2014. 04. 21. – Húsvét hétfő (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2014. 04. 21.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:
Jónás 2,3-10
Prédikáció:

“Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. 4Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. 5Azt gondoltam, hogy eltaszítottál engem magad elől. Bárcsak újra megláthatnám szent templomodat! 6Már-már életemet fenyegette a víz, mélység és örvény vett körül, hínár fonódott a fejemre. 7Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld, de te kiemelted életemet a sírból, ó, URam, Istenem! 8Amikor elcsüggedt a lelkem, az ÚRra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. 9Akik hitvány bálványokhoz ragaszkodnak, azok elhagyják jótevőjüket. 10De én hálaéneket zengve áldozok neked, és amit megfogadtam, teljesítem. Az ÚRtól jön a szabadulás!” Jónás 2,3-10

Húsvét vasárnap reggel, éppen készültünk fiaimmal lejönni a fűben elszórva heverő tojásokat, amikor 8 éves fiam kérdezte, hogy miért a nyuszik hozzák a tojásokat? Tényleg miért is?  Eltereltem a kérdésről a figyelmét. Mit lehet erre olyat mondani, egy nyolc évesnek, amiből mégis valahogy mindketten jól fogunk kijönni? Felnőttnek éppen lehetne ilyenkor a nyulak termékenységéből kiindulva beszélni a termékenység megújításának rítusairól. De ennyi erővel lehetne az egér, vagy a patkány is húsvéti jelkép. az igazság az, hogy a németeknek köszönhetjük ezt a tévedést, hogy a nyúl húsvéti jelkép lett.

Német területen ugyanis húsvétkor gyöngytyúkot illett ajándékozni egymásnak, tojásaival együtt. A gyöngytyúk német neve Haselhuhn, a nyúl pedig Hase. Elég volt egy elnyelt l-hang ahhoz, hogy nyulat értsenek. De ha egy félreértés is tud elpusztíthatatlan tradícióvá válni, akkor ez gyanakvóvá kell, hogy tegyen minket.

A Bibliában arról lehet olvasni, hogy Isten gyűlöli, megveti az ünnepekeinket? /Ámósz 5,21

Lehet csodálkozni a húsvéti nyulak plüss gyülekezete láttán?

Minden ünnep ki van téve annak, hogy az eredeti céljától messze távolodjon. Az is megtörténhet, hogy szinte semmi sem utal az eredetére. Az ünnepeknek van egy önálló élete, és minél régebbi egy ünnep, annál több, nehezen érthető, megmagyarázható szokás kapcsolódik hozzá.

De nekünk nem a szokásokkal és eredetükkel kell foglalkoznunk. Segítenek nekünk bármiben is az ünnepi szokások? Azért vagyunk itt, mert pontosan tudjuk, hogy többre van szükségünk. Valami olyanra, amit csak itt kaphatunk meg.

Jónás könyvének különös részlete került felolvasásra az igehirdetés előtt. Nem valami tévedés történt? Mi köze Jónás imájának a Húsvéthoz, mi köze Jézus feltámadásához?

Nagyon is sok: na nem azért, mert Jézus is beszélt arról, hogy nem adatik nektek más jel, csak a Jónás jele, aki három napig volt a cet gyomrában és ugyanígy kell neki is a halál gyomrában három napot eltöltenie.

Nemcsak emiatt. A feltámadás reménye nagyon messze van, meg kell hozzá halni. Mi még élünk, és ezért közelebbi, számunkra, élők számára is átélhetőbb élmény kell, mely összeköt minket egymással, és arra késztet, hogy nagyobb elszántsággal keressük Istent.

Egy kis meghalás és kis feltámadás kell, mely közelebb vihet minket a halálunkhoz és az azt követő feltámadásunk reményéhez.

Ebben tud minket Jónás Könyve segíteni. Olyan ez a rövid részlet, mint a kálvária képsora, minden lehetséges mélység és magasság benne van: nem tudjuk Jézus mit érzett, amikor olvasta, de azt tudjuk, hogy fontosnak tartotta ezt a könyvet – Jónás Könyvét, melyet egyébként egy komolytalan pamfletnek szántak, de Jézus nem ezt az oldalát látta meg benne, hanem azt a mélységet, és kiszolgáltatottságot, azt az Istenbe vetettséget, mely mindannyiunk tapasztalata volt, vagy lesz előbb – utóbb.

Ez az Istenbe taszítottság, kiszolgáltatottság, a bibliai szerző számára olyan, mint egy hajótörött sodródása, elmerülése a vízben.

Yann Martel kivételesen felkavaróan abszurd története a Pi élete többek számára ismert. Egy hajótörés és a tengeren eltöltött két év egy mentőcsónakban. A hit számára talán nem is létezik nagyobb erőpróba annál, mint hányódni a hullámok hátán, és várni, hogy egy hajó végre jöjjön a csendes óceán végtelen felszínén, és megmentsen minket. Yann Martel regényében, a Pi életében ez a pillanat eljön ugyan, de a hajóról nem veszik észre, és még hosszú hányódás következik addig, míg végül partra sodorja az ár. A történetet, mely képzelt ugyan, de hihető, úgy tárja elénk közvetve a szerző, mint a hit nagy lehetőségét: Hallgasd meg a történetemet és hinni fogsz! Ha eddig nem hittél, ezután majd fogsz.

Ugyanezzel a meggyőződéssel kezdtek az evangélisták is az írásba: úgy gondolták, hogy a történet, melynek részesei lettek, olyan meggyőző, hogy aki addig nem hitt, ha meghallja Jézus történetét, akkor majd fog.

Ezek a szerzők abból a meggyőződésből indulnak ki, hogy a hit mindenki számára elérendő cél.

De miért is kell hinni? Miért jó az nekünk, ha hiszünk? Nem biztos, hogy jó – abban az értelemben, hogy könnyebbé teszi a dolgokat. Jób számára nem tette a hit könnyebbé a dolgokat. Jézus számára a hit nem tette könnyebbé a dolgokat. A Gecsemané kerti jelenet nem azt meséli, hogy könnyebbé tette volna a hit számára a nyilvánvaló megaláztatások, szenvedések és a halál elviselését.

Vajon könnyebb-e attól lenyelnünk a méregpoharat, hogy Isten tartja elénk, hogy az Ő kezéből vesszük? Ha erre valaki azt a választ adja, hogy igen könnyebb, akkor az hisz. Nem biztos, hogy úgy, mint Jézus, még csak az sem biztos, hogy úgy, mint Jób, de még csak nem is úgy, mint Jónás Könyvének írója. Mert Jónás szerzője azt mondja: a jelen elviselhetetlen,  olyan, mint a fulladásos halál. És Istenhite csak azért maradhat meg, mert lelki szemeivel ki tud tekinteni az őt elnyelő halálos hullámok alól a szabadítás Istene felé.

A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. 4Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem.

Nem vagyunk vízparti nép. Nem élünk a tenger mellett. Nem szoktunk rendszeresen hajón utazni, és nem ismerjük, milyen az, amikor a tengeri viharban beleesünk a vízbe. De ismerünk hasonló érzéseket, mint amelyeket a tengeren hányódó hajótörött érez. Még akkor is, ha sosem voltunk tengeren, vagy sosem hajóztunk olyan távolságra a parttól, hogy az teljesen eltűnjön a szemünk elől.  De ismerjük az elveszettség érzését, és a talajtalanság érzését, amikor szédelegve keressük magunk körül a biztos kapaszkodókat, és nem találjuk.

De még akkor is, amikor teljesen elnyel bennünket az Isten minden habja és hulláma, akkor is ott visszhangozhat bennünk ez a mondat: Istené a szabadítás. A jelen merülésében, fuldoklásában is tudjuk, hogy Isten megszabadíthat. Nem tudjuk megteszi-e, talán igen, talán nem. De amiben hiszünk, az ez: Ő a szabadítás Istene. Megteheti, ha úgy akarja.

Jézus vérrel kevert verejtékének cseppjei nem arról tanúskodnak, hogy biztos tudással rendelkezett volna arról, hogy mi lesz a halála után. Nem tudhatott többet, mint amennyit mi tudunk hasonló helyzetben. Hogy megteszi-e, vagy sem, nem tudjuk, de azt sejtjük, hogy megteheti. Ez volt Jézus hite, nem volt több, és nem volt biztosabb annál a reménynél, hogy Isten feltámaszthatja Őt a halálból, ha akarja. Megteheti, de kérdés, hogy megteszi-e. Az Ő esetében megtette. Mert Istené a szabadítás – ahogy Jónás Könyve mondja. De ez nem azt jelenti, hogy kötelező lenne neki minden esetben megtenni, hogy a mélységbe zuhanó, kapaszkodóit elveszítő hívőt minden esetben ki fogja menteni a habok és hullámok, az őt elnyeléssel fenegető erők közül.

Jézussal megtette – és története azzá a példává vált, melyből mindannyian meríthetjük hitünket. a hitet, mely ebben a mondatban fogalmazza meg önmagát: Az Úrtól jön a szabadítás. Ámen