdődött Firenze városának megosztottsága és halálos konkurenciaharca. Egy krónikás feljegyzéseiből azonban tudjuk azt, hogy 1266-ban a ghibellinek megsemmisítő vereséget szenvedtek a guelfektől, és pár évtizedig nyugalom volt Firenzében. Idővel a száműzöttek közül néhányan visszatértek, de nem is ez volt a legnagyobb baj. A polgárok egyre gazdagodtak, és egyre fokozódott a feszültség a városban a vezető szerepek megszerzéséért. Ennek az ellentétnek kicsúcsosodása abban az időszakban következett be, amikor Dante Alighieri éppen priorként a Városházán lakott. Az 1300-as évek elejére a feszültség egyre fokozódott a városban, az emberek már nem mertek kimenni az utcára, mert bármilyen tett bármelyik pillanatban fellobbanthatta az elfojtott szenvedélyeket. És a provokációkban a fekete guelf Donati család tagjai élen jártak, de az ugyancsak fekete guelf Medici család is ekkoriban kapott  erőre. Dante pedig fehér guelf volt, ő is benne lehetett abban a döntésben, hogy a béke és az igazság érdekében száműzzék a legnagyobb hangadókat, de ne csak a feketék táborából, hanem a sajátjukból, a fehérekéből is. De ezzel nem oldottak meg semmit, mert mások úgy látták, – még a krónikás Dino Campagni is – hogy ezzel óriási hibát követtek el, mert egyrészt kimutatták gyengeségüket azzal, hogy nem vállalták fel a harcot, másrészt tudatosan le is gyengítették magukat, és 1302-től kezdve el is vesztették vezető pozíciójukat. A későbbi időszakról nincsenek pontos adataink, de döbbenetes, hogy a konfliktus kezdete után kétszáz évvel, 1434-ben XII. Benedek pápa kénytelen volt  betiltani a „guelf” és „ghibellin” elnevezéseket. Ami arra utal, hogy a két tábor közötti konfliktus még két évszázad elteltével is tombolt.

És most jön a lényeg, mert mi adott megoldást erre a konfliktusra, erre a soha szűnni nem akaró konkurenciaharcra, ellenségeskedésre?

Valaki, nem tudjuk ki, Firenze önkormányzatának vezetőit a pápai rendelet után néhány évvel meggyőzte arról, hogy rendezzenek egy különleges ünnepet. Egy olyan ünnepet, mely máshol nem szokás, egy olyan ünnepségsorozatot, mely Firenzét egészen új színben tüntetné fel saját polgárai és az idegenek szemében is: Az 1400-as évek folyamán a Keresztelő János Ünnepe méretében, költségeiben és a résztvevők számában rendkívüli tekintélyt szerzett a város önkormányzatának. De éppen ez is volt a cél, hogy ezáltal az ünnep által elnyerjék a többi városállam elismerését, és helyreállítsák a város lakóinak polgári imázsát. A kezdetekkor az ünnep még csak két napos volt, majd az évek során felfejlődött 10 naposra, hogy a városba érkező idegeneket, az érdeklődőket befogadni képes legyen a rendezvény. ezen az ünnepen a város minden rendje, ilyen-vagy olyan érdekképviseleti csoportja felvonult, majd jelentős felajánlást kellett, hogy tegyen, mind tettekben, mind anyagiakban a város előbbre vitelében, felvirágoztatásában. És mindezeket a felszabaduló energiákat és eszközöket Keresztelő János tisztelete egyesítette.

Hogy miért pont Ő? Miért éppen Keresztelő János? Erre a választ éppen a mai vasárnapra ajánlott igében találjuk meg:  Az ember semmit sem vallhat a magáénak, hacsak nem a mennyből kapta. Magatok vagytok a tanúim, hogy megvallottam: Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára. A menyasszony a vőlegényé. A vőlegény barátja csak ott áll mellette, és szívből örül a vőlegény hangját hallva. Ez az örömöm most teljes lett. Neki növekednie kell, nekem kisebbednem.” (Jn 3,25–30.)

Ezekben a szavakban a másik örömében való részesedés szándéka hallható ki: hogy nem versenytársat látunk a másikban, hanem örülünk a sikereinek, naggyá válását nem irigykedéssel, hanem őszinte lelkesedéssel fogadjuk, és szívesen adjuk át a helyet neki. Hogy bennünk a megfelelő – ezzel szinkronban lévő élményvilágot hívjon elő, a házasságkötés nagyszerű pillanatát idézi fel: a vőlegény öröme a barátot is örömre sarkallja.

Ellent lehetne vetni, hogy itt nem egyszerűen egy másik emberről, hanem éppen Jézusról van szó: De akkor, amikor ez az Evangéliumok időrendje szerint történt, akkor Jézus még nem lehetett más a kortársak szemében, így Keresztelő Jánoséban sem – mint csupán egy ígéretes kezdet.

Úgyhogy ebben az evangéliumi szakaszban éppen nem Jézus áll a fókuszban, hanem Keresztelő János, és az általa megvalósított erkölcsi szint: örülni a másik örömének.

És éppen ez karácsony titka is: mennyire tudunk a másik örömében részesedni?

Most pedig térjünk vissza a másik ádventi figuránkhoz, szent Miklóshoz, vagyis a Mikuláshoz:

A Mikulás, vagy Santa Claus vált a karácsony központi figurájává Észak-nyugat Európában és Észak Amerikában, ezzel kezdenünk kell valamit. Santa Claus az, aki örül mások örömének – másként nehéz elképzelni, hogy karácsonyi küldetését végig tudná vinni, ha nem okozna neki örömet ez az egész – sok fáradtsággal járó herce-hurca, kéményeken való bemászás és hasonlók.

Ez Santa Claus egyre nagyobb karácsonyi térnyerésének a kulcsa, hogy azzá a figurává válhatott, aki szenvedélyesen akar másoknak örömet szerezni.

Itt lép be Isten a mi mai, Ádvent 4. vasárnapi karácsony-várós készülésünkbe: emberi kapcsolataink szövevényében Isten segít megtalálni azokat a szálakat, melyeken keresztül az emberi kapcsolat Isten és ember közötti kapcsolatra mutató jellé válik, hiszen ez adja meg az értelmét a fáradozásunknak, most aktuálisan a karácsonyi fáradozásunknak. Ámen