2012. 07. 01. – Szentháromság ünnepe utáni 4. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2012. 07. 01.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Ap. Csel. 9,1-19

Alapige:

1Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, 2és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának hívei, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe. 3Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény villant fel körülötte, 4és amint a földre esett, hallotta, hogy egy hang így szólt hozzá: “Saul, Saul, miért üldözöl engem?” 5Ő pedig megkérdezte: “Ki vagy, Uram?” Az így válaszolt: “Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. 6De kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned.” 7A vele utazó férfiak pedig szótlanul álltak, mert hallották ugyan a hangot, de senkit sem láttak. 8Saul pedig felkelt a földről, és kinyitotta szemét, de egyáltalán nem látott. Ezért kézen fogva vezették be Damaszkuszba, 9és ott három napig nem látott, nem evett, és nem ivott. 10Volt Damaszkuszban egy tanítvány, név szerint Anániás. Az Úr megszólította őt látomásban: “Anániás!” Ő így válaszolt: “Íme, itt vagyok, Uram.” 11Az Úr pedig így szólt hozzá: “Kelj fel, menj el abba az utcába, amelyet Egyenes utcának hívnak, és keresd meg Júdás házában Sault, akit Tarzuszinak neveznek: mert íme, imádkozik, 12és látomásban látja, hogy egy Anániás nevű férfi jön be hozzá, és ráteszi a kezét, hogy lásson.” 13Anániás így válaszolt: “Uram, sokaktól hallottam erről a férfiról, mennyi rosszat tett a te szentjeid ellen Jeruzsálemben, 14és ide is meghatalmazást kapott a főpapoktól, hogy elfogja mindazokat, akik segítségül hívják a te nevedet.” 15Ezt mondta neki az Úr: “Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a pogányok, a királyok és Izráel fiai elé. 16Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.” 17Anániás pedig elment, és bement abba a házba; rátette kezét, és ezt mondta: “Atyámfia, Saul, az Úr küldött engem, az a Jézus, aki megjelent neked az úton, amelyen jöttél, és azért küldött, hogy újra láss, és megtelj Szentlélekkel.” 18És egyszerre, mintha pikkelyek estek volna le a szeméről, újra látott; azután felkelt, és megkeresztelkedett, 19majd miután evett, erőre kapott. Néhány napig együtt volt a damaszkuszi tanítványokkal, 20és azonnal hirdetni kezdte a zsinagógákban Jézusról, hogy ő az Isten Fia.

Prédikáció:

Egy olyan történet került felolvasásra, mely az egyház történetében – Jézus történetei mellett az egyik legnagyobb jelentőséggel bírt és bír mind a mai napig. Ennek a történetnek a hallatán sokan úgy érezték, hogy egy új világba léphetnek be, mert meghívót kaptak arra, hogy részesei lehessenek a kiválasztottak életének legjelentősebb pillanataiban való részvételre. Sören Kierkegaard szavaiban ott van az az elfogódottság, de a figyelmeztetés is:
„Minden embertől megkövetelek annyi emberi méltóságot, hogy be merjen lépni azokba a palotákba, amelyekben nemcsak a kiválasztottak emléke él, hanem maguk a kiválasztottak. Nem kell arcátlanul előrenyomakodnia, és ne erőszakolja rájuk rokonságát, de legyen boldog minden pillanatáért, amelyben meghajol előttük, legyen nyílt és bizakodó, és mindig több, mint egy szobalány; mert ha nem több, akkor soha nem jut be. És épp az a szorongás és az a szükség segít majd neki, amely a nagyokat megkísérti, mert különben, ha van benne egy kis mersz, csupán jogos irigységét váltanák ki. És ami csak távolról tűnhet nagynak, amit üres, átlátszó frázisok segítségével akarnak felnagyítani, azt az ember maga semmisíti meg.” Kierkegaard
Katona voltam, és már jó egy évet letöltöttem a másfélből a néphadsereg kötelékében. Tél volt, vasárnap délután, és a körletben nem voltak sokan rajtam kívül. Cigarettára gyújtottam, aznap talán a tizenhatodikra-tizenhetedikre. Bevonulás előtt nem dohányoztam, ott szoktam rá. És azon a téli késő délutánon történt valami, ugyanis cigarettázás közben rosszul lettem. Szívtájékon erős szorító érzést éreztem. Egy pillanatra elsötétült körülöttem minden. Feltéptem az ablakot, hogy friss levegőhöz jussak. Halálfélelmem volt. Lementem a gyengélkedőre, elmondtam, hogy mit éreztem, csodálkozva, kétkedve néztek rám, de azért kiküldtek a kórházba, hogy csináljanak egy EKG-t. A vizsgálat negatív lett. Nem mutatott ki semmit a műszer. Mikor kérdeztem, hogy akkor mi történt velem tulajdonképpen, az orvos megvonta a vállát, mutatta a görbét, magyarázta, hogy teljesen normális szívműködést mutat. Visszavittek a laktanyába, én pedig a cigarettát okoltam a rosszullétemért, és katonaság alatt többé nem gyújtottam rá. Néhány év múlva, az egyetem évei alatt, előfordult, hogy hébe-hóba elfogadtam egy cigarettát, de csak a társaság kedvéért. Ez a rosszullét, a szívtáji szorító érzés, a halálfélelem – és annak emléke – gondoskodott róla, hogy megszabaduljak a dohányzástól.
Sok évvel a történtek után arra gondolok, hogy tulajdonképpen ez a rosszullét segítség volt. Egyáltalán nem volt jó átélni, most hogy felidéztem magamban, beleborzongok, de mégis hozzásegített ahhoz, hogy megváltozzon bennem valami, hogy egy „káros szenvedélytől” megszabaduljak.
Ahhoz, hogy valami megváltozzon, vagy megváltozhasson, többnyire történnie kell valaminek. Persze mindig történik valami, de a történések zöme nem idéz elő bennünk változást. Tulajdonképpen kevés olyan történés van, mely képes változás előidézni.
Ezeknek a változást elindító eseményeknek java része tulajdonképpen rossz dolog. Valaki rosszul lesz, felborul az autójával, ételmérgezést kap, megsérül, ínhüvelygyulladást kap, lebetegszik, műtéten esik át és sorolhatnánk még azokat az eseményeket, melyeket rossznak gondolunk, és azok is.
Nem arról van szó, hogy a rosszat át akarjuk változtatni jóvá. Hívőnek lenni nem azt jelenti, hogy a rossz történéseket át kell változtatnunk jóvá, és azokat, akikkel rossz dolgok történnek, meg kell győznünk, hogy azt próbálják meg jónak látni. A rosszról továbbra is azt kell gondolnunk, hogy rossz.
Saul, aki Damaszkusz felé utazik, balesetet szenved: leesik a szekérről, sokkos állapotba kerül, olyannyira, hogy sem ételt, sem vizet nem fogad el. Ráadásul elveszti a látását is. Ha valamelyik ismerősünket, vagy barátunkat ilyen állapotban látnánk viszont, bizonyosan mélyen megrázna minket.
A történetet, mely az Apostolok Cselekedetei 9. fejezet elején olvasható, „Saul megtérése” néven szokás emlegetni. De az, ami vele történt egy többrétegű esemény. És ezek között a rétegek között bizony van olyan, amit nem lehet emberileg akarni. Egyikünk sem akarná, hogy bárki is balesetet szenvedjen, sokkos állapotba kerüljön és megvakuljon, csak azért, hogy esetleg megváltozzon lelkületében, hozzáállásában, Istenhez fűződő viszonyában.
Vannak ugyanis olyanok, akik keresztülmentek nagy megrázkódtatásokon, vagy hajszálon függött az életük, és ez mégsem változtatta meg őket. A dolog ugyanis nem automatikus. Nem érvényes az a feltételezés, hogy egy eseménysor után az illető biztos jobban fog hinni Istenben. Feltételezhetjük ezt, de nincs rá semmilyen garancia.
A rossz történések önmagukban nem garantálják a megtérést.
Jézus a galileai zarándokok lemészárlása és a siloámi torony ledőlése kapcsán határozott nemet mond arra a spekulációra, hogy a rossz történések mögött egyfajta égi pedagógiát keressünk. /Lk 13,4/ De hozzáteszi , hogy minden rossz történés hallatán, vagy láttán nekünk magunknak aktívan kell keresnünk az Istenhez való megtérés útját és lehetőségét.
Az emberek okozta rossz és a természeti katasztrófákból adódó rossz is ott van ebben a Jézusi hivatkozásban, és mindkettőre egyaránt érvényes, hogy nem Isten csapásának, pofonjának kell Jézus szerint ezeket tekinteni, mellyel a bűnösebbeket sújtja, mert nem maga az esemény, a rossz történés a kommunikáció, hanem minden rossz esemény, katasztrófa mögött ott van Isten hívó jele, sárgán villogó jelzése.
És természetesen ez érvényes Saul megtérésének történetére is: nem a szekérről való leesés, a sokkos állapotba kerülés és a megvakulás Isten kommunikációja, kapcsolat-felvételi kísérlete Saul irányában. Hanem ezek mögött a rossz események mögött villan fel, nem is akármilyen erős fénnyel Isten hívó jelzése és hangzik fel – mások számára is hallhatóan – Isten hívó szava.
Lukácsnak, az Apostolok Cselekedetei szerzőjének szándéka éppen az volt, hogy a szimbólumok nyelvén elmondja: nem az esemény Isten kommunikációja, nem úgy van, ahogy C. S. Lewis írja a „Fájdalom” című művében, hogy a bennünket érő rossz dolog nyomán támadó fájdalom lenne a membrán, amin keresztül Isten kommunikál az emberrel, hanem az esemény mögött szólal meg Isten hívó szava, és az elhívás és a megtérés – azaz Isten hívó szavának követése – voltaképpen az eseménnyel párhozamosan zajlik.
Ezért nincs szinkronban a hívó szó által elmondott kérés: „…De kelj fel, menj be a városba, és ott megmondják neked, mit kell tenned” , Saul-Pál valós lehetőségeivel, hiszen megvakult, és sokkos állapota miatt magatehetetlenül kézen fogva vezetik. Ez a meg-nem-felelés tartalmazza a történet kulcsát, hiszen a bibliai szöveg alapján nem egyértelmű, hogy a nagy fény miatt esik a földre – ahogy esetleg vélhetnénk. Az a határozószó, melyet Lukács használ, vonatkozhat a két esemény – a felragyogó fény, és a földre esés – egyidejű, párhuzamos voltára is.
Isten hív, szüntelenül hív, csak mi nem mindig halljuk meg. Saul történetében sem arról van szó, hogy Isten addig nem, de akkor hírtelen meggondolja magát, és elhívja Sault, és választott eszközévé teszi, hanem egy esemény teremtette meg azt a helyzetet, hogy ez a hívó szó egyszeriben hallható, érzékelhető lett Saul számára.
Számunkra se az extra körülmények legyenek a fontosak ebben a történetben, hanem az embert szüntelenül hívó, és megtérést – naponkéntit – váró Isten. Ámen