2012. 09. 02. – Szentháromság utáni 13. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2012. 09. 02.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Lk 10,23-37

Alapige:

25Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: “Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” 26Ő pedig ezt mondta neki: “Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” 27Ő pedig így válaszolt: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” 28Jézus ezt mondta neki: “Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz.” 29Ő viszont igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: “De ki a felebarátom?” 30Válaszul Jézus ezt mondta neki: “Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. 31Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. 32Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. 33Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; 34odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. 35Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. 36Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?” 37Ő így felelt: “Az, aki irgalmas volt hozzá.” Jézus erre ezt mondta neki: “Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.”

Prédikáció:

Határokról és korlátokról szól az életünk. Határokba ütközünk, vagy mi magunk határokat húzunk, és korlátozunk, néha – például szülőként, nagyon helyesen.
De most nem arról akarok senkit sem meggyőzni, hogy milyen okos dolog korlátokat állítani. Ez a bibliai részlet nem arra akar figyelmeztetni, hanem az ellenkezőjéről: arról, hogy van bennünk egy határ, amit mi magunk húzunk és korlátozzuk magunkat, és nem engedjük, hogy azt bárki is piszkálni merje, és ez a korlát a részünkké válik: sőt, mi magunk lehetünk a korlát és a határ, az áthatolhatatlan fal, mások számára.
A kultúra mely körülvesz, melyet levegőként szívunk magunkba, mely megszabja szokásainkat, igenjeinket és nemjeinket, valós értékeinket de dédelgetett értéktelenségeinket is, és a legszörnyűbb előítéleteket táplálja belénk, mely – ha kétezer évvel ezelőtt a Szentföldön éltünk volna, akkor úgy néztünk volna a samaritánusokra, mint fajtánk árulóira, és vallásunk gúnyolóira. Ez mind kritika tárgyát képezi ma – és nem más gyakorol rajta kritikát, ítéletet, mint maga Jézus.
Mindezt pedig annak köszönhetjük, hogy Jézus irgalmas samaritánusról szóló példázatát lukács megőrízte az egyház számára.
A kultúránk, a nyelvünk, hazánk és otthonunk – a mindenünk persze, de korlátokat is állít, határokat szab, melyeket csak akkor veszünk észre, amikor kilépünk belőle.
Én életemben először hosszabb időt külföldön az NDk-ban töltöttem el. Emlékszem néhány apróságra, mely rögtön feltűnt: a buszmegállóban szépen sorban álló emberekre, a 10 órai munkahelyi kávézásokra, a másfajta hosszú kávéra és a barna kenyérre, a munkamoráljukra, mely a nyári munkák alkalmával eltöltött tapasztalataimtól gyökeresen különbözött, hétvégi csendre, amit nem zavart meg senki és még hosszan lehetne sorolni.
Valaha régen csak úgy lehetett valaki egy mesterség egy céh tagja, ha előtte elment, és bejárt más országokat, megismert embereket, más szokásokat, számára ismeretlen szakmai fogásokat, új ismereteket gyűjtött, és ez alatt talán bizonyos kulturális sokk is érte, de rácsodálkozott arra, hogy ami számára természetes, és minden magyarázat nélkül is érthető, vagy helyesnek gondolt, az egy másik kultúrában élő ember számára egyáltalán nem az:
Egyik kedvenc példám erre az az anekdota, mely szerint két ember látogatja szerette sírját egy világváros egyik temetőjében, az egyik egy európai, a másik egy távol-keleti. Az európai virágot tesz a sírra, a távol-keleti egy kis csésze rizst. Az európai nem bírja megállni, hogy ne tegye szóvá a számára megütközést keltő szokást és gúnyosan így szól: – Gondolja, hogy feljön és megeszi? – Mire a távol-keleti a virágcsokorra mutatva így kérdez vissza: – És gondolja, hogy feljön és megszagolja?
A határ az emberben magában van, a megértés határa, a másik ember megértésének határa. Júdeai és samaritánus között nem lehetett nagyobb kulturális különbség, mint ma egy egykori NDK területén élő német és egy Bonn környéki német között. /Egy magyar honfitársunk szemtanúja volt annak, hogy egy Lipcsei kocsmában a román-német meccsen a helyiek a románoknak szurkoltak, és nem a honfitársaiknak./
Samaritánus és júdeai, illetve galileai között nem voltak nagyobb kulturális különbségek: Mózes V. Könyve volt a szent iratuk, kóser étkezést folytattak, a mózesi törvények és a tízparancsolat alapján szerveződött a társadalmuk, sokkal közelebb álltak egymáshoz, mint bármely más környékbeli nép, mégis áthághatatlan korlát választotta őket el egymástól, korlát, mely persze csak bennük magukban létezett. Nem valóságos korlát, hanem csak képzeletbeli, da ahhoz valóságos annyira, hogy gondolkodásukban és tetteikben mélyen befolyásolja őket. Elég csak Jézus és a samáriai asszony beszélgetésére gondolnunk, ahol az asszony sorra veszi az őket elválasztó korlátokat, és Jézus mindegyiket viszonylagossá, vagy megkérdőjelezhetővé teszi.
Az evangéliumi történetek fényében – így ebben a történetben is – elég világosan kiderül, hogy Jézus nagyon gyorsan felméri, hogy milyen szándék vezérli az embert és hol van az a pont belső világának építményében, melyen keresztül el lehet juttatni odáig, hogy korlátaival – legalább szembesüljön, vagy azon – ha lehetséges – átlépjen és attól kezdve megszüntesse.
Az az írástudó, aki kérdéssel fordul hozzá, szeretné, ha Jézus megerősítést, igazolást adna neki. Arra, hogy helyesen él, hogy erkölcsi döntéseiben helyes elvek vezetik.
A történet, a párbeszéd fordulópontja ez a mondat: Ő – mármint az írástudó – viszont igazolni akarta magát, és ebből a szándékkal kérdez tovább… Ez a történet kulcsa. Az önigazolás szándéka.
Itt Lukács evangéliumában ugyanaz a szó van, mely Pál apostol Római Levelének legfontosabb szava: a megigazulás.
Lukács orvos volt, és ezért nemcsak a diagnózisokban fogalmaz pontosan egy-egy gyógyítási történetben, hanem korát meghazudtoló, a huszadik század lélektani felfedezéseiig mutató felismerései vannak. Ebben a történetben is: azt mondja, hogy az írástudót az önigazolás szándéka vezette.
Az önigazolás és a lutheri értelemben vett megigazulás jó esetben messze esnek egymástól, rosszabb esetben majdnem egybeesnek, amikor valaki önmagát próbálja megigazítani. Ezek a kísérletek többnyire szánalmas produkciók szoktak lenni.
Az önigazolás mélyen meghatározza mindennapjainkat. Ez egész egyszerű dolgokban is tetten érhető.
Tegyük fel otthon vagy, és csengetnek. A csengető személy adományt gyűjt valami nemes célú jótékonysági akcióra. ha nem akarsz adni, bizonyára könnyű lesz megindokolni – nincs most pénzed stb. De az adománygyűjtő, miután elmondja, miért jött, még hozzáteszi: pár fillér is segítene: Ha ezek után sem adsz egy lyukas garast sem, az már érinti az önmagadról alkotott képedet: Milyen sóher alak az olyan, aki sajnál néhány nyomorult garast egy jótékonysági akció részére?
//Pszichológusok végeztek egy olyan kísérletet, melyben diákok jártak házról házra, néha egyszerűen adományt gyűjtöttek, néha hozzátették, hogy csak pár forint is segítene. Azok, akiknek a pár forintot említették, szívesebben adtak, majdnem kétszer annyian, mint azok, akik csak a szokásos szöveget hallották. Sőt, a „pár forintosok” többnyire ugyanannyit adtak, mint mások, vagyis az a közlés, hogy a csekély adomány is elegendő, nem csökkentette az adományok összegét.
Ha az ember már belenyúl a pénztárcájába, csúnya dolog lenne csak a legkisebb aprópénzt /egy tízest, vagy húszast/ elővenni onnan, egy nagyobb adomány jobban megfelel az emberek önmagukról alkotott képével, mely szerint jóságosak és nagylelkűek.
De ez//
a magamról alkotott előnyös kép, igaz voltomba vetett meggyőződés egészen meglepő módon befolyásolja magatartásomat: akkor, ha szenvedést kell okoznom valaki másnak:
David Glass hírhedt kísérletében a magukat jó és tisztességes embereknek ismerő kísérleti személyek a kísérletvezető instrukciójára áramot bocsátottak másokba, és miután fájdalmat okoztak nekik, az áldozatokat negatívan értékelték. Minél inkább meg volt valaki győződve arról, hogy rendes, tisztességes ember, annál inkább hajlott arra, hogy alulértékelje az áldozatát.
De ami témánkhoz még közelebb visz:
A vietnami háborúban hadbíróság elé állítottak egy amerikai hadnagyot, bizonyos William Calley-t, egy vietnami falu ártatlan lakosainak meggyilkolásáért. A tárgyalás során a hadnagy pszichiáter-megfigyelője arról számolt be, hogy a tiszt a vietnamiakat nem tekintette embernek.
Nem tudjuk pontosan, hogy ez a bizonyos hadnagy hogyan jutott el odáig, hogy azt gondolja, a vietnamiak nem emberek, de fel kell tételeznünk, hogyha egy háborúban valaki olyan akciókban vesz részt, melynek során sok ártatlan ember pusztul el, a fejleményekben való részvételt az emberek úgy próbálják igazolni, hogy az áldozatokat alsóbbrendűnek tartják.
William Calley hadnagynak Jézus mit mondana: egy ember feküdt súlyosan sebesülten az úton. Arra jött a századparancsnok, és nagy ívben kikerülte, arra ment a tábori lelkész, és ő is kikerülte. Arra jött egy vietkong, egy vietnami, meglátta, megsajnálta, odament hozzá, ellátta a sebeit, aztán feltette a saját szekerére, elvitte a legközelebbi faluba, ott szobát vett ki a fogadóban és ápolta. De tovább kellett mennie, ezért felfogadta a fogadóst, hogy törődjék vele. Azt mondta neki: viselj rá gondot, és ha még valamit ráköltesz, legközelebb, ha erre járok, megadom neked.
Majd megkérdezné William Calley hadnagytól: Mit gondolsz, a három közül melyik volt az ő igazi embertársa, felebarátja?
Dietrich Bonhoeffer írja a Szentek közössége című könyvében: „A keresztyén közösséget nem az önigazolásnak, tehát az erőszaktételnek, hanem az Isten kegyelméből való megigazulásnak tehát a szolgálatnak kell irányítania. Aki életében egyszer már megtapasztalta Isten könyörülő Jóságát, azt nem csábítja az ítélőbíró büszke trónja. Az lefelé vágyik, a szegények, a nyomorultak közé, hiszen odalenn, közöttük találta meg őt Isten.”
Hát nem erről a lefelé fordulásról szól Jézus története, az irgalmas samaritánus? Nem arra figyelmezteti a hozzá forduló önigazságában megerősítést akaró, és szeretetében korlátolt írástudót, hogy lépjen ki önnön korlátai, kultúrálisan meghatározott előítéletei mögül, előítéleteit tegye félre és okosan nyíljon meg lefelé, forduljon oda, ahol Isten is megtalálta őt.
Az írástudóban önmagunkra ismerhetünk: önmagunkat megigazítani akaró vallásosságunkra ismerhetünk. Jézus nekünk is érzékeny pontunkat érinti ezzel a történettel: világosan fel kell ismernünk, hogy kik vagyunk, milyen korlátokat és határokat hordozunk magunkban, kik számára vagyunk zárt ajtó, elfordított hát, és kik ma számunkra a samaritánusok. Hol húzódik bennünk a határ, melyen túl már nem merészkedünk, mert nem akarunk kockázatot vállalni.
De egyet nem hagyhatunk figyelmen kívül: Jézus nem ismert határokat ember és ember között, neki nem voltak samaritánusai, akiket a belső körein kívül, önmagától minél messzebb akart tartani:
Gondoljunk csak bele, ha Ő így gondolkodott volna, és neki is lett volna egy határ, egy fal, melyen csak a választottak léphetnek be, akkor egyház sem alakult volna, és mi sem gondolkodnánk ma együtt ezen az istentiszteleten az irgalmas samaritánus történetéről. Hiszen a kegyelmes, szerető Istenről való ismeretünket, egész üdvösségünket annak köszönhetjük, hogy Jézus nem volt hajlandó meghúzni a határt. Ámen