2012. 06. 03. – Szentháromság ünnepe (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2012. 06. 03.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

2 Móz 33,18-23

Alapige:

8Mózes pedig ezt mondta: Mutasd meg nekem dicsőségedet! 19Az ÚR így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az ÚR nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok. 20Orcámat azonban nem láthatod – mondta -, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon. 21És ezt mondta az ÚR: Van itt hely nálam, állj a kősziklára! 22És amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és kezemmel betakarlak, amíg elvonulok. 23Azután elveszem kezemet, és megláthatsz hátulról, mert orcámat senki sem láthatja meg.

Prédikáció:

Még még még még még, ennyi nem elég – énekelte A Republik együttes pár éve. A repülő bálna című dalának refrénjében.
Keveseljük amit kapunk? A szőlőmunkásokról szóló evangéliumi történetben micsoda dohogás, morgolódás előzhette meg ezt a mondatot, amikor a gazda a végén ezt mondja: „Vedd ami a Tiéd, és menj!”
Most mégsem a „Vedd ami a tiéd és menj!” bölcsességéről akarok beszélni. Pedig nagyon kézenfekvő lenne: elégedj meg a zsebpénzzel, a számítógépes játékra kiszabott idővel és sorolhatnánk… és persze nagy szükségünk van arra, hogy ismerjük a mértéket. De ennél a bölcsességnél van egy nagyobb, ahogy a mindent mérték szerint ítélő, az arany középszert hirdető görög bölcsnél, Arisztotelésznél is van bölcsebb, és nagyobb bölcsesség.
Életem egyik meghatározó felismerése volt, amikor egyik tanárom a teológián a II. Vatikáni Zsinat történetét taglalva az ott zajló átalakulásokra az autóvezetés képét használta: mondván hogy voltak, akik mindenben változtatást és változást akartak, és voltak, akik szinte semmiben. Az egyik csoport nyomta a gázt, a másik pedig a féket: és a lényeg, hogy akkor tud haladni az autó, ha nemcsak gázpedál van, hanem van fék is. De a fék önmagában nem viszi előre az autót, a gázpedál nélkül csak állna egy helyben.
Egy családban, ahol van kamasz korú gyerek, az ember sokszor érzi úgy, hogy váltogatja a gázpedál és a fék szerepét. Hol a kamaszkorú gyerek nyomja – néha igen rámenősen és erőszakosan a gázpedált, és nekünk szülőknek pedig be kell fékeznünk, hol pedig fordítva.
Mert a kamaszkorvége az lesz , amikor az ember elsajátítja azt a képességet, hogy a gáz és a fék is önmagán belül legyen. De amikor ezt elérte, véget ér a kamaszkor, és elérte a felnőttkort, mert többé nincs szüksége arra, hogy mások noszogassák, hogy rátelefonáljanak, mert magától elfelejtene mondjuk zongorás próbára menni és hasonlók.
Vekerdy Tamás mondja: Hogyha a szülő el tudja engedni a gyerekét, akkor viszonylag könnyű kamaszkorra lehet számítani. Akkor is szemtelen lesz a gyerek, meg lusta (ugyanis fiziológiás lustaságban szenved a kamasz), akkor is sündisznóként fog viselkedni, minden lehetséges tüskéjét kifelé meresztve, de semmi nagyobb baj nem történik. Abban az esetben azonban, ha a család azt mondja, észre se vette a kamaszkort, mert a gyerek ugyanolyan aranyos és kedves maradt, semmi probléma nem volt vele, a szakember aggódni kezd. Mert ott valószínűleg nem történt meg a leválás, és a kortárs kapcsolatok problematikussá válhatnak.
Rudolf Steiner szerint három gesztust kell a gyerek felé gyakorolnunk. Az első: tisztelettel fogadni az isteni világból, a transzcendenciából érkező individualitást. A második: szeretetben nevelni őt. A szeretet a steineri szóhasználatban megismerő erő: feladom magamat, azt az állapotot, hogy én vagyok a világ közepe és mindent magamhoz viszonyítok, és a másik emberből nézve veszem szemügyre önmagamat és a világot. Beleélem magam a másik ember helyzetébe, viszonyulok hozzá, empátiám van. Tehát erről a megismerő szeretetről van szó. És erre éppen kamaszkortól kezdve válik képessé az ember. És a harmadik gesztus: szabadságban elengedni. Ez következik be a kamaszkorban.
Ezért azt mondom, hogy ez nem egy csökevényes korszak, amikor még nem vagyunk képesek kamaszként valami olyasmire, amire később már igen.
Két bibliai alak példáját szeretném felhozni: Az Egyik Énok. Énókról azt írja a Biblia, hogy életkora háromszázhatvanöt év volt, „az Istennel járt, és egyszer csak eltűnt, mert magához vette őt Isten.” (Genezis 5,24) A Biblia utáni zsidó irodalomban van Énokról szó, többek között ez: „Mikor megkérdezték tőle, mi a neve, azt válaszolta: Hetven nevem van, de a király engem csak kamasznak hív.” Énok tehát Isten kamasza.” Nem a valós életkora, hanem legfőbb jellemvonása alapján.
Engem ez a részlet már nagyon régóta foglalkoztat.
Mert a kamaszkor valami igen fontos fordulatot hoz, legalábbis a Biblia, és a Biblián tájékozódó ember számára. Az azon a véleményen alapul, mely szerint kétféle ösztön él bennünk, emberekben, jó és rossz.
A bennünk élő rosszra nagyon egyszerű magyarázatot ad a Talmud: „Mert ha a rossz ösztön nem létezne, senki sem építene házat, és senki sem venne feleségül egy asszonyt.” Az ember létéhez hozzátartozik a rossz ösztön. De a jó ösztön is, ám az csak 13 éves korban ébred fel az emberben.

„A Szent, dicsőség legyen neki, két ösztönt teremtett. Az egyik a jó ösztön, a másik a rossz ösztön.”
Amikor a Jézus által is idézett felszólítást halljuk, Szeresd az urat, a Te Istenedet , teljes szívedből, akkor ez nem mást jelent, mint azt, hogy nem kiirtani kell a bennünk lévő rosszat, ami lehetetlen, hanem azt Isten szolgálatába állítani. Jézus a hegyi beszédben mondja: „Ne szállj szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt, tartsd oda a másik orcádat is.” Ez a jézusi felszólítás arra vonatkozik, hogy a jó kerekedjen felül bennünk, ne a rossz.
Erre csak 13 éves kora után, kamaszkorban képes az ember.
A saját állásfoglalásra való képesség, a távolságtartás önmagától, a lelkiismeret ebben a korban jelentkezik.
Ezért van, hogy az izraelita vallás előírásai szerint a fiúk ebben a korban állnak először a Tóraolvasó asztal mellé, hogy egy részletet felolvassanak a Szentírásból. Ettől kezdve Bar Micvó, vagyis a törvény fia, aki saját tetteiért már képes felelősséget vállalni . A Protestáns gyakorlat, a konfirmáció ennek továbbgondolása.
Így talán már nem olyan meglepő, hogy Énoknak „kamasz” a beceneve.
De van még egy bibliai alak, akit szintén nevezhetnénk kamasznak: ez Mózes.
És az idézett dalszövegnek a mondata, a „Még még még még még, ennyi nem elég” Mózest juttatja eszembe:
Mózesről azt gondolnánk, hogy Ő, aki látta az égő csipkebokrot, a tíz csapást, a vörös tenger kettéválását, a füstoszlopot nappal és a tűzoszlopot éjjel, akinek sugárzott az arca, miután együtt volt Istennel negyven napig, az elég jelet kapott Istentől ahhoz, hogy ne akarjon újabbat. Neki tényleg hallgatnia kellene erre a tanácsra, hogy vedd ami a tiéd és menj.
Mózes: ennyi nem elég?
Nem, neki nem, Mózes még újabb istenélményt akar.
És ami a legmeglepőbb, hogy Isten részben teljesíti ezt a kérést. Nem firtatja, hogy Mózes milyen alapon akar még egy istenélményt, hanem bizonyos feltételek mellett teljesíti.
Ehhez hasonló történetet olvasunk János evangéliumában /Jn 14,8/. Fülöp, Jézus egyik tanítványa így szólt mesteréhez: „Mutasd meg nekünk az atyát, és az elég nekünk!” Fülöp még egy utolsó, nagy csodát szeretne: talán arra vár, hogy Jézus egy elegáns mozdulattal félresöpri a felhőket, az eget, és láthatóvá válik Isten, Jézus atyja. Jézus sem kezdi firtatni Fülöp kérésének jogosultságát, csak annyit mond: Aki engem lát, látja az Atyát.
Mózes és Fülöp kérése hasonló, mindkettőben ott parázslik a kamaszos türelmetlenség, hogy Isten még közelebb engedje magához őket, hogy mutasson meg még többet magából: még, még, még…
Azok, akik Mózes második könyvét írták, és leírták ezt a történetet arról, hogy Mózes szeretné Istent meglátni, három fontos állítást akartak képiesen megfogalmazni:
Először is azt, hogy Isten a saját elrejtésében cselekvő, aktív, tehát ő maga rejtőzik el, és emiatt van, hogy mi nem láthatjuk. A második: hogy ez az elrejtettség, Isten elrejtőzése Mózest védi, tehát bennünket, embereket szolgál, a mi érdekünkben történik. Harmadszor, hogy utólag – a már elvonult Isten mégis megmutatja magát.

És látszólag különbözőnek tűnik Mózes kérésének teljesítése és Fülöp kérésének teljesítése, de valójában ugyanarról van szó, mert az a szó, mely János Evangéliuma eredeti szövegében található, nem egy azonnali, beálló cselekvésre utal, hanem egy folyamatra.
Tehát Jézus azt mondja tanítványának, Fülöpnek: Aki látja, hogy hová megyek, hogy a kereszthez visz az utam, az látja az Atyát.

Az nevezhető méltán istenkeresőnek, aki Istennek látható és a világ felé forduló lényegét, a ‘hátát’ – a szenvedésekben és a keresztben ismeri fel. Isten azt akarta, hogy akik őt a teremtett világ műveiben nem voltak képesek helyesen tisztelni, azok tiszteljék úgy, mint aki elrejtőzött a szenvedésben (1Kor 1,21). Ily módon senkinek sem hasznos vagy elégséges, hogy Istent az ő dicsőségében és méltóságában megismerje, ha Őt ugyanakkor kicsinységében és keresztjének gyalázatában meg nem ismeri. Tehát Krisztusban, mint megfeszítettben van az igazi teológia és Isten megismerése.

Luther az Isten háta kifejezést ebből a felolvasott igéből merítette: ez a kép hatott benne, és juttatta el oda, hogy megfogalmazza, milyen módon akar számunkra Isten valóban megmutatkozni, és a Mózesi történetet összekapcsolja Krisztus keresztben elrejtett kinyilatkoztatásához.

Mi tehát az a nagyobb bölcsesség, amiről az elején beszéltem: a kamaszos kíváncsiság, és telhetetlenség kiprovokálja, hogy Isten megmutassa magát. És bár Isten ezt megteszi nekünk is, de úgy, hogy éppen ott tűnik fel, és abban, amiben a legkevésbé számítanánk rá. Ámen