2012. 06. 17. – Szentháromság ünnepe utáni 2. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2012. 06. 17.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Jn 7,40-52

Alapige:

40A sokaságból azok, akik hallották ezt az igét, ezt mondták: “Valóban ez a próféta.” 41Mások így szóltak: “A Krisztus ez.” Többen pedig ezt mondták rá: “Csak nem Galileából jön el a Krisztus? 42Nem az Írás mondta-e, hogy Dávid magvából és Betlehemből, abból a faluból, ahol Dávid élt, jön el a Krisztus?” 43Ellentét támadt tehát miatta a sokaságban: 44némelyek közülük el akarták fogni, de senki sem vetette rá a kezét. 45A szolgák ekkor visszamentek a főpapokhoz és farizeusokhoz, akik ezt kérdezték tőlük: “Miért nem hoztátok ide?” 46A szolgák így feleltek: “Ember még így soha nem beszélt, ahogyan ő.” 47A farizeusok ezt mondták nekik: “Titeket is megtévesztett? 48Vajon a vezetők vagy a farizeusok közül hitt-e benne valaki? 49De ez a sokaság, amely nem ismeri a törvényt, átkozott!” 50Ekkor Nikodémus, aki korábban már járt nála, és közülük való volt, így szólt hozzájuk: 51″Elítéli-e az embert a mi törvényünk, míg ki nem hallgatták, és meg nem tudták tőle, hogy mit tett?” 52Azok pedig így válaszoltak neki: “Talán te is galileai vagy? Nézz utána és lásd be, hogy Galileából nem támad próféta.”

Prédikáció:

Egy fontos felismerésre juthatunk ezen a vasárnapon. Az evangéliumokban ugyanis nem csak olyan történetek szerepelnek, melyekben Jézust látjuk beszélni és cselekedni, hanem olyanoknak is helyet adtak az evangélisták, melyekben Jézus nem szerepelt, hanem az általa kiváltott hatást is meg akarták mutatni.
Ennek pedig van egy fontos tanulsága: az is az evangélium része, ami Jézus hatására, de már rajta kívül történik.
Mert Jézus befolyása nyomán megmozdulnak emberek, véleményük lesz, gondolkodni kezdenek, és konfliktusba keverednek önmagukkal és másokkal.
De nemcsak ebből áll a hatástörténet, hanem van egy kevésbé feltárt része.
Pár napja 6 éves fiam különböző gólemek rajzával lepett meg, és hosszan magyarázta a különböző anyagokból készült gólemeket. Mondom magamban, hogy itt a lehetőség, hogy valami érdekeset megéljek a számára, úgyhogy elmeséltem a Gólem legendáját. Meséltem Löw rabbiról, az agyagból és vérből gyúrt figuráról, amelyik a szájába tett, Isten nevét tartalmazó cédula hatására életre kelt. Aztán arról is meséltem neki, hogy állítólag mindmáig őrzik a prágai Régi-új Zsinagógának a padlásán a gólem maradványait.
Fiam végighallgatva a történetet azt firtatta, hogy mégis mitől kelt életre az agyagfigura? Volt esetleg benne valamilyen gép, ami működtette? Mondtam neki, hogy a rabbi, akiről ez a legenda fennmaradt Luther kortársa volt, az 1500-as években élt, Akkor még nemigen léteztek gépek. De akkor hogy mozgott? Egy cédulától, amelyikre rá volt írva négy betű? Teljes képtelenségnek tűnt számára. Én magyarázatként próbáltam a gondolatait megfordítani, hogy nem a gólem a lényeg, hanem az, hogy egy közösség annyira hitt a rabbijának, és annyira erős hitűnek tartotta, hogy még azt is el tudta róla képzelni, hogy képes hitével egy halott agyagtömböt is életre kelteni.
Ez a legenda nem is annyira a gólemről szól, mint inkább arról a hitről, hogy az embereknek szükségük van idolokra, akikről képtelenségeket is elhisznek, csak azért, hogy ne inogjon meg az ember korlátlan lehetőségeibe, erejébe, legyőzhetetlenségébe vetett illúziójuk.
Felolvasott alapigénkben is arról van szó, hogy emberek jelentős számban kezdtek el Jézussal kapcsolatban is úgy gondolkodni, hogy Ő egy ilyen ember, egy ilyen bálvány, aki képes visszaadni az emberi teljesítőképesség, valamint erő és a korlátlan lehetőségekbe vetett hitet. Keresték hozzá a megfelelő titulust: Próféta? Messiás?
Mindezt Jézus bizonyos mondataira alapozták. Ha azt mondjátok ennek a fának… Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék, és aki hisz énbennem, annak belsejéből élő vizeknek folyamai ömlenek!” /Jn
Ez a „hisz énbennem” egy veszélyes mondat: nagyon könnyen félreérthető. Lehet úgy érteni, hogy valaki a hit tárgya akar lenni, az a személy, akibe vetni hitünket, bizalmunkat megoldást adhat életünk problémáira.
…az eredeti szövegben…

Az evangéliumi történetben ennek a bálvánnyá, idolummá válásnak a jól ismert forgatókönyve szerint láthatjuk az eseményeket.
A lélektan számon tart egy jelenséget, melynek lényege, hogy a fogvatartottak, vagy egy zárt katonai, vagy félkatonai rendszerben élők fogva tartóikra, vagy feletteseikre, azok közül legalább néhányra úgy tekintenek, mint olyan apafigurákra, akik jók és igazságosak.
Én is emlékszem arra, hogy a Marcali Laktanya hosszú hónapjai alatt, ahol a tisztek néha mintha versenyeztek volna abban, hogy ki tud artikulátlanabbul ordítani, és lehetetlen követelményeket állítani, itt az egészen kicsi kis eltérés is óriásira nőtt. Volt egy százados, aki nem volt ordítozós fajta, és láthatóan nem szeretett értelmetlen parancsokat adni nekünk, és ha rákényszerítette a hadsereg ezt a szerepet, akkor mindig – kis iróniával – éreztette a dologtól való távolságtartását. Úgyhogy egy idő után kialakult körülötte egy kis klikk, néhányan elkezdtük ennek a tisztnek a társaságát keresni, ő pedig nem zárkózott el ez elől, hanem külön politikai témájú foglalkozásokat tartott nekünk – Albániáról. Nem érdeklődtünk mi különösebben Albánia iránt, és a századosnak sem voltak különösebben elmélyült ismeretei erről az országról, de néhányan – olyan öten-hatan a csendes politikai előadóban összegyűlve hallgattuk a százados Tiranai Rádióból felvett hanganyagait.
És minél nagyobb a rendszer okozta kényszer, annál inkább felnagyítódnak jelentéktelen apróságok. Az emberek olyanok, hogy zzinte vadásszák a bizonyítékokat, melyek alapján még inkább hihetnek a kiválasztott apafigura jóságában és igazságosságában. Bruno Bettelheim írja le, hogy hogyan keletkezett egész legenda, amikor egy fogolytáborban két nem hivatásos tiszt ellenőrzött egy barakkot. Egyikük a belépés előtt leverte a sarat a cipőjéről. Valószínűleg automatikusan tette, de a foglyok ezt a tettét úgy értelmezték, hogy a másik tisztet akarta ezzel megszégyeníteni és egyben félreérthetetlenül jelezni, hogy mi a véleménye az egészről.
Most vasárnapi igénk kivételesen nem Jézusról, hanem azokról a lelki folyamatokról beszél, melyek egyetemesek: mindenki tapasztalt hasonlót, hogy egy-egy személy különös jelentőséget kezd nyerni, és olyan tulajdonságokat vetítenek ki rá, mellyel az nem rendelkezik – ahogy az egyébként idővel ki szokott derülni.
Jézus esetében azt látjuk, hogy számos kivetítésnek volt Ő az elszenvedője:
Cesarea Filippiben tette fel a kérdést tanítványainak: Kinek mondanak engem az emberek? A válasz ez volt: Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, megint mások Jeremiásnak. /Mt 16,13-14/
De hozzátehetjük, hogy volt Ő Dávid Fia, próféta, Messiás, és a samaritánusok Tahebe és még ki tudja mi minden.
A pszichológusok állítják, hogy véleményalkotásunk 90%-a kivetítés. Az lenne a furcsa, hogyha nem befolyásolta volna jézus személyének megítélését a kivetítés lelki tényezője.
De ezek mögött a kivetítések mögött, és az azokat szóban kifejezésre juttató titulusok mögött kellett, hogy legyen valami szavakkal alig megfogalmazható tapasztalat.
Azok a templomszolgák, akiknek az lett volna a dolga, hogy Jézust elfogják, és a Nagytanács elé vigyék, elbizonytalanodtak, amikor látták és hallották Jézust. Mikor számon kérték rajtuk, hogy miért nem hozták el Őt személyesen, azt mondták: „Ember még így soha nem beszélt, ahogyan Ő.”
Ezek a templomszolgák, akiket ilyen módon meg is szólaltat a történetünk, nyilván nem voltak magasan kvalifikált emberek. Nem a beszéd volt a kenyerük, és ahogy azt ma is tapasztaljuk, a kétkezi munkát végzők nem sokra becsülik a beszédet. Mégis ezek az emberek éppen a beszédén keresztül hallottak meg valamit, a beszéden keresztül érintette meg őket Jézus személyének a titka.
És ez azóta is így van: azt is mondhatnánk, részben ezen alapul az igehirdetés, hogy Jézus küldötteként beszélve az igehirdető szavaiban – valami megcsillanhat abból a lelki hatalomból az igehallgató számára is, mellyel Jézus rendelkezett.
Ez a lelki hatalom abból a felismerésből származik, hogy Jézus és Isten egységben vannak, hogy Istent immár Jézus nélkül nem tudjuk sem elképzelni, se hinni benne. Hogy Istent immár Jézus személyén keresztül látjuk.
Emlékezzünk, mit mondott Jézus Fülöpnek arra a kérésére, hogy mutasd meg nekünk az Atyát, vagys Istent: Jézus azt válaszolta: Aki engem lát, az látja az atyát, az látja Istent.
Jézusnak és Istennek ez az egysége az alapja annak a mondatnak, amit Jézus mondott a szukkót ünnepen és a felolvasott szakaszunk előtt néhány verssel korábban található János Evangéliumában: „Aki hisz énbennem…”
És nem azért kell hinni benne, mert Ő egy olyan valaki, aki képes visszaadni az emberi teljesítőképesség, valamint erő és a korlátlan lehetőségekbe vetett hitet.
Jézus, mint konkrét ember csakis azért az örök Atya fia, mert önmagát is alávetette az általa meghirdetett Istenuralomnak. Lemondott arról, hogy a teremtményi lét kereteit meghaladó méltóságot tulajdonítson magának, és ez fiúsága feltételének is tekinthető. Ez az istenfiúság az önlealacsonyítás, az önmegalázás útján, azon keresztül valósul meg, és ezért állítható, hogy Jézus közvetve azonos Isten fiával.
Ha szavakkal akarjuk kifejezni, akkor ezt mondhatjuk: kétezer év sok teológiai együtt-gondolkodása, vitája, kutatása áll e mögött a megfogalmazás mögött.
„Ember még soha nem beszélt úgy, mint Ő.” Amit felolvasott igénk templomszolgái mondtak, az a maga egyszerű módján ugyanúgy kifejezi a lényeget, hogy Jézus személye olyan titkot hordoz, melyre érdemes odafigyelnünk, és ebből a figyelemből kifejlődhet az a belső lelki meggyőződés, hogy hiszünk neki, elhisszük neki, hogy Isten olyan, mint Ő, és nem másmilyen, és ezért nemcsak hiszünk neki, hanem hiszünk is benne. Ámen