2012. 08. 19. – Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap (Balázs Viktória)

Dátum:
2012. 08. 19.
Igehirdető neve:
Balázs Viktória
Ige helye:

Sám12,1-15

Alapige:

1Az ÚR elküldte Dávidhoz Nátánt. Az bement hozzá, és ezt mondta neki: Volt egy városban két ember, egy gazdag meg egy szegény. A gazdagnak igen sok juha és marhája volt. A szegénynek nem volt egyebe, csak egy báránykája, azt is pénzen vette. Táplálgatta, és a gyermekeivel együtt nőtt fel nála. A falatjából evett, poharából ivott, és az ölében feküdt, mintha csak a leánya lett volna. Egyszer egy utas érkezett a gazdag emberhez, de ez sajnált a maga juhai és marhái közül hozatni, hogy elkészítse a hozzá érkezett vándornak, ezért elvette a szegény ember bárányát, és azt készítette el annak, aki hozzá érkezett. Dávid nagy haragra gyulladt az ellen az ember ellen, és ezt mondta Nátánnak: Az élő ÚRra mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt tette! A bárányért négyszer annyit kell fizetnie, mivel ezt tette, és mivel könyörtelen volt. Akkor ezt mondta Nátán Dávidnak: Te vagy az az ember! Ezt mondja az ÚR, Izráel Istene: Én kentelek fel Izráel királyává, és én mentettelek meg Saul kezéből. 8Neked adtam uradnak a házát, és a te öledbe adtam urad feleségeit. Neked adtam Izráel és Júda házát is. És ha ezt kevesellted volna, még sok mindent adtam volna neked. Miért vetetted meg az ÚR szavát, miért tettél olyat, ami nem tetszik neki?! A hettita Úriást fegyverrel vágattad le, hogy a feleségét feleségül vehesd; őt magát pedig meggyilkoltattad az ammóniak fegyverével! Ezért nem távozik el soha a fegyver a te házadtól, mivel megvetettél engem, és elvetted a hettita Úriás feleségét, hogy a te feleséged legyen. Ezt mondja az ÚR: Éppen a saját házadból fogok bajt hozni rád. Feleségeidet szemed láttára veszem el, és másnak adom, aki fényes nappal fog a feleségeiddel hálni. Mert te titokban cselekedtél, de én egész Izráel előtt és napvilágnál cselekszem ezt! Akkor ezt mondta Dávid Nátánnak: Vétkeztem az ÚR ellen! Nátán így felelt Dávidnak: Az ÚR is elengedte vétkedet, nem halsz meg. Mivel azonban ezzel a tettel okot adtál az ÚR ellenségeinek a gyalázkodásra, azért meg kell halnia a fiadnak, aki született neked. Ezután hazament Nátán.

Prédikáció:

Szeretett Testvérek!

Mai igénk egy meglehetősen egyszerű mondattal kezdődik. Az Úr elküldte Dávidhoz Nátánt. Az ÚR hallgathatna is éppen. Szemérmesen, ahogyan talán mi fordítjuk el csendben a fejünket, amikor észrevesszük, hogy egy-egy társunk élete megindult lefelé. Ám az Isten nem fordítja el a fejét. Nem áll odébb néma eleganciával így adva tudtunkra, hogy ami itt van, azzal ő nem kíván foglalkozni. Nem. Az ÚR nem így tesz. Megszólal és megszólít. Mert igazságérzete nem tűri sem a gazságot sem pedig a cinkos némaságot. Vagy még inkább azért, mert tudja: ha valaki fontos a számunkra, annak igenis tartozunk az őszinte, kijózanító szóval, még ha az olykor fájdalmas is.

És Nátán elkezdi mondandóját. Azt mondja, hogy Volt egy városban két ember…Semmi konkrétum. Nincs konkrét név, sem helyszín, de még az eset körülményeiről sem esik egyetlen objektív szó sem. Valójában minden támpont hiányzik a hiteles ítélethozatalhoz, így vág bele mondandójába. Pedig kezdhetné ott is, ahová a történet végére eljut. Mutatóujjával rábökhetne a királyra, és első szava lehetne a leleplezésé is, és mondhatná azt, hogy „Bizony rólad van szó Dávid, TE vagy az az ember!” Ám hozzáállása bölcsességről tanúskodik. Tudja, hogy igazi megbánás, igazi elszánás, mely akár a változtatásra is képes csak ott születhet meg, ahol a vétkes maga látja be hibáját.

Úgy hiszem, nagyon fontos pontja ez igénk üzenetének, Testvérek, és mindenképpen megfontolásra ajánlott. Mert ma mintha a hibák fejre olvasása lenne a divat. Mintha nem hagynánk a másiknak lehetőséget arra, hogy saját maga jöjjön rá, mit is rontott el. Persze ez az út mindenképpen munkásabb, mint magas lóról megmondani valakinek a tutit. Mert arra azért nagyon jó ám a szemünk, hogy a másik szemében azt a bizonyos szálkát észrevegyük, és természetesen rögtön szóvá is tegyük. És persze hogy nem úgy, ahogyan a Bibliából tanultuk, hogy ha valakivel valami bajod van, akkor hívd félre, és négyszemközt mondd azt el neki. Sokkal egyszerűbb hátulról keverni a lapokat, mert akkor aztán tényleg be tudok állítani bármit úgy, hogy abból egyrészt úgy jöjjek ki, mint akit csupán az őszinte segíteni akarás, a jobbra való törekvés vezérel, másrészt hogy senki ne vegye észre azt a gerendát, ami meg az én szememben van ott. Ilyenek vagyunk mi, Testvérek. Ám Nátán nem ilyen. Ő rávezeti a királyt arra, hogy amit tett, az nem éppen kirakatba illő.

De mi is történt pontosan?
Dávid egyik este a tetőn sétálva meglátja a szomszéd ház ablakában Betsabét, aki nagyon megtetszik neki. Igen ám, de Betsabé férjes asszony, Úriás felesége, aki Dávid egyik katonája. Ám a király ezzel mit sem törődik. Olyan erős vágy fogja el az asszony iránt, hogy a szeretőjévé teszi. Aztán meg ügyesen keverve a lapokat elintézi, hogy Úriás egy olyan feladatot kapjon a harcmezőn, ahonnan egészen biztos, hogy nem tér vissza. És mikor sikeresen kiiktatja Betsabé férjét a képletből, feleségül veszi a nőt. Dióhéjban ennyi a történet. És ha ez egy amerikai film lenne, akkor itt jönne az, hogy „Boldogan éltek, amíg meg nem haltak.” De ez nem egy amerikai film, és nem a boldog végkifejletről tudósít nekünk a Biblia. Hanem arról –és itt kezdődik felolvasott igénk-, hogy Nátán odaáll Dávid elé, és elmond neki egy történetet, ami gombnyomásszerűen indítja be a király igazságérzetét.

Nátán példázata ellentétekre épül: a gazdag és a szegény ember, az erőszak és a kiszolgáltatottság, a sok juh és marha az egyetlen báránykával szemben, amelyről a példázat azt is elmondja, hogy a szegény ember úgy nevelgette, mint saját lányát, hisz gyermekeivel együtt nőtt fel. De nem manipulatív ez így egy kissé? Azzal, hogy Nátán belekeveri a gyerekeket a történetbe, rögtön az érzelmekre apellál. Valahogy úgy, mint amikor óriásplakátokon megindító gyerekarcokkal hirdetnek egy-egy nem is olyan gyermeki ügyet. A gyerekek említése mindig az érzelmekre hat, és ez a csel itt is bejön, Dávid ugrik!

Hogy mire? Hát arra, hogy azt tapasztalta, hogy akinek sok van, az sajnálta a magáét. Hogy azt látta, győzött az önzés, és valaki visszaélt a hatalmával. De ne gondoljuk azt testvérek, hogy ezt –a történetben szereplő gazdag emberhez hasonlóan- csak azok tehetik meg, akik valamilyen magas pozícióban vannak. Mert önző módon élni mindenki tud. Sőt nemcsak tud, de él is! Nem kell, hogy az embernek vér tapadjon a kezéhez, vagy feldúlja mások családi életét, ahogyan Dávid tette. Ám úgy érzem, ezen a ponton mindannyian érintve vagyunk. Amikor érdekeinket és kényelmünket féltő módon élünk. Vagy amikor zsarnokok vagyunk azzal, aki kiszolgáltatott nekünk, és úgy érezzük bármit megtehetünk vele csak azért, mert lehetőségünk van rá, mert a módunkban áll. De vigyázat Testvérek!, mert énközpontú viselkedésünk bármilyen helyzetben bukásunkat okozhatja.

De nemcsak az önzés, az ítéletalkotás is nagyon megy nekünk. Dávidnak is ismerős a bírói szerep, hisz király lévén gyakorta kellett kisebb-
nagyobb ügyekben ítélkeznie. Itt is pillanatok alatt mondja ki az ítéletet: „Halál fia az az ember, aki ilyet tett, és az elvett bárányért négyszer annyit kell fizetnie.”

Ítéletalkotás. Ismerjük jól a mások felett való ítéletmondás helyzetét. Persze mondhatjuk azt, hogy természetes, ha bizonyos dolgokat helyesnek, míg másokat helytelennek tartunk. Azt is mondhatjuk, hogy abban sincs semmi kivetni való, hogy egy-egy személlyel, annak tetteivel, viselkedésével kapcsolatban is megvan a magunk véleménye. De vajon ugyan így működik ez a reflex önmagunkkal kapcsolatban is? A szemünk akkor is ennyire éles, amikor saját hibáinkról van szó? És van-e erőnk meg bátorságunk érvényre juttatni az általunk igaznak tartott értékeket önmagunk életében is? Vagy mindez csak addig terjed, amíg másokról van szó? Mert ha önmagunkkal szemben is tudjuk tartani azokat az elvárásokat, amiket másokkal szemben állítunk, akkor nincs semmi baj. Ha tudunk következetesek lenni, akkor is, amikor rólunk van szó, akkor minden rendben van.

A baj csak az Testvérek, hogy nem tudunk! Hogy eszünk ágában sincs azt hozni, amit a másiktól elvárunk.
Ha rólunk van szó, akkor elvárjuk, hogy a másik legyen őszinte hozzánk, legyen türelmes velünk, megértő és segítőkész, mert jól esik, ha figyelnek ránk, és nem tipornak lábbal a lelkünkbe. De mi van akkor, ha fordul a kocka? Amikor már arról van szó, hogy mi hogyan viselkedünk a másik emberrel szemben? Akkor már közel sem fektetünk ebbe az egészbe annyi energiát, mint amikor a mi szükségleteink vannak a fókuszban; akkor pillanatok alatt rásütjük a másikra, hogy milyen mimóza. Szempillantás alatt képesek vagyunk megbántani másokat, átverni őket, vagy figyelmen kívül hagyni érdekeiket, szükségleteiket, és sorolhatnám a sort napestig. És hangsúlyozom még egyszer! Nem kell itt őrült nagy dolgokra gondolni. Nem kell szétdúlni egy család életét, vagy kiiktatni valakit a képből. Elég egy apróságnak tűnő dolog is, a másikon mégis óriási sebeket tudunk ejteni.

Visszatérve igénkhez, Nátán ebben is segít Dávidnak. Hogy figyelme ne csak mások hibáinak felismeréséig terjedjen, hanem meglássa saját bűnének következményeit is, és miután rádöbbent minderre, ki tudja mondani, hogy igen, én vagyok az az ember. Én vagyok az az ember, aki bűnt követtem el.
Ám annak felismerése, hogy Dávid saját maga az az ember, akiről Nátán története szól, még csak az első lépés. A következő tisztázandó kérdés a miért. A királynak rá kell ébrednie, milyen romboló indulatok lettek életének irányítói. Hogy hogyan hatalmasodott el szívében az önzés és az elégedetlenség. És Nátán azt mondja Dávidnak, mindez azért történt, mert megvetetted az ÚR szavát. Hogy az Istenre figyelés hiánya, a vele való kapcsolat elhanyagolása vezetett el odáig, hogy elszabaduljanak benned az ártó és pusztító indulatok.
Mert korábban Dávid úgy gondolhatta, hogy az elé gördülő akadályokat, a problémákat sikerrel megoldotta. Hatalmával élve megszerezte amit kívánt, az útjában álló akadályokat ügyesen elhárította. Morális bukása azonban egyértelmű. Mert lehet, hogy ügyesen cselezte ki mindazt, és mindazokat, akik útjába álltak, ám erkölcsileg nézve, Isten törvényét tekintve amit tett, az se nem győzelem, se nem dicső tett. Ám ennek ellenére mégis valamiféle nagyságot mutat az, hogy képes belátni, hogy amit korábban gondolt és tett, az tévedés, az hiba volt. És azt is felismeri, hogy emberi játszmái során elkövetett vétkeivel magát Istent sebezte meg.

És ez egy olyan pont Testvérek, amiből úgy hiszem nagyon sokat tanulhatunk és meríthetünk. Annyira megkapó az az őszinteség, ahogyan Dávid, a hit nagy hőse áll most előttünk. Elérte ugyan a célját, de később rájött, hogy milyen ára is volt tettének. És az a szép, hogy életéből, jelleméből nincsenek kiretusálva a negatív részletek sem, hanem a teljes ember áll előttünk. Aki maga is bűnös, és képes felismerni és belátni bűnét. És képes a bűnbánatra is. Mert ki ne ismerné, vagy ki nem mondta volna még el csendes magányában, megtört szívvel közülünk az 51. zsoltár bűnbánó szavait, amit Dávid éppen ennek az esetnek a kapcsán írt, és amiből az őszinte bűnbánat hangja szólal meg.
Úgy vélem Testvérek, hogy ezek a bibliai hősök éppen azáltal válhatnak példává a számunkra, hogy megláttatják velünk, hogyan is lehet a bukott helyzetekből Isten kegyelmével újra talpra állni, és micsoda erő rejtezik az őszinte bűnbánatban.

És Nátán itt is tolmácsolja Isten szavát: „Az ÚR elengedte vétkedet…”Ám a bűneset okozta szenvedések nem érnek itt véget, és talán ez az a pont, ahol a szívünk leginkább elszorulhat. Büntetés a bűnbánat és a feloldozás ellenére? De hát hogyan férhet mindez össze? Merthát Dávid felismerte, és beismerte bűneit, meg is vallotta, mi kellhet akkor még? Hol marad hát a happy end, a boldog és örömteli végkifejlet? Mert ugye emlékszünk még arra, mit mond Nátán? Azt mondja, hogy oké, Isten elengedni a vétkeidet, de a gyermekednek, aki született neked, meg kell halnia. És akkor megint témánál vagyunk. Mert miért az ártatlannak kell szenvednie mások bűnei miatt?
Az ember szíve lázad ez ellen, pedig a mindennapok eseményei rendre erről tanúskodnak! Hogy legtöbbször az ártatlanok szenvednek mások bűnétől. Ártatlan gyerekek a felelőtlen felnőttek miatt. Véletlen áldozatok a vétkes elkövetők miatt. És a bocsánat még önmagában nem szünteti meg a fájdalmas következményeket, nem hallgattatják el a megütközött gyalázkodókat, nem teszi meg nem történtté az eseményeket, és nem tűnteti el a sebek helyén éktelenkedő hegeket sem.
Mert a dolgok jóvátételéhez szükség van a bocsánatból fakadó változásokra, a kegyelemből születő megtérésre. És a kegyelem sohasem olcsó portéka.

Egy ártatlan fiú szenvedése, sebei és halála, mások bűnei miatt. Noha Isten szerető irgalmáról tett bizonyságot, szenvedésével, kereszthalálával mégis egyértelműen tárta elénk, hogy a bűnnek – ha bűnvallás után kegyelmet nyer is a bűnös -, bizony keserű következményei vannak.

Szeretett Testvérek,
amiről mai igénk kapcsán szó volt, az Dávid története. De biztos vagyok abban, hogy nekünk is, mindannyiunknak van egy történetünk. Amit vagy letettünk már az Isten elé, vagy még nem. Amire vagy kértük már Isten bocsánatát, vagy még nem. Egyikünk élete sem makulátlan, ebben is biztosak lehetünk. A kérdés az, hogy Dávid története elindít-e bennünk valamiféle változást. Hogy haza érve elővesszük-e Bibliánkat, és végiggondolva életünket tudunk-e őszintén Isten bocsánatáért könyörögni az 51. zsoltár szavaival?
Éppen ezért, én bátorságot kívánok ma magunknak. Bátorságot ahhoz, hogy elkezdjük rendbe tenni életünk azon színtereit, ahol felfedezzük, hogy Nátán szavai eltaláltak minket, amikor megértjük végre, hogy nekünk szól a: Te vagy az az ember mondat. És azt is gondolom, hogy Dávid történetéből erőt is meríthetünk az önmagunkkal való szembenézéshez. Mert hiszem, hogy ha őszinte szívvel tudjuk elmondani Istennek mindazt, ami életünket terheli, Jézusért nekünk is megbocsát. Úgy legyen. Ámen.

Imádkozzunk!
Uram, add, hogy mindaz, amit hallottam és megértettem szavadból ne haragítson, amikor eltalál, és ne örvendeztessen, amikor másokat talál el. Add, hogy ne tettessem magam süketnek, amikor hozzám szól, és ne untasson, amikor másoknak. És végül arra kérlek add, hogy igéd mindig hasson rám. Hogy bele tudjak nézni abba a tükörbe, amit tart nekem, és meglássam mindazt, ami elválaszt tőled. Uram, ne hagyj eltávolodnom Tőled! Ámen.