2014. 05. 04. – Húsvét utáni 2. vasárnap (Balázs Viktória)

Dátum:
2014. 05. 04.
Igehirdető neve:
Balázs Viktória
Ige helye:
Jn21, 15-19
Prédikáció:

Ernest Hemingway A világ fővárosa c. novellájában egy spanyol apa és kamasz fia történetét írja le. Az apa és fia közötti kapcsolat megromlott, és emiatt teljesen eltávolodtak egymástól olyannyira, hogy a fiú – akit Paconak hívtak – egyszer csak megszökött otthonról. Apja hosszú időn át igyekezett felkutatni őt, de próbálkozásai nem jártak sikerrel. A reményvesztett apa utolsó lehetőségként hirdetést adott fel egy madridi napilapban azt remélve, hogy fia talán olvassa az újságot, és válaszol rá. A hirdetésben ez állt:

„Kedves Paco!

Találkozzunk holnap délben a szerkesztőség előtt. Minden meg van bocsátva! Szeretettel, Apád”

Hemingway elbeszélése szerint másnap délben nyolcszáz Paco nevű férfi gyűlt össze a szerkesztőség előtt. Mindannyian arra vártak, hogy apjuk megbocsásson nekik.

Szeretett Testvérek!

Talán Péter is olyan volt, mint a nyolcszáz Paco egyike. A bűntudat terhét hordozva kereste a megbocsátást, de nem tudta, hogyan nyerhetné el. Háromszori árulása a Mester ellen, saját képzeletét is felülmúlta. Azóta az este óta nehéz szívvel élt. Olyannyira, hogy Jézus halála után vissza is tért eredeti szakmájához, a halászathoz. De a Jó Pásztor a háló mellett is rátalált, és miránk is ránk talál, bárhol bujdossunk is a bűntudat terhét hordozva.

És Jézus mint már annyiszor, most is kérdez. A kérdések kérdését teszi fel, amit Péternek éppúgy meg kellett válaszolnia, mint ahogyan nekünk is meg kell. Azt kérdezi Péteről, hogy

Simon, Jona fia – és had aktualizáljam ezt most így: Viktória, Balázs Ferenc lánya –, és aki kész  együtt gondolkodni velem, kérem, hogy merje magában kimondani saját nevét is: „jobban szeretsz engem ezeknél?”

Jézus nem analizálja Péter vallomását. Nem dorgálja meg azért, hogy a feltett kérdésre, hogyan válaszol. Többször beszéltünk már arról, hogy a görög nyelvben háromféle szó létezik a szeretet kifejezésére. Az erosz, a filia és az agapé.

Az erosz a testi vágyat, a testi szeretetet jelenti. A filia a felebaráti szeretetre utal, ez közelít a mi szeretet szavunkhoz a leginkább. És végül ott van az agapé, az isteni szeretet, amit leginkább úgy írhatunk körül, hogy ismerve szeretni valakit.

És Jézus, mikor megkérdezi Péter, hogy szeretsz-e engem, akkor az agapé szavát használja, amire Péter újra és újra a filia, az emberi szeretet szavával válaszol. És végül, harmadszorra nem Péter lesz az, aki megpróbál Jézushoz közeledni, hanem itt is maga Jézus a kezdeményező, Ő az, aki képes lehajolni tanítványához és megérti, hogy az ennyire képes. Hogy ő csak arra képes, hogy így szeressen. Még a Mestert is. Így hát végül, harmadszorra Jézus a filia szóval kérdezi meg tanítványát, mintegy lehajolva hozzá.

Mert ha valaki, akkor ő jól tudja, hogy mennyit ér és meddig tart tanítványa hűsége és szeretete. Mégis elfogadja ezt, sőt mi több, újra felfogadja őt szolgálatába.

És nemcsak Péterrel kapcsolatban van ez így, Testvérek. Jézus pontosan tudja azt is, hogy a mi szívünkben mi lakik. Tudja, hogy meddig tart a mi hűségünk és szeretetünk. Hogy mi vagy mik azok a dolgok az életünkben, amiért a Vele való közösségről is hajlandóak lennénk lemondani. Ha úgy tetszik, tudja, hogy mi, vagy ki a mi istenünk. Tudja, hogy Ő áll-e az első helyen, vagy valami más. És azt is tudja, hogy feltett kérdésére őszinte-e a válaszunk, vagy csupán illendőségből, mert persze, azt kell mondani, hogy igen, mi szeretjük az Urat, vagy egyéb okból kifolyólag mondjuk azt, amit mondunk. De Jézust nem lehet átverni Testvérek, ebben biztosak lehetünk. Legfeljebb magunkat csaphatjuk be…

De visszatérve az igéhez, vajon mitől lett újra alkalmassá Simon a szolgálatra? A háromszoros Krisztus-tagadó most már tisztában van saját korlátjaival, alkalmatlanságával. Átéli, mit jelent megtévedt, elveszett bárányként találkozni a Jó Pásztor bűnbocsátó szeretetével. Most már nem önmagára épít, nem érti félre Jézustól kapott új nevét, mert tudja: nem ő a kőszikla, hanem az az újjáteremtő Ige, amellyel a Feltámadott újra szolgálatba küldi.

Alkalmatlanságunk tudatában, mi is ebbe a feloldozó és küldő kézbe, ebbe az Igébe kapaszkodhatunk.

Legeltesd, – illetve – őrizd az én juhaimat, az én nyájamat… – hangzik felénk is a lényegre törő munkaköri leírás, ha úgy tetszik: tömör program. És ez nemcsak a lelkészekre, a hivatásból Isten embereire értendő Testvérek! Ez mindannyiunk számára feladat és program, akikre bárki más rábízatott. Szülők, nagyszülők, munkahelyi vezetők, barátok, bárki, aki felelős valaki másért.

És itt érdemes megállnunk egy pillanatra.

A legeltetés nem azt jelenti, hogy nekünk kell megetetni – bocsánat a kissé profán szójátékért: beetetni – a ránk bízottakat. A mi küldetésünk az, hogy elsegítsük, elvezessük őket a megfelelő táplálékhoz, a 23. zsoltár képeivel élve: a füves legelőre, a csendes vizekhez, ahol a tikkadt lélek felüdülhet.

Alig hiszem, hogy hosszabban kellene ecsetelnem, hogy egy fizikailag, szellemileg, lelkileg egyaránt szennyezett, mérgezett világban micsoda lehetőség és felelősség, ha embereket egészséges táplálékhoz, tiszta forráshoz, bűnbocsánathoz, az új élet, az örök élet forrásához tudunk terelni.

Alapigenkénket is – Péter másodszori elhívását –  egy ilyen mondat vezeti be: „Miután ettek, Jézus így szólt…” Ott is, akkor is, Jézus volt az, aki gondoskodott az övéiről, aki gondoskodott a táplálékról.

Hamarosan itt is Ő hív és Ő vár minket a megterített úrvacsorai oltárnál, hogy az élet kenyerével és italával tápláljon minket és küldjön tovább másokhoz. Az úrvacsorai liturgia végén felhangzik a mozgósító missziói parancs: „Ti, akik megtapasztaltátok a bűnbocsánat örömét, menjetek el és építsétek a testvéri közösséget az emberek között megbocsátással és önfeláldozó szeretettel!”

Így találkozik, ebben az igében a halász és a pásztor. Az egykor, a tóparton emberhasználatra elküldött Simon Péter, ezúttal a Főpásztor munkájába kapcsolódhat bele: legeltetheti, őrizheti, gondozhatja azt a nyájat, ami nem az övé. A jó Pásztor háromszor is figyelmeztet az egyértelmű tulajdonviszonyra: az én juhaimat, az én bárányaimat, az én nyájamat bízom rád.

Passio és missio Testvérek.

Ez a kettősség szólal meg igénk végén is, ahol Jézus egyértelműen jelzi Péternek, hogy küldetéséhez hozzátartozik majd a szenvedés, adott estben a mártírium, a keresztvállalás is.

A kereszt ugyanis – amit sokan a nyakukban viselnek – nem lehet csupán reprezentatív ékszer, nem lehet csupán dekoráció, hanem amit hirdet, az egy figyelmeztető üzenet: Krisztus tanítványának, Krisztus egyházának a 21. században sincs más útja, mint a szenvedést is felvállaló kereszt útja.

De ez az út nem magányos szélmalomharcot jelent. Ez az az út, ahol Isten Lelkének ereje végigsöpörhet a mi életünkben is. Aminek nyomán megmozdulhatunk elfáradt, beteg, nehézségektől terhelt életünkből. Ahol életre kelhetnek száraz csontjaink. És ez nem valamiféle rajongó fantázia csupán. Hiszen Jézus maga ígérte meg, hogy elküldi a Lelket az övéinek azért, hogy ne legyünk egyedül.

Szeretett Testvérek!

Jézus ma is kérdez, és választ vár. Azt kérdezi tőlünk, Szeretsz-e engem? És amikor megfogalmazódik szívünkben a válasz, akkor Jézus újra szól majd hozzánk, és megbízást is ad.

Legyen Övé az utolsó szó most is, és legyen Övé az utolsó szó mindannyiunk életében. Életünk igazi kulcsa – amit alapigénk végéről is hallhattunk – csupán ennyi Jézus szájából: Kövess engem!

Válaszoljunk hát mi is imádságban erre a megszólításra:

Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged. Ismersz és épp ezért azt is tudod, hogy én csak így tudlak szeretni. De kérlek, ajándékozz meg Lelked tűzével, erejével és bölcsességével, hogy követhesselek és szolgálhassalak Téged. Ámen