2014. 06. 08. – Pünkösd vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2014. 06. 08.
Igehirdető neve: 
Réz-Nagy Zoltán
Prédikáció:
Képzeljük el, hogy ott állunk egy toronyház tövében. Felnézünk a toronyházra, és elképzeljük, hogy milyen lenne a tetejéről szétnézni. Ugyanis lent az utcán alig látunk valamit – még az utcából is csak keveset. Magas épületek takarják a napot, A környék, a táj egyáltalán nem látszik rendesen. Ott állunk az árnyékos, szűk utcában és arra gondolunk, hogy milyen lenne szétnézni onnan fentről, az egyik toronyház tetejéről. De nem kell sokat várnunk, mert felmehetünk a toronyház tetejére és teljesülhet vágyunk, és szétnézhetünk onnan fentről.

Pár éve éppen a pünkösdi napok egyikén feleségemmel, fiaimmal és néhány baráttal felmehettünk a Békéscsabai Evangélikus templom tornyába. szerencsénkre tiszta időnk volt így nagyon messzire el lehetett látni. Édesanyám emlegette, hogy tiszta időben a toronyból el lehet látni az aradi hegyekig. Igaza volt: a hegyek azok kékes sziluettje valóban látszódik a templomtoronyból.

Nagy különbség van aközött, hogy az ember próbálja a látványt elképzelni lentről az udvarról, és aközött, hogy fent van a toronyban és onnan néz ki, hetven méter magasból.

Pünkösd ünnepe ezt a kérdést helyezi elénk:  el tudjuk fogadni, hogy létezik egy bennünket maghaladó látásmód, egy olyan tudás, látókör, és egy ebből adódó cselekménysor, mely messze több, mint amivel mi most rendelkezünk, és amire képesek vagyunk?

Nagyon keveset tudunk, nagyon kevés dologra tudunk magyarázatot adni, nemhogy megoldást. De el tudjuk fogadni, hogy létezik több, mint amire mi képesek vagyunk?

Ez a vízválasztó, itt van a rubikon, hogy el tudjuk fogadni, hogy van több és más, mint amit ismerünk és amivel eddig próbáltuk megérteni a világot.

Azok, akik a pünkösdi csoda átélői voltak, mindannyiuk számára adott volt a választás, vagy elfogadják, befogadják a történteket, vagy elutasítják. Ezek – mármint az elutasítók – a lehető legtriviálisabb magyarázathoz ragaszkodtak: édes bortól részegedtek meg.

Mert minden esetben vannak, akik kételkednek, mindig vannak, akik nem tudják befogadni az eseményt, és inkább elutasítják. Az alap-meggyőződés ilyen esetekben az, hogy ők tudják, amit tudnak. Tudják, hogy mi történhet meg és mi nem. Tudják, hogy hol van a valóság határa. Nagyon tudják, és ebből a meggyőződésükből jottányit sem engednek. Megtörténhet ez a valóságban? Nem, hiszen kilencvenkilenc esetben így történik, akkor századik esetben sem lehet másként.

Ugye ismerősek ezek a számok. Az elveszett juh példázatában éppen arról van szó, hogy 99 esetben egyféleképpen történt valami, de volt egy századik, akivel egészen másként történt. Egy századik, aki a kivétel, és akinek a nyomába kell eredni, új, felfedezetlen, ismeretlen utakra, hogy visszahozzuk.  Éppen hogy arról szól ez a példázat, hogy a 99 után még legyen bennünk annyi alázat, intellektuális alázat, hogy higgyük el, lehet, hogy azzal az egy báránnyal valami különös történt. Olyan, ami miatt nem alkalmazhatjuk rá ugyanazt a receptet, mint a többi 99-re. Ha 99 juh rendben haza tudott menni, hogy lehet, hogy volt egy olyan példány, amelyik nem?

A századik juh annak a jelképe, hogy gondolati rendszerünk sosem lehet teljesen zárt, sosem lehet teljes, hogy mindig késznek kell lennünk a váratlanra, az ismeretlenre, a számunkra talán teljesen felfoghatatlanra.

Úgyhogy még egyszer kérdezem:  el tudjuk fogadni, hogy létezik egy bennünket maghaladó látásmód, egy olyan tudás, látókör, és egy ebből adódó cselekménysor, mely messze több, mint amivel mi most rendelkezünk, és amire képesek vagyunk?

Pünkösdöt a Szentlélek kitöltésének ünnepének nevezik, de hívhatnánk a bennünket meghaladóra való nyitottság ünnepének is. A lángnyelvek, a nyelveken szólás mind csak a felszín. Ami valójában fontos és érdemes a figyelmünkre, az fogadtatás. A fogadtatás, mely a mi próbánkká is válik. Ahogy minden felfoghatatlan esemény, úgy a pünkösdi csoda is próba elé állít minket. Tudunk az ismeretlenbe lépni, a felfoghatatlant, a minket meghaladót, a felettünk állót befogadni?

Az Újszövetség egyik legtalányosabb mondata, János Evangéliumának utolsó verse: „De van sok egyéb is, amit Jézus tett, és ha azt mind megírnák, egytől egyig, úgy vélem, maga a világ sem tudná befogadni a megírt könyveket.” Jn 21,25

Coventry Patmore angol költő ennek az üzenetét továbbgondolva írta egyik versében:

“Még sok mindent mondhatnék neked, de most még nem tudnád elhordozni…”

Ez a szó, az elhordozás megmagyaráz sok mindent – és tulajdonképpen a befogadás másik aspektusa.

Mert vannak, akik azért utasítják el a csodát, a pünkösdöt, mert félnek. Félnek attól, hogyha elfogadnák, hogy a valóság sokkal tágabb, érthetetlenebb és titokzatosabb, hogy számos megnyilvánulását nem vagyunk képesek felfogni, befogadni, vagyis megérteni,  akkor elvesztenék a józan eszüket.

Valóban, azok, akik valamilyen rendkívüli jelenséget és ennek egyik változatát, csodát éltek már át, azok mind megijedtek attól, hogy esetleg elvesztik a józan ítélőképességüket. És mindannyiuknak dönteniük kellett, hogy a valóság ismert modelljéhez ragaszkodnak inkább, és akkor szemfényvesztésnek vagy hallucinációnak, vagy átverésnek kellett minősíteniük a saját tapasztalatukat is, vagy pedig a valóság számukra megnyílt új tapasztalatához ragaszkodtak, kockára téve a közösség számára már többször bizonyított személyes kompetenciájukat.

Akik azt mondják inkább, hogy „édes bortól részegedtek meg, azokat valójában a félelem irányítja. Nem akarják, hogy betörjön és felforgasson bennük mindent az az új, az az ismeretlen és kiszámíthatatlan valami, ami megmutatkozott számukra.

Ilyenformán a Szentlélek a mindig meglepő és különös. Mert nincs kész rendszer, amelyet egyszerűen átvehetnénk, és időről időre alkalmazhatnánk, nincsenek szabályok, amelyek mindig és mindenütt érvényesek, és minden részletet meghatároznak.

Istent nem lehet önmagában birtokolni, hanem csak úgy, ha olyan valósággá válik bennünk, amely megmozgat és meghatároz, boldoggá és szabaddá tesz, beszédre és cselekvésre indít. Ez a Szentlélek. Hogy Isten ránk tör, mint egy idegen, és nem az emberi gondolkodás legmagasabb magasságaiban, vagy az emberi átélés legmélyebb mélységeiben található. A Szentlélek legfőképpen abban mutatkozik meg, hogy sosem kerül végérvényesen a hatalmunkba, ez a legfőbb jellemzője. Teljes, szuverén hatalommal , az ő teljes szabadságában határozza meg életünket.

Akkor viselkedünk helyesen, viszonyulunk helyesen a Szentlélekhez, ha számolunk istennel, ha számolunk azzal, hogy létezik egy bennünket messze meghaladó értelem, akarat, szándék és látásmód. Valami olyan, mellyel sem értelmünkkel, sem erős akaratunkkal, de még megújult látásmódunkkal sem tudunk kapcsolatba kerülni, hanem egyedül a lelkünkkel. Azzal a szervünkkel, mely a sejtést, a titkot, a megérzést, az álmot, az érzelmi rezdüléseket és az empátiát használja és így próbál eligazodni a Lélek világában.

Abban a világban, melyben nincsenek korlátok, ahol minden tudható, minden látható és ismerhető. Ahol teljesség van, kapcsolatok és rezgések és hálózatok egymásba fonódó szálai, és ahol nem lesz többé magány, elzártság és önösség, valamint ebből származó ostobaság és bűn.

Pál apostol beszél erről a Szeretethimnuszban: Most tükör által rejtélyekben, szó szerint enigmákban látunk, de akkor majd színről színre. Ámen