2014. 07. 20. – Szentháromság ünnepe utáni 5. vasárnap (Balázs Viktória)

Dátum:
2014. 07. 20.
Igehirdető neve:
Balázs Viktória
Ige helye:
1 Móz 39, 1-5

Prédikáció:

Szeretett Testvérek!

Noha már vége van a futball világbajnokságnak, egyetértek a szakértőkkel, akik azt mondták, hogy egy jó ideig egészen biztosan beszédtéma lesz, ez a 2014-es vb.

Azok, akik figyelemmel kísérték a mérkőzéseket, kétségtelenül sok mindent láthattak: harapást, eltiltást, gyönyörű gólokat, sok-sok meglepetést.

Én nem vagyok túl nagy foci rajongó, de amikor egy meccs igazán jónak ígérkezik, vagy tétje van, akkor meg szoktam nézni  a közvetítéseket.

Számomra a 2014-es futball világbajnokság legemlékezetesebb pillanatát a Német-Brazil találkozó adta. És itt most nem a németek 7:1-es gólkülönbségre gondolok, hanem valami olyasmire, ami a mérkőzés után történt.

Látták a Testvérek ezt a meccset?

Aki nem látta annak mondom, hogy az elődöntőben került össze a két csapat, és a németek nagyon elverték a brazil válogatottat, ahogyan említettem is az imént, 7:1-re.

És ennek a mérkőzésnek a végén történt, hogy míg a győztes csapat érthető módon örömmámorban úszott, addig a brazil játékosok közül többen sírva fakadtak. Mert ezt igazán nem gondolta volna senki. A brazil csapat jó csapat, ráadásul hazai pályán léptek színre, így hát még tragikusabb volt a vereség.

Ám volt a brazilok között egy játékos – név szerint David Luiz -, aki nem így tett. Ez a fiatal játékos a meccs végén térdre esett, szemeit behunyta, kezeit az ég felé emelte és imádkozott. Nem mérlegelt, hogy illik-e vagy sem, ki mit szól hozzá, egyszerűen hálát adott az egész világ szeme láttára. Akkor, amikor olyan csúfos vereséget szenvedtek a németektől, hogy arra nincsenek is szavak. Akkor, amikor neki sem ment a játék, és ő sem tudott gólt rúgni.

Nem volt benne semmi teátrális, tette, amire indíttatást érzett belülről.

Pedig emberileg nézve nem volt túl sok oka a hálaadásra. Nem történt olyasmi, amiért hálát lehetne adni, sőt! Emberileg nézve a lehető legrosszabb esett meg: kikapott a csapat – nem is akárhogy -, Emberileg nézve gondolhatná azt, hogy elhagyta az Isten, ám ő szemmel láthatóan nem így gondolta, hanem még ott is, ebben a szituációban is térde esik és hálát ad. Úgy gondolom Testvérek, mindannyiunk számára példa lehet ennek a huszonéves fiatalembernek a magatartása, aki élő példája mindannak, amit az oltár előtti igében olvastam: „legyetek készen mindenkor számot adni a bennetek élő reménységről.”

De hogy miért is idéztem fel mindezt?

Azért, mert elég nagy hasonlóságot érzek e között az esemény, és a mai igénkben szereplő József életének alakulása között.

Azt tudjuk, hogy József Jákob fia volt. A Biblia azt mondja, hogy Jákob „Józsefet minden fiánál jobban szerette, mert öregkorában született fia volt, s ezért tarka ruhát csináltatott neki.” Talán mondanom sem kell, hogy testvéreinek mindez elég ok volt arra, hogy meggyűlöljék őt.

Azt is tudjuk, hogy egyszer József álmot látott, amit elmondott fivéreinek, akiknél ezzel végleg kihúzta a gyufát. Tudniillik azt álmodta, hogy miközben kévét kötöttek a mezőn, az ő kévéje fölkelt, állva maradt, a többieké pedig leborult előtte. Aztán egy másik álmában azt látta, hogy leborult előtte a nap, a hold és tizenegy csillag is. Mi tagadás, ezzel sem lopta be magát testvérei szívébe.

Ezt követte, hogy mikor kint voltak a földeken haragjuktól vezérelve kitalálták, hogy megölik Józsefet. Ám Ruben a legidősebb közülük azt mondta, hogy ne öljék meg, inkább csak dobják be egy kútba. Mintha az sokkal humánusabb lenne, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy rejtett szándéka volt, hogy ha a többiek már elmennek, akkor kihúzza Józsefet a kútból.

A testvérek így is tettek. Miután József ruháit levették, vérbe mártották, hogy miután haza térnek apjukhoz azt mondhassák neki, hogy bizonyosan valami vadállat téphette szét. Így is történt, és haza érve előadták a kis mesét, és közben persze mélyen hallgattak az igazságról.

Apjuk Jákob, pedig nagyon szomorú lett, és sokáig gyászolta kedves fiát.

Mindeközben pedig egy, a mezőn elhaladó karaván megtalálta Józsefet a kiszáradt kút mélyén, kihúzták, és eladták rabszolgának.

Ez a felolvasott szakaszunk előzménye. Így került tehát József Egyiptomba, ahol megvette őt egy férfi, aki a fáraó főembere volt. Aztán itt is mindenféle esemény övezi majd József életét. Börtönbe kerül, mert nem hajlandó gazdája feleségének a szeretője lenni, de onnan is szerencsésen kiszabadul, majd álomfejtő képességének köszönhetően a fáraó embere lesz, aki megteszi őt az ország felügyelőjévé. Őszintén ajánlom elolvasásra ezt a néhány fejezetet Mózes első könyvének végéről, mert nagyon izgalmas rész, de a fordulatoknál sokkal fontosabb az, amit ezen keresztül Isten üzenni akar nekünk.

Mert miről is van szó Testvérek, mi is ennek a fordulatos történetnek a lényege?

Úgy hiszem nem az, hogy József a kút mélyén, vagy később börtönben volt. Nem is az, hogy meg tudott állni a megaláztatások közepette, vagy az, amikor gazdája felesége kikezdett vele, és nem engedett a csábításnak. És nem is abban rejlik a lényeg, hogy később megbízhatósága révén a fáraó első embere lesz. Kétségtelen, hogy óriási utat jár be az elkényeztetett „papa kedvence” addig, míg eljut odáig, hogy egy ország főemberévé váljon. Ám ez mind csak a felszín. A lényeg egyetlen rövidke mondatban rejlik, ami viszont meghatározza az egész történetet, sőt József, az ő családja, de még az ország történetét is. Ez pedig nem más, mint az a rövidke mondat, mely így hangzik: „De az ÚR Józseffel volt.”

Persze most mondhatnánk azt, hogy szerencséje, vagy mázlija volt, meg hogy jól alakultak a dolgai, na de mi közünk nekünk mindehhez? Hát csak annyi Testvérek, hogy én meg vagyok győződve arról, hogy ha fölfelé figyelünk, akkor mindig felfedezhető az a bizonyos „de”. A mi életünkben, a mi sorsunk alakulásában is tudom, hogy valahol ott van. Mert nem akkor vagyunk szerencsésnek mondhatók, amikor az élet napos oldalán járva élvezzük azt a sok jót, ami adatott nekünk, hanem akkor, amikor felfedezzük életünk nehezebb időszakaiban is azt, hogy velünk van az Isten. Ez az a bizonyos DE Testvérek, amire ha úgy tetszik az áldás szót  is mondhatnánk. Merthogy pontosan erről van itt szó.

Igénk József életén keresztül éppen erre mutat rá. Arra, hogy József áldott ember volt, mert vele volt az Isten. És ez az ő életében sem ott érhető tetten, hogy sikeres ember volt vagy, hogy milyen sokra vitte. Mert József sem volt tökéletes, ő sem volt hibátlan. Az áldást nem kiérdemelte kifogástalan jelemével, vagy cselekedeteivel, hiszen emlékezzünk csak vissza, testvérei joggal vehették hencegésnek azt, amikor álmairól számolt be nekik. Nem, nem kimagasló emberi értékei, vagy humánuma miatt kapta az áldást, mint ahogyan a Béke Nobel díjat kapják meg évről évre azok a személyek, akik valami kimagaslót tesznek az emberiség érdekében. A Biblia nem keres magyarázatot arra, hogy miért áldotta meg az Isten Józsefet, hanem egyszerűen tényként kezeli és azt mondja: „Az Úr vele volt”. Egyszóval csak kapta. Csak úgy megkapta. Nem érdemeiért és nem is a saját maga nagyszerűségéért.

Ahogy mi sem azért kapjuk meg Isten áldását, mert mi olyan remek és nagyszerű emberek lennénk. Nem is azért, mert odaadóan és híven követjük életünk minden egyes percében az Istent, vagy mert mindig pontosan betartjuk a parancsolatait. Nem. Ha erre kellene építenünk, vagy ha ettől függne az Istennel való kapcsolatunk, meglehetősen kevesen mondhatnák el magukról azt, hogy az Úr velük van. Az Isten áldása tőlünk független. Nem tudunk magyarázatot találni arra, hogy miért szerette annyira Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Nincs rá más magyarázat, mint az, hogy Isten szeretetből így döntött.

És hogy miben nyilvánul meg mindez?

Abban Testvérek, hogy az Isten sosem hagy minket magunkra, hanem szüntelenül velünk van. Teljesen mindegy, hogy éppen hol tart az életünk. Hogy jól megy-e a sorunk, hogy kedvezően, a terveink szerint alakul-e az életünk, vagy éppen nagyon mélyen vagyunk.

Gondoljunk csak arra a fiatal futballistára, akiről az elején beszéltem. Emberileg nézve nem igazán tűnik úgy, hogy ott és akkor vele, vagy a csapatával lett volna az Isten.

Vagy gondoljunk csak a saját életünkre.

Hányszor ültünk már itt a templomban is úgy, hogy kérdések és kétségek gyötörték a szívünket. Hányszor ért már veszteség minket, hányszor gyászoltunk már valakit, aki fontos volt a számunkra, de az is lehet, hogy úgy éreztük, egy ígéretes lehetőségtől fosztott meg minket az élet.

Ó, milyen jól ismerjük életünk kiszáradt kútjait! Hányszor, de hányszor ültünk már tehetetlenül a mélyén!

De egyet sose feledjünk, Testvérek!

Jézus ígérete, hogy „én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig” nem kapcsolódik semmiféle kritériumhoz. Nem jövő időt, és nem feltételes módot használ. Nem azt mondja, hogy ha majd jól fogod érezni magadat a bőrödben, vagy ha majd minden klappolni fog, akkor tudhatod, hogy én veled vagyok. Nem! Ez egy szüntelen velünk létet feltételez, ami a nehéz helyzetekre is ugyan úgy érvényes, és ugyan úgy vonatkozik, mint a könnyebbekre.

Mert ahogyan láttuk, Józseffel sem csak a sikerei idején volt az ÚR, hanem akkor is, amikor megpróbáltatások érték. És testvérek azt mindannyian tudjuk, hogy a keresztény ember élete sem mentes a megpróbáltatásoktól, illúzió lenne ezt gondolni. De a keresztény ember élete éppen abban lehet más, hogy mindenkor tudhatja és érezheti, hogy a legnehezebb, és leginkább embert próbáló időszakokban sincs magára hagyva, mert mindig mellette van Valaki. Valaki, akire ígérete miatt minden időben lehet számítani.

Józsefet is megedzette az élet, ám sikerei után sem vált elbizakodottá, de a megpróbáltatások terhe alatt sem roppant össze. Mindig bízott az Istenben, és bízott abban is, hogy mindaz, ami vele történik és mindaz, amin keresztül megy, az az ÚR terve szerint történik. Nem lázadt a sorsa ellen, az egyiptomi gazdája házában és a börtönben is ugyan olyan becsülettel végezte a rá bízott feladatokat. Nem szállt vitába az ÚRral és nem hivatkozott álmaira sem, amelyek fényes jövőt, és tiszteletet ígértek neki. Egész egyszerűen azt tette, amit az adott helyzetben tennie kellett. Egyszer birtokot igazgatott, máskor pedig egy hatalmas országot. József viselkedésében nincs semmi különös, ő mindig csak a feladatát végzi. Ám azzal, hogy életkörülményei ellenére mindig betöltötte azt, a tőle telhető legtöbbet tette meg, mert így kimondatlanul is bizonyságot tett arról a bizonyosságáról, hogy Vele van az ÚR.

Szeretett Testvéreim!

Tudom, hogy sokszor nem könnyű bízni Istenben, vagy abban, hogy tényleg van valami összefüggő terve az életünkkel, főleg úgy hogy legtöbbször mi ebből semmit nem látunk, legfeljebb csak utólag állnak össze a mozaik darabkák. De ahogyan a Zsidókhoz írt levélben olvashatjuk: „A hit, a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés”. Éppen ezért, valamint Jézus ígérete nyomán úgy hiszem, hogy a világ és a saját életünk minden ellentmondásával együtt is bátran mondhatjuk, hogy Isten áldottai vagyunk. Nem önmagunk miatt, nem jóságunkért, hanem egyedül kegyelemből. Álljon ma József életének egy részlete bátorításként előttünk. És ha csüggednénk is, ha úgy érezzük egy kiszáradt kút mélyén ülünk éppen, és nem tudjuk, hogyan lehet ebből a mélységből kimászni bízzunk abban, hogy Isten már készíti nekünk a szabadulást. És amíg ez el nem jön, Ő ott ül velünk a kút mélyén. Ámen.