2012. 11. 04. – Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2012. 11. 04.
Igehirdető neve: 
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye: 
1 Móz 50,15-21
Prédikáció:

A megbocsátás és az elengedés mai vasárnapi igénk középpontja. Ennek a vasárnapnak ez a fő kérdése. Remélhetjük-e a bocsánatot, vagy rendelkezünk-e azzal a bátorsággal, hogy átadjuk magunkat valakinek és azt mondjuk, rendelkezz velem.

Az élet egyik legnagyobb kérdése, hogy kiben bízunk meg annyira, hogy rábízzuk az életünket. persze ez a bizalom először is abban nyilvánul meg, hogy nem ellenőrizzük minden lépését, hagyjuk, hogy menedzselje ügyes-bajos dolgainkat. Ő utalja át a számlák díját, bevásárol nekünk, vagy ha kell, fellép az érdekünkben és ellátja jogi képviseletünket.

Az ember ideális esetben így bízik meg a szüleiben, a házastársában vagy a testvérében.

Bízhatunk benne, hogy jó szándék vezeti, sőt, hogy szándékai egybeesnek a miénkkel.

Ezt a viszonyt kiterjeszthetjük más emberekre is. Luther éppen ezt tette, a szülők és a felsőbbség között párhuzamot vont.

A negyedik parancsolatról szóló magyarázatában ezt írja. „…A felsőbbség nem egy család atyja, hanem annyié, ahány lakosa van, hiszen Isten úgy őrzi és adja meg általuk a házunkat, gazdaságunkat, oltalmunkat és biztonságunkat, mintha szüleink volnának… Aki engedelmes, készséges, szorgalmas és szívesen megad minden tiszteletet, az tudja meg, hogy Isten tetszésére cselekszik, sőt öröm és boldogság a jutalma. Ha viszont megveti elöljáróit és ellenkezik, vagy lázadozik, akkor tudja meg azt is, hogy nincs része se kegyelemben, se áldásban.”

Sok minden történt azóta, hogy Luther ezeket leírta. Nem tudjuk úgy hallgatni, hogy ne jusson sok minden eszünkbe azzal kapcsolatban, hogy mennyire alkalmazhatatlanná vált ez a párhuzam, sőt, mennyire bűnös cselekedetté vált ezt a párhuzamot érvényesíteni, vagy egyszerűen csak hagyni, hogy ezzel a párhuzammal érveljen valaki bizonyos helyzetekben. A világi kormányzatot ma kifejezetten bűnös dolog lenne úgy tekinteni, mintha a szüleink volnának. Ez persze nem azt jelenti, hogy a világi vezetés nem tehet meg mindent annak érdekében, kiérdemelje ezt, de a lutheri ártatlanság kora lejárt. Mao, Sztálin, Franco, Hitler, Mussolini és lehetne még sorolni Kim Ir Szenig azokat a személyeket, akik örökre lerombolták a – lutheri szóval élve – a felsőbbség iránti bizalmat.

Ez a bizalom a XX. század egyik másik időszakában vétkes kollaborációval, a gonosznak való szervilitással párosult. Ha bízunk a felsőbbségben, akkor bizonyos dolgokat elnézünk neki. Nem követjük kritikusan a döntéseit, és voltak olyan helyzetek, amikor ez bűn volt:

Martin Niemöller híres mondata juthat eszünkbe:

“Amikor a nácik elvitték a kommunistákat, hallgattam, mert nem voltam kommunista. Amikor elvitték a szociáldemokratákat, hallgattam, mert nem voltam szociáldemokrata. Amikor elvitték a szakszervezetiseket, nem tiltakoztam, hiszen nem voltam szakszervezetis. Amikor elvitték a zsidókat, nem tiltakoztam, hiszen nem voltam zsidó. Amikor engem vittek el, már nem volt, aki tiltakozhatott.

Ez év januárjában egy Egyesült Államokban élő evangélikus teológus, egyetemi tanár, név szerint David Baer nyílt levelet írt nekünk. A címzettek a magyarországi egyházak.

Mi, mint az egyház népe vagyunk megszólítva ebben a nyílt levélben, mely a vallásszabadság magyarországi gyakorlata és az új lelkiismereti és vallásszabadságról szóló alaptörvény kapcsán fejti ki aggodalmát, és felteszi nekünk a kérdést:

„Hogyan hozható összhangba a keresztény tanítás azzal az alaptörvénnyel, amely egyenlőtlen jogi különbséget tesz egyházak és vallási közösségek között? Azzal az alaptörvénnyel, amely szerint az egyház nyilvántartásba vételének egyik feltétele, hogy legalább húsz éve működik Magyarországon egy vallási közösség, mikor pedig a vallásszabadsághoz való jog az emberi méltóságon alapszik, és nem az idő múlásától függ?  Hogy van az, hogy a nyilvántartásba vétel az Országgyűlés kétharmados szavazatától függ, és nem a bíróság jogi értelmezésétől, holott a vallásszabadság nem politikai, hanem jogi kérdés?  A vallásszabadságot mi, keresztények nem így értelmezzük!”

David Baer levele számos választ provokált. Az eredeti levél, az elhúzódó vita, a hozzászólások sora egyházunk honlapján olvasható.

A vallásszabadság az egyik legfontosabb kérdése volt a XX. századnak, és úgy látszik, a mában sem vesztett az ügy a jelentőségéből. Ahol felmerül a vallásszabadság csorbításának lehetősége egy demokratikus berendezkedésű országban, ott legyen is ügy belőle. Evangélikus egyház sem jöhetett volna létre, ha az akkori emberek nem érezték volna igaznak és kötelező érvényűnek Luthernek azt a mondatát, hogy nem helyes a lelkiismerettel szemben cselekedni.

Ugye szó szerint ezt mondta Wormsban, a birodalmi gyűlés előtt:

„…Lelkiismeretem Isten igéjének rabja. Nem tudok és nem akarok visszavonni semmit, mivel se nem biztonságos, se nem helyes a lelkiismeret ellen cselekedni”.

Emlékeztetnem kell arra magunkat, hogy a Názáreti Jézust kivéve, a Luther Márton munkásságát és szerepét elemző irodalom mennyiségben is a legkiemelkedőbb helyek egyikét foglalja el, az emberiség történelmének bármely más vallási személyiségéről közölt tanulmányok sokaságában.

Luther éppen ezzel a mondatával egy olyan folyamatot indított el, mely odáig vezetett, hogy nem más, mint éppen az őt kiátkozó katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinaton már a következő nyilatkozatot tette:

„Minden embert a maga természete ösztökéli és készteti az igazság keresésére, elsősorban a vallás tekintetében. A megismert igazsághoz ragaszkodnia kell, s egész életét az igazság követelményei szerint kell berendeznie. De az emberek e kötelességüknek a természetüknek megfelelő módon csak úgy tehetnek eleget, ha pszichológiailag is szabadok és a külső kényszertől is mentesek.”

Luthertől egészen a II. Vatikáni Zsinatig és azon túl is létezik – vagy létezett egy meggyőződés arról, hogy a felekezetek létrejöttét a lelkiismeret szavára való hallgatás és nem más, sokkal evilágibb szempont motiválja. De ezzel kapcsolatban is véget ért az ártatlanság kora, amikor szervezetek magukat azért deklarálták egyháznak, mert így előnyösebb adózás alá estek, vagy el is kerülhették az adózást és intézményeik számára az egyházaknak járó normatívát igényelhették.

Az egyházi státusszal való visszaélésnek ez a fajtája késztette a törvényalkotókat, hogy változtassanak és limitálják az egyházi státuszba sorolható közösségek körét,de  hogy a kritériumok és határok milyen elv szerint kerültek kialakításra, az joggal kifogásolható.

Niemöller mondatát a jelen helyzetre is alkalmazhatnánk: Amikor a metodistákat zárták ki, nem szóltam, mert nem vagyok metodista, amikor az anglikánokat zárták ki, nem szóltam, mert nem vagyok anglikán, vajon ki szólna akkor, ha minket evangélikusokat zárnának ki a nyilvántartásba vett egyházak sorából, vajon ki emelné fel szavát az érdekünkben?

Pedig nem volt a türelmi rendelet olyan régen és előtte meg voltunk fosztva a gyülekezeti élet lehetőségétől, a templomépítéstől. És még a rendelet után is az egyháziságnak olyan nyilvánvaló jeleitől, mint a templomtorony és harang.

Fentebb azért éppen ezt a két egyházat említettem, mert az első nyilvántartásba vett egyházak listáján még nem szerepelt sem az anglikán, sem a metodista egyház, majd – éppen azért, mert voltak, akik felemelték a szavukat az érdekükben, – megkapták a státuszt.

A törvényalkotók részéről megnyilvánuló szelekciós kritériumok támadhatóak: bizonyos szempontból még önkényesnek is tűnhetnek, nehezen védhetőek. De szelekció mindenfajta hiánya

De a kritériumokon túl van még egy szempont, ami nem hagyható figyelmen kívül. Mi, akik ebben az országban élünk és ezt az országot tartjuk hazánknak, úgy tekintünk magunkra, hogy képesek vagyunk megítélni, ha veszély fenyegeti a közrendet és a demokráciát, vagy a vallásszabadságot és kioktatásnak vesszük, ha ezt valaki, egy kívülálló velünk kapcsolatban megkérdőjelezi.

Talán már nem is a vallásszabadság itt igazán a kérdés, David Baer levele nyomán támadt vitában, hanem az, hogy képesek vagyunk-e itt Magyarországon 2012-ben megvédeni a demokráciát és a vallásszabadságot.

Vajon vagyunk-e annyira felnőttek, hogy nem hagyjuk rá a „felsőbbségre”, hogy maga döntsön és cselekedjen fontos kérdésekben a megkérdezésünk nélkül, a saját belátása szerint. Kiskorúságban tartott alattvalók időszaka nem volt olyan régen, amikor erény volt ezt a önmagunkat készséges szerszámként a felsőbbség kezébe felajánlani.

 Felolvasott igénkben József testvéreit látjuk magunk előtt, akik egy ilyen gesztust tesznek. Felajánlják magukat Józsefnek, és azt mondják: „Tégy velünk, amit akarsz, a szolgáid vagyunk.”Mindez még kiegészítette egy mozdulat. Földre borultak, úgy, ahogy a pogányok tették az isteneik szentélyeiben, az istenszobrok előtt.

Igen távolságtartóan beszél erről a bibliai könyv szerzője. Egy olyan korban, amikor a felsőbbség iránti bármiféle kritika bűnnek számított, amikor a hatalmaskodónak kijárt az Isteni rang, akkor egy olyan hatalommal megbízott személyt mutat be, aki visszautasítja ezt a gesztust, nem hagyja, hogy leborulva imádják. József ebben is példa, és ebben is iránymutató, még ma is lehet ebből a történetből tanulni. Mert a történeten keresztül a Bibliai szerző arra int minket, hogy ne imádjunk mást, csak az Istent, hogy a jó világi vezető maga utasítja el, hárítja el magától a túlzó tiszteletet, és behódolást.

Hasonlóan a megkísértés történetére, melyben Jézus azt mondja: Csak a Te Istenedet imád, és csak neki szolgálj!

Az atyáskodó felsőbbségek ideje lejárt, a szolgai alázat ideje is lejárt, ember embernek többé ne ajánlja fel önmagát, mint rabszolgát. Csak Isten előtt borulhatunk le és csak neki vagyunk hajlandók szolgálni. Ámen