2014. 06. 15. – Szentháromság ünnepe (Balázs Viktória)

Dátum:
2014. 06. 15.
Igehirdető neve:
Balázs Viktória
Ige helye:
Ef1, 3-14
Prédikáció:

Szeretett Testvérek!

2009-ben jelent meg Williem Paul Young A viskó c. könyve. Nagy port kavart ez a könyv, és kellőképpen meg is osztotta mindazokat, akik olvasták. Volt, aki azt mondta, hogy sorsfordító írással van dolga, és szeretteinek is ezt ajándékozta karácsonyra, de olyan is akadt, aki félrevezetőnek, ostoba fikciónak minősítette az egészet, ami nem jó másra, csakhogy jól összezavarja az embereket. Akárhogy is, ez a regény egy bizonyos ponton mindazokat rákényszerítette valamire, akik kézbe vették. Mégpedig arra, hogy gondolja végig, mit jelent számára a Szentháromság egy igaz Isten; hogy milyen kép él benne az Atyáról, a Fiúról és a Lélekről, és milyen viszonyban van ő maga a Háromsággal.

Nem szeretném most elmesélni a történetet, de ennyi év elmúltával is ajánlom mindazok figyelmébe, akik még nem olvasták.

Szeretett Testvérek, ma Szentháromság ünnepe van. Nem könnyű a Szentháromságról beszélni, mert valahogy olyan megfoghatatlan a számunkra.

Ennek ellenére nekünk most mégis az lenne a most dolgunk, hogy gondoljuk végig: mit jelent számunkra ez a név, hogy Szentháromság. Tudunk-e vele valamit kezdeni? Mit értünk alatta, amikor kimondjuk? Van-e bármilyen hatással az életünkre?

És itt most ne arra gondoljunk, amit konfirmációkor, vagy hittanórán megtanultunk a Szentháromságról, és ne is valamiféle dogmatikai okfejtésre. Én sem arról szeretnék beszélni ennek kapcsán, hogy milyen utat járt be az egyház életében a Szentháromság-tan, mire elnyerte végleges formáját, amit mi is vallunk. Hanem sokkal inkább azt szeretném, ha arról esne szó, hogy a személyes életünkre milyen  hatással van.

Ha megkérdezném a Testvéreket arról, hogy milyen az Isten, vélhetőleg annyi válasz születne erre a kérdésre, ahányan itt vagyunk a templomban. Sőt, életünk különböző szakaszaiban is más-más választ adnánk rá. Aki mélységben gyötrődik már-már elveszítve hitét az azt mondhatja, hogy Isten próbára tévő Isten. Aki átélt már csodálatos gyógyulást, vagy képes volt felállni egy-egy nehéz helyzetből, az azt mondhatja, hogy Isten megtartó Isten. Aki felismerte bűneit, és szabadulást nyert belőlük, az azt mondja, hogy Isten megbocsátó Isten. Aki nem érti, hogyan került az élete abba helyzetbe, amiben éppen most van, az azt mondhatja, Isten érthetetlen Isten. Akinek imái meghallgatásra találtak, az azt mondhatja, Isten megajándékozó Isten, és folytathatnánk a sort napestig.

Valahogy úgy, ahogyan egy tanmese mondja el az elefánt és a vak emberek találkozását. Egyszer egy falu lakói közül hatan találkoztak egy emberrel, aki elefántháton jött feléjük, és mivel eddig még csak hallottak az elefántról, de sosem voltak még hozzá ilyen közelségben, megkérték az utazót engedje meg, hogy megérintsék az állatot. Úgy akartak visszamenni a faluba, hogy el tudják mondani a többieknek, hogy milyen is az elefánt.
Az utazó beleegyezett a kérésükbe, és a hat ember közrefogta az elefántot. Tapogatták, simogatták, majd miután elegendő tapasztalatot szereztek az elefántról elköszöntek, és visszaindultak a faluba, hogy beszámoljanak az otthoniaknak. Az első, aki az állat oldalát érintette meg, azt mondta:
– Az elefánt olyan, mint egy nagy vastag házfal.
– Badarság! -vágott közbe a második, aki az elefánt agyarát fogta. Az elefánt  kerek, sima, de nagyon éles, és egy lándzsához hasonlít.
A harmadik, aki az elefánt fülét fogta, tiltakozott: – Egyáltalán nem hasonlít sem falhoz, sem lándzsához. Olyan, mint egy hatalmas nagy levél, ami vastag gyapjúszőnyegből készült. Amikor pedig megérinted, mozog.
– Nem értek veletek egyet! – mondta a negyedik, aki az ormányát fogta. – Én tudom, hogy az elefánt olyan, mint egy óriáskígyó!
Az ötödik, aki az elefánt egyik lábát fogta azt mondta, hogy az elefánt olyan kerek és vastag, mint egy fa. A hatodiknak pedig megengedte az utazó, hogy felüljön az állat hátára, így ő azt állította, hogy az elefánt nem más, mint egy mozgó hegy.

Igaza volt valamennyinek? Igen, de csupán egy-egy részigazságot tudtak meg az elefántról.

Milyen hát az Isten? Az egyikőnk azt mondja: szerető Úr, a másik azt mondja, hogy kiszámíthatatlan, a harmadik azt, hogy félelmetes….Minden válaszunk rendkívül szubjektív, hiszen mi is annak alapján nyilatkozunk, amit mi magunk személyesen átéltünk vele kapcsolatban, és sokszor ezek alapján gondoljuk azt, hogy ismerjük Istent, de ez nincs így Testvérek, legalábbis közel sem mondhatjuk teljesnek az ismeretünket.

De ha ez nincs így, és ha mi csak részigazságokat vagyunk képesek meglátni és felfogni Istenből, mégis mi lehet az, amiben egészen biztosak lehetünk? Létezik-e olyan közös nevező, amit egészen stabilan, egyéni tapasztalatainktól függetlenül állíthatunk róla?

Én úgy hiszem Testvérek, hogy létezik.

És amit minden kétséget kizáróan elmondhatunk róla az az, hogy a Szentháromság egy igaz Istenben, maga a kapcsolat az, ami vitathatatlan. A kapcsolat az AtyaIsten, a FiúIsten és a SzentLélek Isten között. Egy olyan rendkívüli és csodálatos kapcsolat, ami számunkra egészen szokatlan és lenyűgöző.

Mert a Szentháromság nem azt jelenti, hogy háromféle isten létezne egymástól függetlenül, és nem is arról van szó, hogy van egy háromféle szerepkört betöltő isten, mint ahogyan én pl. nő vagyok, lelkész vagyok, és emellett még a szüleim gyereke is vagyok egy személyben.

A Szentháromság, egyetlen Isten, és három személy, és mindhárom személy teljes mértékben és tökéletesen egy, azaz kapcsolatban van egymással. Mert ha egyszerűen csak egy Isten lenne, akkor a teremtett világból hiányozna valami, ami csodálatos, sőt nélkülözhetetlen, és akkor Isten teljesen más lenne, mint aki így, háromságában az, aki. Akkor az életünkből éppen a kapcsolat hiányozna és az, ami mindezt összeköti, mégpedig maga a szeretet. Mert minden szeretet és minden kapcsolat azért létezhet a számunkra, mert már létezik Istenben. És ez az, amit nekünk is követnünk kellene, ami szerint nekünk is élnünk kellene. Ezt a kapcsolatot, vagy kapcsolati rendszert kellene megértenünk, és a magunkévá tennünk, amit a Szentháromság egy igaz Istenben látunk, és tapasztalhatunk.

Mert a mi kapcsolataink annyira mások! A mi kapcsolatainkat nagyon ritkán vezérli a szeretet, az őszinte és önzetlen szeretetről már nem is beszélve! Mintha mi erre képtelenek lennénk.

Mert mi mindig várunk egymástól valamit. A mi kapcsolataink mindig valamilyen saját célunkat szolgálják. Enyhítik magányunkat, begyógyítják korábban szerzett sebeinket, de az is lehet, hogy azért van szükségünk kapcsolatokra, hogy uralkodhassunk egymáson vagy, hogy a másik ember mentén jobbnak, szebbnek, rátermettebbnek érezhessük magunkat.

A mi kapcsolataink végtelenül énközpontúak Testvérek. A mi kapcsolatainkban mindig mi állunk az első helyen. És talán ez az egyetlen pont, amiben hasonlít a mi emberi kapcsolatunk a Szentháromságban megjelenő kapcsolathoz. Mert ott is mi állunk az első helyen. Az Isten számára is mi állunk az első helyen, mi vagyunk a legfontosabbak. Csak az Istent nem az önzés vezérli, hanem az irántunk érzett önzetlen szeretete. Az a fajta önzetlenség, amely nem érezte kárnak azt, hogy odaadja magát értünk. Az a fajta szeretet, amely istensége ellenére eljött közénk, itt élt és érezte mindazt, amit csak ember érezhet, létünk minden örömét és szomorúságát csak azért, hogy társunk legyen. Az a fajta szeretet, ami a kereszten mindent vállalt értünk. Az a fajta szeretet, amely képes megvigasztalni, felállítani egy-egy földre esésünk után, és képes újra reményt önteni a szívünkbe.

Kapcsolat a Szentháromság egy igaz Istenben azért, hogy mi emberek, háromféleképpen élhessük meg, háromféleképpen kerülhessünk kapcsolatba az egyetlen Istennel. Az AtyaIstennel, aki szeretetével megtart minket. A FiúIstennel, aki mellettünk áll, aki társunk és barátunk. A SzentLélek Istennel, aki vigasztalónk, közbenjárónk és pártfogónk.

Kapcsolat a Szentháromságon belül. Ez is értünk. Hogy ott tudjunk kapcsolódni hozzá, amit éppen megtapasztalunk belőle. Jézus azt mondja János evangéliumában, hogy Én és az Atya egy vagyunk, és aki engem lát, az látja az Atyát. Ennek alapján azt mondja Jézus, hogy aki őt követi, az ebbe az egységbe kapcsolódhat be.

Az a szeretet, amit Jézustól tapasztalhatunk, vagy amit Jézuson keresztül megérthetünk, semmiben sem különbözik attól, ahogyan Isten és az ő Lelke szeretnek minket. És noha Jézust sokszor valóságosabbnak, vagy közelebb érezzük magunkhoz embersége miatt, Isten és az ő Lelke ugyanolyan valóságosak, és ugyanúgy jelen vannak az életünkben, ugyan úgy kapcsolatban vannak velünk, vagy legalábbis nagyon szeretnének kapcsolatba kerülni velünk.

De ez annyira más jellegű Testvérek, mint a mi kapcsolataink!

Itt nincs érdek, nincs apróbetűs rész, nincs semmi feltétel. Mert mi folyton méregetjük egymást, és elvárásaink vannak egymással szemben. Itt azonban csupán egyetlen cél van: hogy Isten eljuttassa életünket arra a teljességre, amit nekünk tartogat, hogy olyan kapcsolatba kerüljünk Vele, amilyenben Ő maga van a Szentháromságon belül. Mert erre vagyunk teremtve. Ezt szánta nekünk az Isten. Egy valóságos és kiteljesedett életet Vele.

Milyen hát az Isten, Testvérek?

Olyan, amilyennek éppen most tapasztaljuk őt? Aligha ennyiről lenne szó. Inkább olyan Isten, aki még azt is lehetővé teszi számunkra, hogy ott kapcsolódjunk hozzá, ahol éppen tudunk. Ha társra van szükségünk, akkor Jézuson keresztül lehet közösségünk a Szentháromsággal. Ha megtartóra van szükségünk, akkor az Atyán keresztül. Ha vigasztalóra, ekkor pedig Lelkével közeledik felénk.

Szentháromság ünnepén lássuk meg, hogy az Isten célja és akarata csupán egy: legyünk részesei annak a kapcsolatnak, amire Ő szánt minket. A vele és benne való teljes egységre. Ámen.

Kapcsolat az Atyával, a Fiún keresztül, a Lélek által. Ez az, amire minket is hív és minket is vár a Szentháromság egy igaz Isten.