2014. 06. 29. – Szentháromság ünnepe utáni 2. vasárnap (Balázs Viktória)

Dátum:
2014. 06. 29.
Igehirdető neve:
Balázs Viktória
Ige helye:
Ézs 55, 1-5

Prédikáció:

Szeretett Testvéreim!

„Egy arab átment a szomszédjához, hogy kölcsönkérjen egy kötelet. Amaz ezt mondta:

–                    Sajnálom, szükségem van a kötélre, mert meg kell kötnöm a tejet.

–                    Micsoda? Meg kell kötnöd a tejet? Hát ez meg mit jelent?

–                    Ó – mondta amaz –, ha nem akarsz megtenni valamit, akkor az egyik kifogás éppen olyan jó, mint a másik.”

Az egyik kifogás éppen olyan jó, mint a másik….Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Öt iga ökröt vettem, el kell mennem kipróbálni. Most nősültem, nem mehetek.

Meg kell kötnöm a tejet, nem adhatom oda… Kifogás, kifogás, kifogás, és ha valamit nem akarsz megtenni, az egyik éppen olyan jó, mint a másik.

Szeretett Testvérek,

ha kifogást kell találni, mi legalább annyira jók vagyunk, mint amilyenek ezek voltak. Mert hivatkozni mindig van mire. Nem áll módomban, nincs rá időm, és az egyik éppen olyan jó, mint a másik.

Mindkét ma hallott igénkben egy hívással van dolgunk.

Jézus szombaton ismét egy farizeus házában ebédel, ahol elé vezetnek egy vízkóros embert. Tudja, hogy ismét a figyelem középpontjában áll, tudja, hogy mi az, amit a vallás követői elvárnának tőle, de azt is pontosan tudja, hogy ennek ellenére mit kell tennie. És a beteg ember meggyógyítása után felteszi vendéglátóinak a kérdést: „Vajon ha közületek valakinek a fia, vagy ökre szombaton esik a kútba, nem húzza-e ki azonnal?” És azt mondja Lukács, hogy „Nem tudtak erre mit felelni.”

Ezután beszél Jézus a főhelyek válogatásáról. Azt mondja, hogy ha meghívnak valahová, ne ülj a főhelyre, mert lehet, hogy nálad arra érdemesebbet is meghívtak, és irtó kínos, ha a vendéglátó odamegy hozzád, felállít és mást ültet arra a helyre, ahol te foglaltál helyet, és végül az utolsó helyre kerülsz.

Mondja ezt Jézus azoknak, akik minden kétséget kizáróan pontosan tudták, hogy nekik igenis a főhelyek vannak fenntartva, azok közül jár egy, az Isten országában. Hisz ők a vallás tudói és ismerői, ők azok, akik betartják a törvényt, és ők azok, akik efféle szituációba egész egyszerűen nem kerülhetnek, hisz ők Isten választott és elhívott népe közé tartoznak.

És ekkor hangzik el a Nagy vacsora példázata. És ekkor szembesíti őket Jézus azzal, hogy valóban ti voltatok azok, akiket meghívtak a vacsorára, de mindenféle ostoba kifogást találtatok azért, hogy ne kelljen elmenni. Keleten, ha valaki ünnepséget rendezett kétszer hívta meg a vendégeit. Az első meghívás hetekkel az ünnepség előtt történt. Amolyan felmérés jelleggel: ki az, akinek a megjelenésére számítani lehet. Itt a meghívottaknak még volt lehetőségük arra, hogy kimentsék magukat bármiféle kellemetlenség nélkül. Aztán amikor elérkezett az ünnepség időpontja, akkor jött a második meghívás, ami tulajdonképpen már csak arra szolgált, hogy a vendéglátó bejelentse: „Jöjjetek, mert már minden készen van.” Ekkor viszont már nem lehetett visszamondani a meghívást. Illetve mégis, hisz hallottuk, és tudjuk is: kifogás az mindig van.

Az mindegy, hogy ésszerűtlen, mert egy esküvő időpontját jó előre lehet tudni, és a megvett földterületet máskor is meg lehet nézni csakúgy, ahogyan az újonnan vásárolt ökröket is ki lehet próbálni máskor. De hát azt is hallottuk, hogy a kötéllel kell megkötni a tejet.

Ezek után pedig egy csöppet sem kell csodálkoznunk azon, ha a ház ura másokat hív meg. Olyanokat, akik álmukban sem gondolták volna, hogy valaha betehetik a lábukat egy ilyen úr házába. Hogy valaha is méltónak bizonyulhatnak arra, hogy egy ilyen vacsora meghívottjai legyenek. Akik csak a pálya széléről nézik, ahogyan másokat meghívnak. Mert őket még soha nem szólította meg senki. Őket még soha nem hívta meg senki. Mert ők méltatlanok rá. Mert ők nem számítanak senkinek. Ők, a csonka-bonkák, a kivertek, a betegek, a nyomorultak, a szegények, a terhelt életűek. Ők, akik senkinek sem számítanak. És a ház ura mégis őket látja vendégül, és velük tölti meg a házát. És ezek nem keresnek kifogásokat. Ezek egyszerűen meg vannak hatódva attól, hogy rájuk is gondolt valaki, és elmennek. Engednek a hívásnak és helyet foglalnak az ünnepi asztal körül.

Mi kik vagyunk Testvérek?

Abban biztosak lehetünk, hogy meghívottak vagyunk mindannyian. De kifogásokat gyártók, vagy meghatottak? És ne tetszelegjünk abban, hogy hétről-hétre itt vagyunk a templomban, van Útmutatónk, amit olvasunk, a gyerekeinket megkereszteltük, és ha majd meghalunk, egyházi temetésünk lesz. Mert nem erről van szó. A meghívás elfogadása nem ezt jelenti!

Mert ha így gondolkodunk, akkor mi sem vagyunk különbek, mint azok a farizeusok, akikkel Jézus együtt ebédelt. Ők is ismerték az írást, megtartották a törvényt, kegyesen éltek. Mindent megtettek, amiről azt gondolták, hogy az vezet az üdvösséghez. Csak éppen azt vetették meg, akitől az üdvösség származik. Csak éppen annak a hívását nem vették komolyan, amelyik ünnepségre egész életükben készültek. Tudunk-e meghatottan állni az Isten meghívása előtt? Tudunk-e úgy tekinteni magunkra, hogy nem kiválóságunkért, vagy a társadalomban betöltött szerepük miatt vagyunk meghívottak?  Tudjuk-e úgy látni magunkat, mint akik pontosan tisztában vannak azzal, hogy érdemtelenek? Hogy a magunk erejéből egy centivel sem kerülnénk közelebb az ünnepi asztalhoz? Belátjuk-e, hogy az Isten kegyelme nélkül semmi esélyünk sincs?

Szeretett Testvérek,

Ézsaiás könyvéből is egy meghívást olvastam fel. Azt mondja a próféta: „Ti szomjazók mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek!”

Aki járt már valaha a Szentföldön tudja, hogy a keleti városok utcaképéhez hozzátartoznak az utcai árusok is. Azokon a helyeken, ahol nyáron sokkal melegebb az idő – mint mondjuk nálunk -, a víz valóságos felüdülést jelent. Ézsaiás ilyen utcai víz-árushoz hasonlítja az Istent, aki a hőségben portékáját kínálja és megszólítja azokat, akik szomjaznak, és vizet kínál nekik. Azt a vizet, ami nélkül nem lehet élni. Mert a víz nagy kincs! Nekünk már annyira természetes, hogy bárhol elfordítjuk a csapot, azonnal folyik a tiszta víz. A házunkban, az utcákon, a tereken, bárhol.

Tudták a testvérek, hogy egy felnőtt ember 65-70%-a, egy újszülött 80%-a és egy megtermékenyített petesejt 96%-a víz?

Ha víz van, élet is van. Ha víz nincs, élet sincs. Ez az élet alapja. És ehhez az alaphoz hívogat az Isten mindenkit, és ezt az alapot kínálja fel mindenkinek: „Ti szomjazók mind, jöjjetek!” Jöjjetek hozzám, és Én meg tudom adni nektek azt, amire szomjaztok, ami után vágyakoztok. Meg tudom nektek adni azt, ami az élethez szükséges. A hívás egyetemes, mert mindenki szomjazik valami után, akár meg tudja ezt fogalmazni magában, akár nem. A mi szomjúságunk talán nem fizikai eredetű, mert van vizünk. A mai ember szomjúsága talán sokkal inkább egy nagy adag hiányérzet. Valami hiányzik az életünkből. Hiányzik belőlünk az egyensúly, az erő, hiányzik belőlünk a lelkesedés. Hiányzik belőlünk a ráhagyatkozás.

És Isten hív és kínál minket, és megdöbbentő szenvedélyességgel teszi mindezt. Isten mindazt nekünk akarja adni, amitől teljes lehet az életünk. Nemcsak a létfenntartáshoz szükséges vizet kínálja, hanem azt mondja, hogy „Keressétek először az Ő országát és igazságát, és ráadásul minden megadatik nektek.” Ha keressük az Isten országát, ha fel tudjuk és fel merjük vállalni azt, hogy életünkből hiányzik valami, akkor Ő nemcsak az egzisztáláshoz való minimumot adja meg nekünk, hanem mindazt, amitől az életünkben tátongó űr végre megszűnik. És mindezt ingyen! Mert azokat is hívja, akiknek nincs pénzük. Azoknak is adni akar, akiknek a körülményei nem teszik lehetővé a vásárlást. És micsoda paradoxon, micsoda ellentét van ebben a néhány szóban: jöjjetek és vegyetek ingyen. A vásárláshoz szükségünk van pénzre, anélkül semmit nem tudunk megvenni. De Isten itt azt mondja, hogy nektek semmibe nem kerül az, amit Én adni akarok. Azaz, neked nem kell semmit tenned azért, hogy a tiéd legyen, csak ide kell jönnöd érte, Hozzám. És csak el kell fogadnod.

Mindannyian egy rakás olyan dologra adjuk ki a pénzünket, amire az égvilágon semmi szükségünk nincs. Amelyek talán kellemessé varázsolják a napjainkat, vagy ideig-óráig örömet szereznek, ám értelmet nem tudnak adni az életünknek. Egy kedves barátnőm a napokban költözködött, és panaszosan mondta, hogy az évek alatt mennyi minden felesleges dolgot felhalmozott, amivel igazából csak most szembesült. És bárcsak mindössze egy hátizsáknyi dolga lenne, nem pedig ennyi vacak, amivel nem tud mit kezdeni, és valójában szüksége sincs rá. Csupa fölösleges holmi, ami nem ad megnyugvást, ami nem képes betölteni a bennünk tátongó űrt.

Ezért kérdezi azt Ézsaiás, hogy „Miért adnátok pénzt azért, ami nem kenyér, keresményeteket azért, amivel nem laktok jól?

Isten tudja, hogy mire van szükségünk, és azt mindenkinek szánja. A vízárus csak addig árul, amíg a készlete tart. Isten ajándékai azonban kimeríthetetlenek és mindenki számára elérhetőek. Éppen ezért senki sem mondhatja azt, hogy nekem nem szóltak, vagy engem nem hívtak.

Mert Jézus mindenkit hív.

Nem érdemeink miatt, nem azért, mert mi méltóak lennénk a meghívásra. Azért hív, mert szeret minket, és mert nekünk akarja adni mindazt, amit nekünk szánt.

Böjte Csaba mondja: “A szeretet olyan, mint a gyógyszer, nem jutalom. Nem annak kell adni, aki megérdemli, hanem annak, akinek szüksége van rá.”

Fogadjuk el Testvérek Isten ajándékait, mert ingyen vannak, illetve annak ellenére, hogy ingyen vannak. Mi hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ami ingyen van, az értéktelen és selejtes. Isten ajándéka, a kegyelem nem volt olcsó, sőt nagyon is drága árat kellett ezért fizetni. De nekünk ez nem pénzért és nem fizetségért, hanem ingyen van. A kegyelemről Bonhoeffer – aki a II. világháború alatt élt evangélikus lelkész és teológus volt – a következőket írja: „Egyházunk halálos ellensége az olcsó kegyelem….Az olcsó kegyelem leértékelt árú kegyelmet jelent, leértékelt bűnbocsánatot, elherdált vigasztalást, elvesztegetett szentségeket; olyan kegyelmet jelent…amelyből könnyelmű kezekkel, megfontolás nélkül és korlátlanul osztogatnak kegyelmet, ár, költség nélkül. Hiszen éppen ez a kegyelem lényege, hogy a számlát minden időre szólóan előre kiegyenlítették. A kifizetett számlára tekintettel minden ingyen kapható…Az olcsó kegyelem a bűn igazolását és nem a bűnös megigazulását jelenti. Az olcsó kegyelem bűnbánat nélküli bűnbocsánat meghirdetését,…bűnök megvallása nélküli úrvacsorát,…és az emberré lett Jézus Krisztus nélküli kegyelmet jelenti. Az olcsó kegyelem az, amelyet mi adunk magunknak.”

A drága kegyelem ezzel szemben a következőt jelenti: „Drága, mert követésre hív, kegyelem, mert csak így ajándékoz életet; drága, mert a bűnt elveti, kegyelem, mert a bűnöst megigazítja. Mindenekelőtt azért drága a kegyelem, mert Istennek került sokba, Istennek FIA életébe került; – „áron vétettetek meg”- és nekünk nem lehet olcsó, ami Istennek drága. A drága kegyelem – Isten emberré létele.

Magunkra ismerünk, Testvérek? „Az olcsó kegyelem az, amelyet mi adunk magunknak.” Amikor nem vesszük elég komolyan azt az árat, amit értünk már Valaki kifizetett, és nekünk Őmiatta lehet mindaz ingyen, amit ma kínál. És abban biztosak lehetünk, hogy lelkünk szomját csak az a víz tudja oltani, a bennünk lévő ürességet csak az tudja betölteni, amit Jézus kínál. Ámen.

Imádkozzunk!