2012. 08. 12. – Szentháromság ünnepe utáni 10. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2012. 08. 12.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Róm 9,30-33

Alapige:

Mit mondjunk tehát? Azt, hogy a pogányok, akik nem törekedtek az igazságra, megragadták az igazságot, mégpedig azt az igazságot, amely hitből van; 31Izráel viszont, amely kereste az igazság törvényét, nem jutott el a törvény szerinti igazságra. 32Miért? Azért, mert nem hit, hanem cselekedetek útján akarták ezt elérni, beleütköztek a megütközés kövébe, 33amint meg van írva: “Íme, a megütközés kövét, a megbotlás szikláját teszem Sionba, és aki hisz őbenne, az nem szégyenül meg.”

Prédikáció:

Ma Jeruzsálem vasárnapja van. Akik még nem voltak soha a Szentföldön, azok számára nyilván egész mást jelent ez a vasárnap. Mi, akik sosem jártunk ott, nem tudunk Jeruzsálemre emlékezni, mert nincsenek emlékeink vele kapcsolatban, és igazán csak kapaszkodókat kereshetünk, hogy tudjunk kezdeni valamit Jeruzsálemmel.
Pál apostol nem akarja egész Jeruzsálemre fordítani a figyelmünket. Csak egyetlen egy látványosságra, mint a jó idegenvezető, aki tudja, hogy egyszerre csak egy objektumról érdemes beszélni, mert akkor az megmarad, arra emlékezni fognak.
Ez egy kő. Ez egy ma is látható kő az egykori – 70-ben a rómaiak által lerombolt – Jeruzsálemi Templom falában.
„A mai földfelszín felett 7 méternyire húzódik végig az egykori Jeruzsálemi Templom megmaradt faldarabjában a nevezetes „magas réteg”, s a híres „Szegletkő”, mely minden tiszteletet megérdemel, még akkor is, ha eleinte az építők ezt a követ félretették. 100 tonnányi súlyával a legnehezebb kő az egész falban. Nem lehetetlen, hogy Jézus a farizeusokkal folytatott vitájában erre a kőre hivatkozik, amelynek már akkoriban a csodájára jártak. „Soha nem olvastátok az írásban: A kő, amelyet az építők elvetettek szegletkővé lett; az Úrnak a műve ez, és csodálatos a mi szemünk elött?” (Mt. 21, 42.) A többi réteg átlagos magassága 1-1,2 m, a Szegletkő 1,83 m magas. A keleti fal északi irányába tovább folytatódó részén két sor Kő adja ki a Szegletkő magasságát. Jeruzsálemi fal délkeleti sarka. A déli oldalon a kövek azonos magasságúak ugyan a Szegletkővel, de feltűnően rövidek, azaz oldalukra kellett őket állítani. A szegletkő egyébként kissé aránytalan: 6,7 m hosszú, de csak 1,7 m széles. Lehet hogy eredetileg szélesebb volt, csak lecsorbulhatott a sarka, ettől keskenyebbé vált s ezért az építők félretették. Később azonban a „magas rétegbe” beépítették. Úgy tűnik, hogy hiányzó részét a déli oldalon a közvetlen melléje állított tömbbel pótolták. (Gerhard Kroll /1917-1994/ író, prédikátor „Jézus Nyomában” című könyvének részlete)
Erre a kőre két ószövetségi hivatkozás is történik: az egyik a Zsoltárok Könyve 118. fejezete, ahol a templomba bevonuló ünneplő zarándokok énekében találunk egy sort: „Az a kő, melyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő.”
Ez a mondat felidézi az építők közötti konfliktust. Talán két csoport – esetleg két nemzedékének konfliktusát: Az egyik, a korábbi nem akart a 100 tonnás kő templomfalba történő beépítésével kínlódni, de nem így a másik, a későbbi, mely akkor, amikor már 7 méter magasan állt a fal, akkor egy merész ötlettől vezérelve beépítette az irdatlan méretű követ. Talán ezzel akarták felhívni magukra a figyelmet, ezzel akartak kesztyűt dobni. Az is lehet, hogy ez mindössze egy csoporton belül zajlott le. Elkezdődött az építkezés, a csoport meghatározó emberei józan megfontolásoknak engedve nem akartak egy hat méter hosszú, és közel két méter magas kővel kínlódni, ezért félretették. De aztán az építkezés során vagy jött valaki, vagy egyszerűen csak támadt valakinek egy ötlete: mi lenne, ha mégis beépítenék ezt a különlegesen nagy követ: bár a józan észnek ellentmond, hiszen jóval kisebb kövekkel könnyebb megépíteni a falat, de milyen meglepő látvány lenne, ahogy ott magasodna az emberek feje felett ez az irdatlan kőtömb. Ahogy legeltetnék az emberek a szemüket a falon, felfigyelnének erre a sarokkőre, és azt mondanák: látjátok azt a sarokkövet? Milyen óriási darab!
A kő, melyet az építők megvetettek, sarokkővé lett. – mondja a zsoltáros, de a folytatás is fontos: – Az Úrtól lett ez, és csodálatos a mi szemünkben.” /118.23
Vagyis aki e mögött a különös ötlet mögött, és annak megvalósítása mögött van, az maga Isten. Ő intézte úgy, Ő inspirált embereket úgy, hogy az építkezés során támadjon egy hajmeresztő, racionálisan egyáltalán nem megindokolható ötlet; egy ötlet, mely nyilván plusz költségeket, extra erőfeszítést, a szokásosnál nagyobb teljesítményre való készséget hozott elő emberekből, hogy aztán ott a magas falban kerüljön végleges helyére egy kő, mely 4-5-ször nagyobb az építkezés során használt többi, nagyobb méretű kőnél.
A lélektan ezt motivációnak nevezi:
A másik ószövetségi igehely, ahol a sarokkő motívuma feltűnik, az Ézsaiás Könyve: „A Sionra egy követ teszek le alapul, szilárd követ, drága sarokkövet alapul. aki hisz, az nem menekül el!” /Ézs 28,16
A prófétánál még nincs szó arról, hogy ez a kő megütközést és botrányt idézne elő.
A két ószövetségi mondat egymásra hatásának tudható be, hogy Pál apostol már úgy ídézi Ézsaiás mondatát szabadon, hogy annak jelentését már átszínezi a 118. zsoltár mondata: „Íme, a megütközés kövét, a megbotlás szikláját teszem Sionba, és aki hisz /hozzáteszi azt is, hogy/ Őbenne, az nem szégyenül meg.
Pál apostol egyértelműen Jézusra alkalmazza Ézsaiás próféciáját, még a szöveghűséget is feladja ennek az alkalmazásnak az érdekében.
Mielőtt azonban szakmai tisztességét megkérdőjeleznénk, idézzük fel, hogy Jézus, Máté evangéliuma szerint hogyan utal a sarokkőre: Máté evangéliumának 21. fejezetében Jézus elmondja a gonosz szőlőművesek példázatát, majd idézi a 118. zsoltár mondatát a megvetett kőről, mely sarokkő lett, és még hozzáteszi: „Aki erre a kőre esik, összezúzza magát, akire pedig ez a kő ráesik, azt szétmorzsolja.
Sötétben tapogatózás lenne a különös, Jézustól szokatlan ijesztő, fenyegető mondatok magyarázatára szánt minden kísérletünk, ha nem tudnánk, hogy ennek igenis voltak előzményei, de nem a zsidóság és a Biblia világában, hanem az antik görög-római világban, mely ott terpeszkedett és hódított és követelt magának mind nagyobb kulturális térnyerést még az apró galileai falvakban is.
Egy történetről van szó, mely közismert volt az ókori antik világban. Az első türannosz hatalomra jutásának mesés és jelképekkel gazdagon átszött történetéről van szó.

A történet röviden ennyi: APetrából származó Éetion feleségül vette a Korinthoszi uralkodóházból származó Labdát. De gyermekük sokáig nem született, úgyhogy Éetion nagy bizonytalanságában a pogány vallás szokásai szerint a Jósdához fordult: vajon születik egyáltalán gyermekük?
A Delphoi Jósda a szokásos verses formában adta az orákulumot:
“Tisztes vagy, mégsem tisztel a város, Labda teherben van. Sziklát szül, mely lezuhanva rontja le zsarnokait, majd kormányozza Korinthoszt”.
A jóslat Éetionra, a jóslat kérőjére és leszármazottjaira céloz, akinek származási helye Petra: a szó köznévként /Petrosz-péter/ Sziklát jelent.
/A görög poliszok közül elsőként Korinthosz döntötte meg az arisztokrácia uralmát és hozta létre a türannosz-rendszert. Igazi fénykorát akkor érte el, mikor Küpszelosz (i.e.657-585) megdöntötte a Bacchiadák uralmát. Küpszelosz és utódai kormányzása idején a város az archaikus görög világ leghatalmasabb és leggazdagabb poliszává lett.

A szikla, mely lezuhanva rontja le zsarnokait, majd kormányoz.

Jézusnak tehát az a szava, hogy ez a kő szétmorzsolja azt, aki ráesik, és aki arra esik rá az összezúzza magát – lényegében az uralkodásról szól.

Jézus ebben a talányos mondatban arról vallott, költői kifejezéssel élve, hogy a hatalom az övé. Erre a kőre vagy ráesünk, vagy ránk esik. Vagyis ez a hatalom, Jézus hatalma megkerülhetetlen.

Jézus a kőről szóló szavait az akkori Izráel vezető, értelmiségének szánta. A találkozás vele elkerülhetetlen, elkerülhetetlen volt akkor is, és a jelenkorban is.

Reuvén Rubin egy korai, 1919-es festményének „Találkozás” a címe. Egy galáciai parányi falu látszik a háttérben, a pad két végén pedig két ember. Egy kaftános, kalapos izraelita, aki botjára támaszkodva teljesen elmerül fájdalmas emlékeiben, gondolataiban. Egyelőre nem vesz tudomást a pad másik végén ülő alakról, aki nem más, mint a feltámadott Jézus. Ám magatartásából hiányzik mindenfajta triumfáló gesztus és magabiztosság. Mintha arra várna, hogy a másik észrevegye és vessen rá egy pillantást. Bal kezével mintha egészen finom invitáló mozdulatot tenne. Egész lényéből empátia árad. Mintha egy sóhaj szakadna fel belőle, szemét lehunyja a másik nyomorúságának fájdalmának átélése közben. A pad alatt és a két alak lábainál kék katángvirágokat láthatunk, ezek teremtik meg tulajdonképpen a szimbolikus kapcsolatot köztük. A katángvirág a peszach-i keserű saláta alkotórésze volt, ez Löw Immánueltől tudható és a Szegedi Új Zsinagóga általa tervezett egyik üvegablakán látható is. A katángvirágok tehát húsvéthoz és peszach-hoz vezetnek el bennünket. Jézus ebben az ünnepben, és a széder este megünneplése során – annak liturgiai keretei között – saját életének és halálának Isten szerinti jelentését tárta fel, mutatta meg. Ehhez hív mindenkit, nem utolsó sorban saját népének tagjait is. Ám invitálása nem tolakodó, nem erőszakos, hanem az empátián keresztül nyit utat Önmagához. Ámen