2012. 06. 10. – Szentháromság ünnepe utáni 1. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2012. 06. 10.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Jel 2,17-18

Alapige:

„Akinek van füle, hallja meg, mit mondd a Lélek a gyülekezetnek. Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja.”

Prédikáció:

Ma, amikor Medárd napja után vagyunk két nappal, a névvel kapcsolatos erős beidegződéseket nem kell külön hangsúlyozni. Azt mondják ugye, hogyha Medárd napján esik, negyven napig esik. Most ugyan nem esett pont Medárd napján, de még mondják az esőt jövő hétre: na majd meglátjuk.
Mindenesetre ha azt a nevet hallom, hogy Medárd, az eső jut eszembe. A Mátyásról a jég. Sándor – József – Benedekről a meleg, és szerintem ezzel nem állok egyedül. Laciról a konyha, Pistáról az erős-paprikás szósz, és így lehetnek ezzel például az angolok is, akiknek a Bobby névről a közrendőr jut eszükbe.
A névhez hozzátartozik egy tulajdonság, esetleg egy minőség. A cégér, és a márkanév is arra a meggyőződésre épít, hogy egy név garanciaként szolgál.
Amikor 14 éves voltam, még nem lehetett márkás farmert kapni, az ugye a bűnös nyugati dekadencia terméke volt, úgyhogy ezt a hiányt úgy akarták pótolni, hogy piacra dobták a trapper farmert. Nagyobb blama volt abban mutatkozni, mint beérni a kapható egyéb szövetnadrágokkal.
Talán jobban megérthetjük ezek után azt, hogy mért volt tilos az Isten nevét szájra venni, hiába. Vagyis olyan okból, melyet nem tudunk megindokolni.
Mózes, amikor az égő csipkebokorban találkozik Istennel, a neve felől tudakozódik, és Isten vonakodik neki elárulni a nevét.
Mert a név nem csupán valaminek a megjelölése, hanem az illető leg-lényege, nemcsak arra lehet használni egy nevet, hogy egyiket megkülönböztessük a másiktól, hanem arra is, hogy formát adjunk a létezésének.
Mert a név arra is kényszeríthetné azt, akit megszólítunk vele, hogy megmaradjon ugyanolyannak, mint előtte, és később is rá lehessen találni, és számítani lehessen rá.
Az Égő Csipkebokor történetében vonakodik a nevét elárulni, de azt azért nyomatékosan kifejezi, hogy Mózes számíthat rá a későbbiekben, ezért ad olyan talányos választ, hogy vagyok, aki vagyok, vagy az eredeti szöveghez hűen inkább így mondhatnánk: „Leszek, aki leszek – vagyis, aki most vagyok, számodra ezután is ugyanaz maradok, ugyanaz leszek.
Ebből a „Leszek, aki leszek” mondatból született meg tulajdonkáppen az a négybetűs istennév, melyet számos bibliai könyvben megtalálunk, melyet a mi új fordítású bibliánk az Úr szóval fejez ki, úgy, hogy mindkét betűt naggyal írja.
És most fordítsuk figyelmünket magunkra, hiszen felolvasott igénkben is a mi nevünkről olvasható prófécia. Nem biztos, hogy a Jelenések Könyvének ez a mondata mindenkit egyformán érint, de engem nagyon; elmondom miért.
A névtől elvárható, hogy valami valósat és fontosat fejezzen ki tulajdonosáról, de van, hogy ez nem így van. elmondom erről a saját történetemet.
Sok rossz élmény kapcsolódik a nevemhez. Az általános iskola felső tagozatába jártam, amikor jött az osztályunkba egy ugyanolyan nevű másik gyerek. Az osztályfőnök erre a helyzetre azt a megoldást találta ki, hogy én lettem a „Nagy 1”, a másik fiú pedig a „Nagy 2”. Elkezdtek csúfolni minket a többiek, hogy számunk van, de a tanárok némelyike is szadista kéjjel mondogatta: „Nagyegy”, „Nagykettő”. „Nagyegy állj fel!”; „Nagyegy”! Gyere ki a táblához.” Mikor panaszkodtam a szüleimnek, hogy jött egy ugyanolyan nevű gyerek az iskolába, kifejezték sajnálatukat, de nem tettek semmit. Ezt a helyzetet úgy fogták fel, mint sorsot, amin nem lehet változtatni. A fiuknak ez a neve, és kész! Ha ez a helyzet nehéz, kényelmetlen és megalázó helyzetekbe sodorja; el kell viselnie. Én gyerekfejjel akkor még nem tudtam, hogy egy nevet meg lehet változtatni. 1975-öt írtunk akkor.
Egyébként pedig minden viszonylagos: felettem pár évvel járt egy fiú, akinek „Buzi” volt a vezetékneve, – ma már talán hihetetlen, de így volt, s magamban azt gondoltam, hogy van, aki nálam sokkal rosszabb helyzetben van, hozzá képest nem nagy dolog, ki lehet bírni, hogy a nevemhez hozzábiggyesztettek egy számot.
Aztán, amikor már egyedül jártam könyvtárba, egyik alkalommal megütötte a szemem az egyik könyv gerincén olvasható cím: A 290-es számú auschwitzi fogoly. Belelapoztam. Rájöttem, hogy a raboknak is száma van, és hogy a számukon szólítják őket. Hirtelen megvilágosodott előttem, hogy börtön és iskola egy tőről fakadnak, csak fokozatbeli különbség van a kettő között. Azáltal, hogy egy számot illesztettek a nevemhez, virtuálisan csíkos rabruhát akartak rám húzni, megalázni és megfosztani a személyiségemtől.
Persze mindezt csak jóval később fogalmaztam meg magamnak.
Az egyik legjobb bizonyság volt számomra, hogy megváltoztak az idők, amikor arról hallottam, hogy az egyik iskolában az ugyanolyan keresztnevű gyerekeket más-más becenéven hívják, és így kiküszöbölik az esetleges félreértéseket.
Persze éppen a félreértések, és összetévesztések kiküszöbölésére találták ki a névhasználat helyett a sorszámot a börtönökben, koncentrációs táborokban. De ez pedig egy másfajta felcserélhetőségre nyitott lehetőséget.
Primo Levi írja le azt a történetet, mely szerint az Auschwitz-i Haláltáborban az egyik kápó különösen kegyetlenül ütött a botjával, olyan helyekre ütött, ami nagyon fájt. Bár minden kápó ütött, ez a kápó kegyetlenségével és szadizmusával kivívta a barakk lakóinak felháborodását, aztán léptek is az ügyben, mert volt kapcsolatuk az egyik rab írnokhoz, aki aztán a kérésükre megcserélt két számot, és az egyik halálba küldött osztagban egyszer csak ez a kápó is ott találta magát.
De visszatérve a nevemre: az elmúlt évtizedek alatt végigkísérték az életemet a névazonosságból adódó félreértések: Volt, hogy egy hangosbemondóba bemondták a nevem, amire összerándult a gyomrom, és csak néhány pillanat múlva jöttem rá arra, hogy nyilván nem engem keresnek. Vagy amikor a színházi díszelőadásra való tiszteletjegyért mentem, amit előtte át kellett venni, hat másik, hasonló nevű közül kellett kiválasztani, hogy melyik is az enyém. Tévesen a nevemre küldött levelek, telefonhívások, melyek valaki mást kerestek: ilyen esetek sora árnyékolja be múltamat.
Tíz éve felvettem a feleségem vezetéknevét a saját vezetéknevem elé. A nevemmel kapcsolatos gondjaim egy jó része ezzel megszűnt.
De valahányszor hivatalos űrlapokat, kérvényeket vagy felhasználói szerződéseket és egyebeket töltök ki, nem tudok attól az érzésemtől szabadulni, hogy a név tulajdonképpen csak dekoráció. A kórházban vagy a rendelésen a TAJ, a bankban a bankszámlaszám, az APEH-nél az adóazonosító jel – vagyis megint egy szám alapján azonosítanak. Udvariasan így szól az ügyintéző: „Elkérhetem a kártyáját?” És aztán odafordul a monitor és a billentyűzet felé, és beírja a kártyán látható számomat, és a rendszer a szám alapján azonosít.
A jelenések könyvében az áll, hogy a Bárányt utánzó fenevad, a kétszarvú vadállat – tehát az istenellenes gonosz ellenerő: „kicsiket és nagyokat, gazdagokat és szegényeket, szabadokat és szolgákat jobb kezükön, vagy homlokukon számmal jelöli meg.” /Jel 13,17
Az embertelen és romlott racionalitás végső soron ugyanezt az eredményt szülte a haláltáborokban: rátetoválták az elhurcoltakra, a deportáltakra a számot, hogy kifejezzék vele: csak egy szám vagy csupán.
De szintén a jelenések Könyvében van arról is szó, hogy a megdicsőült Jézus, aki megjelenik Jánosnak Patmosz szigetén látomásban, a hitében győztesnek egy olyan új nevet ad, melyet csak az tud, aki kapja.
Ennek az új, titkos névnek az ígérete arra a reményre sarkall, hogy lesz majd egy igazi, egy örökre érvényes nevem: egy olyan, mely összetéveszthetetlen, nem lesz még egy ugyanolyan nevű ember a világon, csak én; nem kell számmal kiegészíteni, de még ismernie sem kell másoknak ezt a nevet ahhoz, hogy én az legyek, akinek Isten nevez engem, mert ez az új név egyet jelent majd számomra egy új teremtéssel.
A Bibliában gyakran találkozunk olyan történetekkel, hogy Isten maga új nevet ad valakinek. Jézus is új nevet adott tanítványainak. Ez azt fejezi ki, hogy Jézus ismer, tudja, mi az a változatlan lényeg bennünk, amit egy névvel, egy új névadással ki lehet fejezni. Ez bátorító, felszabadító örömteli. A kereszteléskor a keresztnév hangsúlyos kimondása Jézusnak erre a névadói szándékára utal.
Azonban Jézusnak ezt a névadását a Jelenések Könyve nem egy szimpla kis átnevezéssel mondja el, hanem egy rég feledésbe merült formát megemlítve, melyet érdemes kicsit részletezni: „Adok neki fehér kövecskét, és rajta új nevet.”
A Jelenések Könyve írásakor éppen egy keresztyénüldözéses időszak volt a Római Birodalomban. A konfliktus oka pedig az volt, hogy az elhunyt császárokat az állam isteni rangra emelte. Birodalom-szerte építették az elhunyt, és istenné vált császárok tiszteletére a templomokat, ahol elhelyezték az illető császár arany mellszobrát, és a birodalom alattvalóinak kötelező volt ellátogatniuk ezekbe, és ott tömjén-áldozatot bemutatni. A római birodalmi adminisztráció mindenkit számon tartott, és előbb utóbb, mindenki megkapta azt a bizonyos fehér kövecskét, rajta a nevével, mely az ő hivatalos meghívója volt a császárkultusz templomában való áldozásra. A keresztyének körében igen nagyfokú félelemre és aggodalomra adott okot ez a kis fehér kövecske, mert tudták, hogy idővel mindenki sorra kerül, és hitük megtagadását jelentette volna, ha elfogadják a meghívást.
A jelenések Könyvének feltámadott Ura, Jézusa is fehér kövecskét ad, ez a meghívó azonban nem valamelyik császár templomába hív, hanem az Ő követésére, és a név is titkos, mert mindebben nincs semmilyen kényszer. Az ő általa adott fehér kövecske és rajta a titkos név, a mi igazi – tőle kapott titkos nevünkkel, melyet csak mi ketten tudunk, – egy lehetőség, élhetünk is vele, meg nem is, rajtunk múlik. De ez a kapcsolat, amit nekünk felajánl, a lehető legintimebb: csak Te és Ő! Csak Ő és Te.
Így Ézsaiás híres mondata talán másként szólal meg most számunkra: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, az igazi, a Tőlem kapott, a titkos, csak Te és Én által ismert neveden szólítottalak, enyém vagy.” Ámen