2012. 09. 24. – Szentháromság utáni 16. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2012. 09. 24.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Ef 3,14-19

Alapige:

14Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, 15akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön: 16adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Lelke által; 17hogy a Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva 18képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; 19és így megismerjétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy teljességre jussatok, az Isten mindent átfogó teljességéig.

Prédikáció:

Emlék leszel. Ha most még nem is vagy az, de előbb utóbb az leszel. A napokban ez a gondolat járt a fejemben: élsz, telnek a napok, múlik az idő, és a vég biztos, csak idő kérdése, hogy mikor köszön rád, és ebben a tudatban – alapvetően nyomasztó tudatban egyetlen reményed, hogy valaki őrizni fogja az emlékedet, valakik, a családtagjaid együtt őrzik majd az emlékedet. Aztán a másik fájdalmas felismerés az volt, hogy nálunk családilag ez nem tud a távolságok okán működni, és hogy ezzel mennyi mindent veszítünk, és azok a családok, ahol a családtagok nincsenek nagyon messze egymástól, ott ez a lehetőség él, ez megvan, és még ha fájdalmas is egy elhunyt szerettünkre emlékezni, közösen emlékezni, mégis – minden fájdalmas volta ellenére is sokkal jobb, mint ezt nélkülözve élni.
Milyen haszna van az ilyen tevékenységeknek? Miért fontosak? Pál apostol egy különös kifejezést használ itt a felolvasott szakaszunkban: a belső ember megerősödését.
Pál apostol néha igen bonyolultan fogalmaz – komoly feladat elé állít minket. De minden bibliai szöveggel ugyanazt kell tennünk: ütköztetni a saját tapasztalatainkkal, és ha hasonlatot kellene mondanom, azt mondanám, hogy amiről ír, az olyan, mint egy madárnak a repülés megtanulása.
Hív a tág tér, a mindent átfogó isteni teljesség, melyet Jézusban ismerhetünk fel. A salom tág teret jelent – és csak átvitt értelemben békességet. Ez a tág tér hív, mint a madarat a repülésre.
Gyerekeim egyik kedvenc rajzfilmje a Rio, melynek főszereplő madara még fióka korában került fogságba, és nem tanult meg repülni. A kék ara papagáj okos, sok mindent tud, csak épp repülni nem, és a film történetében ez az egyik fontos szál, hogy nem tud repüli, és ebből számtalan bonyodalom származik. A film nézése közben, ahogy a levegőben bukdácsoló madarat – az animáció nagyon jól kidolgozott – ahogy elnézi az ember, elgondolkodik rajta, hogy hogy is van ez a repülés? Hiába van szárnya a madárnak, attól még automatikusan nem tud repülni.
Ehhez tudnám hasonlítani a mi helyzetünket is: attól hogy a belső ember megvan bennünk, még nem tud magától az isteni teljességre hagyatkozni, attól még nem tudja magát a szélesség és hosszúság, magasság és mélység dimenzióira bízni.
Megerősödésről beszél Pál apostol – arról, hogy Isten megerősít bennünket, pontosabban a belső emberünket, nem a fizikait, hanem a belső embert, akit más nem lát, csak mi tudjuk, hogy ott belül ki lakik bennünk, lehet, hogy az nem más, mint egy kis riadt lény, aki kapkod minden kapaszkodó után. Keressük a biztos pontot, amit megragadhatunk, és ha egyszer megragadtuk, akkor többé el nem eresztünk.
Ilyen jelenkori helyzetben, amikor ennyi a bizonytalanság, a vallások és így a keresztyénség számára is nagy a kísértés, hogy az embereket a bizonytalanból a biztosba hívja.
Szélrózsa Találkozó egyik előkészítő munkatársi együttlétén elénekelésre került egy spirituálé, melyet talán többen ismernek: az „olyan örömöt, mint a forrás”-címűt, mely egy szép metaforára épül: az örömöt forráshoz, a békét folyóhoz, a szeretetet tengerhez hasonlítja. Egy szép kép, a forrástól lassan eljutunk a tengerig, a teljességig, csakhogy közben bekerült még egy vers:” Olyan hitet, mint a szikla.” Az egyre nagyobb teljesség képébe belép ez a hit számára biztos talajt, sőt, sziklát követelő mondat.
A hit számára azonban bármennyire szeretnénk sziklaszilárd alapokat, hiába akarunk megingathatatlan bizonyosságra jutni: szikla helyett csak a szélesség, hoszzúság, magasság és mélység táguló – kapaszkodók nélküli teljessége lehet a miénk. A hit, mint szikla – ez az állítás a szándék keresztyénség részéről nélkülöz minden megalapozottságot.
A Szentírás biztos – legalábbis a fundamentalista érvelés ezzel a kijelentéssel operál. Nos erről a Bibliát angolul olvasó indiai barátomat kéne megkérdezni, akinek egy teleírt füzete van a különböző fordításokból adódó különbségek lajstromozására.
Hiszen Szentírás, azon belül Újszövetség – mint olyan – valójában tekercseken, papiruszokon, imitt-amott eltérő szövegvariánsokkal létezik.
Indiai barátom angolul jobban tud, mint magyarul, ezért érthető okokból angolul olvassa a Bibliát, muszlim neveltetéséből adódóan ki van akarva azon, hogy kézbe vesz egy Bibliát, talál benne egy számára fontos mondatot, majd elővesz egy mindössze öt évvel későbbi másik angol fordítást és ott ugyanazon a helyen a teljesen mást talál.
De ha valaki csak a magyar nyelvű katolikus és protestáns fordítást összehasonlítja, találhat olyan különbségeket, melyek komolyan el kellene, hogy bizonytalanítsák a Biblia biztos voltáról.
De folytathatjuk: Milyen biztosat tudunk Jézusról? A már említett indiai barátomnak az is skandalum, hogy miért különböznek egymástól lényeges dolgokban az evangéliumok.
De tényleg, mi biztosat tudunk Jézusról? Születésének ideje bizonytalan, halálának dátuma biztosabbnak tűnik, példázatai javarészt talán tényleg az ő elbeszélései, kereszthalála és az ellene felhozott vád más forrásokban is megtalálható. A többi azonban már nem a biztosnak vélt, és a történelmileg hiteles tények világába tartozik, hanem a hitébe: a gyógyítási történetek, a csodatételek és a feltámadás a hit és a teológia tárgya és nem a történelemtudományé.
A hit ugyanis attól az ami, hogy elviseli a bizonytalanságot. Tudja, hogy nem törekedhet biztosra, mert nincsenek meg az eszközei ahhoz, hogy biztosat állítson. Persze vágyhat a biztosra, és remélheti, hogy egykor megkapja a bizonyosságot, de egyetlen pillanatra sem tévesztheti szem elől Pál apostol figyelmeztetését:
„Hitben járunk, nem látásban.” /2 Kor 5,7
Azok, akik a vallást és a hitet – főleg keresztyén oldalról – megpróbálják biztos támaszként feltűntetni a mai – úgymond a sok bizonytalanság között hányódó kortársak számára – súlyosan tévednek hitük természetével kapcsolatban, és igen káros módon félrevezetik az embereket.
Kicsit hasonlóak Jézusnak azokhoz a kortársaihoz, akik a Jeruzsálemi Templomra úgy tekintettek, mint a vallás biztos, megingathatatlan alapjára, és ez az épület jelképesen saját vallásgyakorlatuk, személyes kegyességük megingathatatlannak vélt rendszerét is szimbolizálta.
Máté evangéliuma szerint: Jézus a tanítványai meg akarták mutatni Neki a Templom épületeit, Jézus azonban így szólt hozzájuk: „Bizony bizony mondom nektek, nem marad itt kő kövön, amit le ne rombolnának.” /Mt 24,2
A hit nem szikla, a hit a belső ember megerősödésének folyamata, aki attól erős hitében, hogy több bizonytalanságot tud elhordozni, és nem attól erős, hogy bizonygatja, hogy milyen sziklaszilárd, megingathatatlan alapra épül a hite, melyet olyan biztosnak és megingathatatlannak gondol, mint a Jézus-korabeli írástudók, a Jeruzsálemi templomot: minden, saját hitét megingathatatlan sziklának képzelő hívőnek szól Jézus figyelmeztetése: nem marad kő kövön, nem marad szikla sziklán.
A lelki élet egyik alaptörvénye is ez: Minél erősebb vagy, annál inkább mered gyengeségeidet megmutatni másoknak. Minél erősebb a hited, annál több gyengeségét, bizonytalan pontját mered szóba hozni saját személyes hitednek.
Kovács Imre megboldogult kollégám, egykori barátom egy alkalommal így fogalmazott: a fundamentalista: szegletkövön ücsörgő kőműves. Még egy nem túl hízelgő jelzőt is hozzátett, de ez most mindegy, a lényeg, hogy a képben benne van a feladat is: el kell engedni a szegletkövet, el kell engedni a sziklát. l kell tudnunk szakadni a biztosnak vélt világunk illúziójától.
Nem lehet egyszerre a kőbe kapaszkodni és ugyanakkor szárnyalni.
A Család nagy nyári kedvence az őszibarack. Az elmúlt hetekben a piacon próbáltam a lehető legjobb barackokat venni, de rá kellett jönnöm, hogy kétféle barack van: vagy magvaváló, vagy lédús. az elárusítók a könnyebb választás érdekében oda is szokták néha írni: magvaváló, lédús. A két remek tulajdonság azonban mintha nem férne meg együtt. Ha a magvaválót választod, akkor, amikor beleharapsz, érzed, hogy nem elég lédús. Ha azonban a lédúsat választod, akkor úgy kell lerágnod a magról a gyümölcs húsát, és közben a barack levének egy része lefolyik. Én mégis a lédúsat szoktam választani, nem érdekel, hogy van némi veszteség, és kényelmetlenség.
Választani kell, mi a fontosabb, a szikla, a szegletkő, melyet lehet akár egy életen át szorongatni, nem ereszteni, vagy a bátor elengedés. Az lehet képes a Jézusi szeretet és az Isten dicsőségének végtelen gazdagságát megismerni, aki megtapasztalja az igazi szélességet, hosszúságot, magasságot és legfőképpen a mélységet. Aki volt már igazi magasságban, de igazi mélységben is.

Az, amit Pál apostol mond: hogy vessük magunkat a mindent meghaladó Jézusi szeretet határtalan dimenzióiba, hiszen ez a szeretet, mint a madarakat a termikek, fenntartják.
Hiszen nem ez a hívő egyik legfontosabb tapasztalata: hogy egy erő fenntartja mégis, jóllehet, saját erejéből csak zuhanna? Isten megtartó, fenntartó szeretete az egyik legfontosabb tapasztalatunk. Lehet rá hagyatkozni, merjünk rá hagyatkozni. Ámen