2012. 06. 24. – Szentháromság ünnepe utáni 3. vasárnap (Balázs Viktória)

Dátum:
2012. 06. 24.
Igehirdető neve:
Balázs Viktória
Ige helye:

Lk15,11-32

Alapige:

Azután így folytatta: “Egy embernek volt két fia. A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont. Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott. Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.” “Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! 18Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára! Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.” “Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történik itt. Mire a szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt. Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte. Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.”

Prédikáció:

Szeretett Testvérek!

Azt hiszem, igen nagy ma a kísértés arra, hogy miután hallottuk ezt a jól ismert jézusi példázatot kikapcsoljuk antennáinkat, és úgy álljunk hozzá a mai üzenethez, hogy mivel sokszor hallottuk már, jól ismerjük minden egyes szavát, pontosan tudjuk is mi a tanulsága. Tudjuk hogyan vannak benne leosztva a szerepek, hogy ki a jó és ki a rossz, tudjuk mi a mondanivalója és az üzenete, és ennek kapcsán elindulnak bennünk a sablonos válaszkísérletek, legalábbis a kísértése ennek igen nagy.
Ám a kísértés ellenére úgy hiszem, Jézus példázataiban éppen az a nagyszerű, hogy mindig képes valami újat mondani. Mindig meg tud szólítani minket, és mindig lehet találni benne valami olyat, ami életünkre nézve aktuális lehet.

És ez a történet, a tékozló fiú története pontosan ilyen. Egyszer valaki azt mondta róla, hogy valahol a világon egy hatalmas templomot kellene építeni, ahol kora reggeltől késő estig különböző fajú, színű és felekezetű lelkész szolgálna szüntelenül úgy, hogy a tékozló fiú példázatát olvasná fel minden létező nyelven az odasereglő különböző fajú, színű, felekezetű embereknek, mert ebből a példázatból mindig mindenki megtudhatná, hogy kicsoda ő, és kicsoda az Isten.

Merthogy ez a példázat Testvérek valójában nem a tékozló fiúról szól. És moralizálás lenne azt az utat választani, vagy abba belegabalyodni, hogy azt elemezgessük, mi minden csúfságot követett el a fiatalabbik fiú. Mert a hangsúly nem ezen van. Azt mindenki pontosan érzi, hogy annál lejjebb valószínűleg már nem lehet kerülni, minthogy valakinek –jelen esetben egy zsidó embernek, aki számára a disznó tisztátalan állatnak számít- egyetlen társasága egy disznó csorda legyen, és a nekik adott moslékot is megenné, annyira éhes. Ez nem kérdés, ennél lejjebb már nincs. Ám a hangsúly mégsem ezen van.
És nem is azon, hogy a nagyobbik testvér miért viselkedik olyan sértődötten. Hogy miért hányja az apja szemére azt, hogy neki sosem adott semmit, pedig mindent megtett azért, hogy megfeleljen neki. Itt jönne az első buktató. A tálcán kínált szerepleosztás, aminek veszélyéről már szóltam.

Merthogy ez a két fiú tulajdonképpen semmiben nem különbözik egymástól, mert mindketten elveszettek. A különbség csupán annyi, hogy az egyik apjától távol elveszett, míg a másik apjához közel. A különbség csupán földrajzi. És a távolság a lényegen semmit nem változtat. Mert lehet egy kicsit távol lenni és lehet nagyon távol lenni, ám mégis mindkettő távol van. Aki közel van, az az Atya. Odahajlásával, szeretetével. Mindkét gyermekéhez ugyan olyan közel. Éppen ezért a hangsúly úgy hiszem, a mindig közel lévő Atyán van. Ő az igazi cselekvője a példázatnak, még ha látszólag semmit sem mond, vagy tesz. Ám mégis ő az, aki befogadja tékozló fiát, és ő az, aki haza hívja az idősebbiket. Ő az, aki a történet kulcsfigurája, mert cselekvése felülmúlja mindkét fiú magatartását.

És hogy miből táplálkozik ez a cselekvés? A gyermekei iránti szeretetből és féltésből.
Szeretetből adja oda kisebbik fiának a vagyon rá eső részét akkor, amikor ő még él. Gondoljunk csak bele Testvérek! Gyermekünk, akit szeretünk, féltünk, nevelgetünk egyszer csak odaáll elénk, és még akkor, amikor mi élünk azt mondaná, hogy „na ide figyelj öreg, most kell a pénz, amit majd rám hagynál, amikor majd meghalsz.” Vajon hogyan éreznénk magunkat mi akkor, amikor a vagyon kikérésével gyermekünk úgy tekintene ránk, mintha már halottak lennénk? Én nem hiszem, hogy szeretetteli szívvel, készségesen adnánk neki oda azt, ami a jussa. Legalábbis tőlem két maflásra számíthatna, nem pedig az örökségére.

Vagy amikor az otthon maradt idősebbik fia számon kéri rajta azt, hogy neki sosem ad semmit, pedig éjt nappallá téve dolgozik. Őt sem feddi meg apja és vele szemben sem elutasító, pedig pontosan látja, hogy igazságérzete elvakítja fiát. Ehelyett kérleli, és itt is szeretetből megadja neki a szabadságot arra, hogy eldöntse, vállalja-e a közösséget saját testvérével, vagy sem. És itt arra akar rámutatni, hogy nem az igazaknak kell leülniük a bűnösök asztalához, de nem is a bűnösöknek az igazak asztalához, hanem mindkettőjüknek az Atya asztalához. Mert csak ez létezik! Az Ő számára nincs bűnösök asztala és igazak asztala, hanem csak egy asztal van, az Atya asztala, ahol helye lehet mindkettőnek, ahol helyünk lehet nekünk is. És ehhez az asztalhoz várja és hívja az Atya az ő gyermekeit. És nem számít, hogy honnan jönnek, hogy milyen távolról vagy közelről érkeznek. A lényeg az, hogy ott legyenek vele, az asztalnál.

Éppen ezért azt mondom Testvérek, hogy amit ma meg kell látnunk ebből az igéből az az, hogy nem a bűnvallásnak és nem a megtérésnek van elsőbbsége, hanem a szeretetnek. Hogy ebben a történetben nem egy tékozló, pazarló fiúról, de sokkal inkább egy tékozló egy pazarló apáról van szó, aki szeretetét pazarolja gyermekeire. Azokra, akik nem érdemelnék meg ezt a szeretetet, mert vagy hátat fordítottak az atyai háznak, vagy otthon maradtak ugyan, de szívük tele van keserűséggel. Az Atya szeretetét pazarolja azokra, akik első lépésként magukba tudnak szállni, és számba tudják venni kilátástalan helyzetüket. És ha ez megtörténik, akkor neki már többre nincs is szüksége. Hiszen mikor kisebbik fia hazatérve elmondja neki mindazt, amire jutott, Ő nem szavakkal válaszol, hanem tettekkel, ami mindennél jobban kifejezi a megbocsátást és a befogadást.

És az igazi kihívást úgy hiszem éppen ez jelenti még számunkra is: ez az indokolatlan és megmagyarázhatatlan szeretet, amivel sokszor mi sem tudunk mit kezdeni. Amiről sokszor nem tudjuk elhinni, hogy valaki így, képes szeretni bennünket. Olyan szeretettel, mely szabadságot ad. Szabadságot még arra is, hogy megtapasztaljuk a létezés legmélyebb és legsötétebb pontjait is. De egyben ez az a szeretet is, mely mindenkor befogadó, hívogató és kérlelő is. Mert ilyen Istenünk van nekünk. Aki nem tagad meg minket, nem veszi le rólunk a szemét, legyünk akár távol, akár közel hozzá.

Szeretett Testvérek, Pilinszky János írja: „Valamennyien tékozló fiúk vagyunk azzal a különbséggel, hogy egyesek az atyai háztól eltávolodó, míg mások már a visszavezető úton járnak.” Én azt kívánom magunknak, járjunk bármelyik úton is, legyünk teljesen bizonyosak abban, hogy Isten szeret, és haza vár minket. Akár közel vagyunk hozzá, akár távol. És ne kételkedjünk abban, hogy ha meglát minket örülni fog nekünk, és úgy fog gondolni ránk, mint elveszett, de megtalált fiára. Ámen.
Urunk Istenünk, köszönjük, hogy vársz ránk, bármerre is járjunk. Kérünk add, hogy megértsük minden értelmet meghaladó szereteted csodáját. Ámen.