2012. 08. 05. – Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2012. 08. 05.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

2 Tim 2,19-21

Alapige:

19Az Isten által vetett szilárd alap azonban megáll, amelynek a pecsétje ez: “Ismeri az Úr az övéit, és hagyja el a gonoszt mindenki, aki az Úr nevét vallja!” 20Egy nagy házban pedig nemcsak arany- és ezüstedények vannak, hanem fa- és cserépedények is; amazokat megbecsülik, emezek pedig közönséges használatra valók. 21Ha tehát valaki megtisztítja magát ezektől, megbecsült, megszentelt edény lesz, az Úrnak is hasznos, és minden jó cselekedetre alkalmas.

Prédikáció:

Pál apostol mai vasárnap a lelki vezetőnk: Az ő általa alkotott képet használjuk, hogy erősítést kapjunk, hogy tudjuk tovább hordozni a mindennapok terhét. Az élet leghétköznapibb kellékeitől indul el: edények, melyeket nap-mint-nap használunk. persze a mi általunk használt edények már nem teljesen olyanok, mint az ókorban használtak. De én most néhány általam készített edénnyel segítek ráhangolódni.
Az egyik legrégebbi és legősibb edényt tökből készítették az emberek. Pál apostol idején is kellett, hogy legyen ilyen, vagy ehhez hasonló edény.
Ha a civilizációtól alig érintett afrikai vagy távolkeleti népek életéről szóló dokumentumfilmet látunk, azon nagy valószínűséggel feltűnik a vékonyfalú tökből készített edény. Semmi más nem kell hozzá, mint egy éles tárgy, mellyel felvágjuk, és kitisztítjuk a magokkal teli szivacsos belsejét. Ha ránézünk, az egyszerűség és a gyakorlatiasság jut eszünkbe.
Ehhez hasonló eszköz a kókuszedény. Ahol megterem, ott magától értődően használják edényként, pohárként.
És itt van a szinte mindenhol fellelhető alapanyag a fa: fából is készültek és készülnek mindmáig edények, jóllehet a modern korban a fémedények és a műanyag használatával már kiszorultak a háztartásokból.
Egy kicsit ellentétes irányba indultunk el, mint Pál apostol, ugyanis mi azt a természetes gondolatot követtük, hogy milyen edény volt ott minden házban, mik azok az edények, melyeket a szegények is használtak.
Pál apostol gondolatmenete éppen ennek a fordítottja. Ő egy gazdag, tehetős háztartást állít elénk, és azt mondja, hogy bármilyen jómódú is legyen a tulajdonos, akkor is vannak a háztartásában kevésbé nemes alapanyagból készült edények is. Nem fog mindenhez arany és ezüstedényeket használni.
Két csoportra osztja az edényeket: megbecsültekre, és közönséges használatra szántakra.
Mindkettőre szükség van.
Nálunk is van egy vitrin, ott van az ebédlőben: ott tartjuk a jeles alkalmakon használt edényeket, vékony falú magas talpas borospoharainkat, kínai és japán teáskészleteinket. A tortaevő készletünket, melyet szinte csak születésnapokon veszünk elő. De a legtöbb edényt és poharat a konyhaszekrényben tartjuk.
El kell hogy váljon egymástól a kettő: a megbecsült, és a közönséges. El kell különülnie ünnepnek és hétköznapnak. Ezzel szerintem minden kulturált ember egyetért.
De nem ez Pál apostol mondandójának a lényege. Ő ugyanis nem áll meg itt. Továbbmegy és első hallásra egészen képtelen állítással lep meg minket: Ha eddig közönséges használatra szánt edények voltunk, váljunk megbecsültté!
Ez önmagában képtelen felhívásnak tűnik, hiszen az anyagok, melyekből az edények készültek, nem változtathatók át.
Csakhogy itt Pál apostolnak egy másik jelentős gondolatát kell felidéznünk.
Személyes életünk művét egyfajta építkezésként írja le: az alap már megvan, az adott, de hogy ki mit épít rá, az már személyesen rajta múlik. Idézem: Azt pedig, hogy ki mit épít az alapra; aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát, szalmát, az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a fáradozása nyilvánvalóvá lesz.” 1 Kor 3,12-13
E nélkül a másik, Pál apostol által megfogalmazott kép – hasonlat nélkül nem érthető, hogy hogy gondolja azt, hogy Timótheus váljon – jelképesen – megbecsült edénnyé.
Az edény önmagunk jelképe.
Az edény életünk minőségét is jelenti. Mit fogadunk be, mit adunk tovább, mit részesítünk előnyben, hogyan tisztulunk meg, hiszen az edény számára a tisztaság alapkövetelmény.
„Ha valaki megtisztítja magát, megbecsült, megszentelt edény lesz.” Mondja Pál apostol „Az Úrnak is hasznos és minden jó cselekedetre alkalmas.” /2 Tim 2,21
Nemcsak Pál apostol használta az edény hasonlatát, hanem Jézus is. A farizeusok elleni beszédeiben van egy mondat, amit idézek:
“Jaj nektek, írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, de belül tele vannak azok rablással és mértéktelenséggel. Tisztítsd meg előbb a pohár és a tál belsejét, hogy a külsejük is tiszta legyen.”
Jézus is önmagunk jelképének tekinti az edényt. Ő is a legkényesebb pontján ragadja meg az edény hasonlatát: hogyan tisztul meg az edény.
Egészen abszurd módon fogalmaz: egy edény, melyet csak kívülről tisztítanak. figyelmeztetése nagyon fontos:éppen azok hanyagolják el leginkább saját, belső lelki világukat, akik a leginkább kifelé élték az életüket. Az írástudók és farizeusok, akik állandó nyomás alatt éltek. Akiknek folyamatosan bizonyítaniuk kellett egymásnak és környezetüknek is, hogy teljesítik azt a normát, azt a nagyon magas mércét, melyet önmaguk elé kitűztek. Éppen az ilyen embereket fenyegeti leginkább egyfajta spirituális analfabétizmus. Jézus erre az egyoldalúságra hívja fel a figyelmet, és ennek veszélyességére figyelmeztet: Jézus figyelmeztetése így szól: “Aki csak kifelé él, csak a láthatóra, és látványosra figyel, csak azzal foglalkozik, és belső világát elhanyagolja, az tudtán kívül a legveszélyesebb gazokat hagyja szabadon burjánzani belső világának kertjében. Azért használja Jézus az edény képét, mert amilyen elképzelhetetlen, hogy valaki egy edénynek csak a külsejét tisztítsa meg, éppolyan felfoghatatlan, abszurd, hogy valaki ne foglalkozzon saját belső, lelki világával. De ennél többet mond: hogy aki önmagának, belső világának megtisztítására gondot fordít, az egyúttal a külvilág számára is tisztaságot, úgy is mondhatnánk harmóniát, sőt: fényt képes sugározni. /Úgy világítson a Ti világosságotok az emberek előtt./ Mert azt mondja: “Tisztítsd meg a tál belsejét, hogy a külseje is tiszta legyen!” Nem azt mondja, hogy tisztítsd meg a tál belsejét és utána kezdj hozzá a külsejéhez, hanem azt, hogy a belső megtisztítása kihat a külsejére is. Mialatt a világ ma egyre jobban látható, jobban mérhető teljesítményt vár tőlünk, és egyre inkább arra sarkall minket, hogy ha meg akarunk felelni a mércének feledkezzünk el, hanyagoljuk el lelkünket. Jézus ennek a veszélyére figyelmeztet. Azt mondja, a belső, a lelki élet a legfontosabb. Az a legfontosabb, ami bennünk lejátszódik, amit akkor tapasztalunk meg, amikor belső szobánkba visszahúzódunk, amikor a csendben és imában Istent keressük és szólítjuk, és vágyunk a segítségére, Mert csak ott, ebben az egyedüllétben tapasztalhatjuk meg, hogy isten ragyogó pedagógiával szeretne vezetni bennünket, ha teret engedünk neki.
Pál apostol ezzel teljesen összhangban fogalmaz, de hozzáteszi: „…Aki megtisztítja magát ezektől, megbecsült, megszentelt edény lesz.”
Előzőleg arról írt Timótheusnak, hogy Hümenaiosz és Filétosz hogyan mérgezi a beszédével a közösséget, viszályt, elbizonytalanodást, és Istentől való elfordulást hozva.
Nem ismerjük pontosan az ottani közösségben felmerült bajokat, csak azt tudhatjuk, hogy bizonyos emberek viszályt keltettek, eltérítettek egyeseket attól, melyben korábban hittek.
Megint Jézus figyelmeztetése segíthet nekünk: Ő azt mondta: „Nem az tesz tisztátalanná, ami a szájon bemegy, hanem ami onnan kijön.” Vagyis a beszéd.
A beszéd adományát tényleg tekintsük ajándéknak, arra használjuk, amire leginkább való: dícséretre, Isten áldásának közösségbe hozására, a legmagasabb-rendű kommunikáció – a szeretet, az elfogadás kifejezésére.
Így lehetünk megszenteltek, az Úrnak is hasznosak és minden jócselekedetre alkalmasak. Ámen