2014. 03. 30. – Böjt 4. vasárnapja (Balázs Viktória)

Dátum:
2014. 03. 30. (Miskolc)
Igehirdető neve:
Balázs Viktória
Ige helye:
Jn 6, 48-59
Prédikáció:

Szeretett Testvéreim!

Ha azt a szót hallom, hogy kenyér, a gyerekkorom jut eszembe. Mikor elküldtek érte a botba, és míg haza értem, megrágcsáltam a végét, mert képtelen voltam ellenállni a pirosra sült, ropogós kéregnek. Amikor hazaértem vele, apám elővette a kést, keresztet rajzolt a hátára és megszegte. Azóta így teszek én is, valahányszor kenyérhez jutok. És most, hogy beszélek róla, szinte érzem az illatát az orromban, és ízét a számban.

Ha azt a szót hallom, hogy kenyér, az őszi almaszedés jut eszembe a gimnáziumból. Az az egy hét, amikor a napsütéses délidőben leültünk a fák tövébe, elővettük a hátizsákunkból a szendvicsnek elkészített kenyeret, és ropogós, lédús almát haraptunk hozzá.

Ha azt a szót hallom, hogy kenyér, a teológia kollégiumának nagy közös vacsorái is az eszembe jutnak. Amikor ki-ki az asztalra tette azt, amije volt, és az órákig tartó beszélgetések közepette megosztottuk egymással mindenünket.

A kenyér összekapcsol minket egymással, és közösséget teremt.

Életutak jutnak az eszembe. Hosszabb, rövidebb, napos, vagy épp felhőkkel tarkított életutak. Jézus azt mondja, hogy aki a mennyei kenyérből eszik, az bírni fogja az utat, legyen az bármilyen. Jézus azt is mondja, hogy Ő maga a mennyei kenyér. Mózes is adott kenyeret a pusztában, de az nem mentette meg a népet. Mózes törvényt is adott, de a törvény – legyen az bármennyire tiszta beszéd – csak az éhségünket erősíti, és gyengeségünket teszi nyilvánvalóvá. De Jézus azt mondja, hogy Ő erőt és életet ad a világnak. Ő azt mondja, hogy el tudja venni, ki tudja pótolni gyengeségünket.

Ha azt mondom: Jézus, te már szinte hallod a példázatokat, látod magad előtt a Tékozló fiú apját, ahogyan rohan fia elé. Vagy talán a kíváncsi Zákeust a fán. Látod magad előtt a hegyen tanító Mestert, vagy a Fiút, aki távol, egymagában csendben imádkozik az Atyához.

Ha azt mondom Jézus, máris előtolulnak fejedben a csodák. És nemcsak azok, amiket a Bibliából megismertél, hanem azok is, amiknek te magad voltál tanúja. Amikről más talán nem is tud, de te pontosan tudod honnan jött a szabadítás, a megbékélés, a gyógyulás. Közösségek jutnak az eszembe, amiket Ő tart össze, aminek te is tagja vagy.

Ha azt mondom Jézus, akkor hálát is adok azokért, akiktől hallottam róla, és megköszönöm azt is, hogy most is hangzik az ige: itt a templomban, de számtalan más templomban is szerte a világon, vagy börtönben, sír mellett.

Azt mondom Jézus és azt mondom kenyér. Összekapcsolódik bennem ez a két szó. Mert Ő azt mondja magáról, hogy Ő maga az élő kenyér. Aki velünk van, hogy bírjuk az utat. Aki lelkesít, amikor jófelé indulok, és lelkiismeretem által szól, ha letérek az útról. Aki vigasztalóm, ha csüggedek, és támaszom, amikor roskadozom. És ha elesek, akkor Ő az, aki karjába véve hordoz engem.

Jézus az élő kenyér, és ereje bennem is életet hív elő, lüktető életet.

Ma, böjt negyedik vasárnapján, amikor az öröm a főszólam a megszólaló hangok között, annak örülhetünk és azért adhatunk hálát, mert Jézust nemcsak hallhatjuk és láthatjuk hitünk szemén keresztül, de ízlelhetjük is. Annak örülhetünk, hogy Jézus ma is megterítette nekünk asztalát, ahol testét és vérét kínálja nekünk. Annak örülhetünk, hogy Jézus teste igazi étel, és vére igazi ital. Hogy Jézus a látható jegyekben nem elvontan, de valóságosan táplál lelki és testi értelemben egyaránt. És ma annak is örülhetünk, hogy van kenyerünk és van borunk életünk útjára, melynek erejével újra és újra felüdíthetjük testünket és lelkünket.

Ha azt mondom kenyér, újra eszembe jut a formás, ropogósra sült, amit otthon megvágtunk. És böjtben, Húsvét felé menetelve eszembe jut az a Jézus, aki maga az élő kenyér. Akinek a hátára szintén keresztet rajzolt a nehéz gerenda. Teste megtöretett, így osztotta szét magát nekünk azért, hogy tápláljon bennünket. Ez Jézus sorsa. Meghalt azért, hogy mi, akik esszük az ő testét életet nyerjünk.

És eszembe jut az ötezer ember megvendégelése is. Ahogy a keveset megtörik és szétosztják, majd tizenkét tele kosárral szedik össze a maradékot. És tudom, hogy Jézus teste is megtöretett, tudom, hogy szétosztotta és mind a mai napig szétosztja magát, de csodálatos módon soha el nem fogy. Mindenkinek jut belőle, aki hozzá megy, és senki sem szenved hiányt. Ez a mi valódi örömünk! A  benne bízóknak, a hozzá kiáltóknak önmagát mindig odaszánó és szétosztó Jézus, aki minden  éhséget képes csillapítani.

De ha Jézusról beszélünk, meg kell osztanom félelmemet is. Mert sokszor tényleg csak beszélünk róla, talán azt is megfogalmazzuk, hogy hiányzik nekünk, mégsem hívjuk be az életünkbe, és nem kérjük, hogy maradjon nálunk, mikor meghalljuk kopogtatását szívünk ajtaján. Hallgatjuk ugyan, de szavai nem jutnak el hozzánk. Emlékszünk rá, de jelenléte mégis hiányzik az életünkből. Pedig Jézus mindnyájunknak kínálja magát. Ám az is mondja, hogy „Íme az ajtó előtt álok, és zörgetek. És ha beengedsz, akkor nálad vacsorálok.” Az első lépést mindig Jézus teszi meg, de a választ nekünk kell megadnunk. Nekünk kell kinyitnunk az ajtót, vagy ha nem megy, akkor nekünk kell kérnünk őt, hogy törje be szívünk ajtaját, mert ő magától, erőszakból semmit sem tesz. Pedig ha hiányzik jelenléte az életünkből, akkor kidőlünk az úton. Akkor sose fogunk célba érni, mert nem éltünk az élő kenyérrel.

Jézus az élet kenyere. És én ismét az útra gondolok, életünk útjára és azokra, akikkel együtt

haladunk, akikkel együtt vándorolunk. Az útra gondolok és arra, hogy többször vezet kaptatókon és kopár vidékeken keresztül, mint lankás, napsütötte lejtőkön. Gondolok a megfáradásokra, arra, hogy sokszor legszívesebben feladnám, mert azt érzem, képtelen vagyok megtenni akár csak egy lépéssel is többet.

És gondolok azokra, akikkel együtt indultunk, és elmaradtak. És azokra is, akiknek hátizsákja szinte maga alá gyűri őket, olyan nagy terheket hordoznak. És jó lenne legalább egy kis időre átvenni tőlük terhüket, de nem lehet. Legfeljebb csak könnyíteni rajtuk, vagy támasszá lenni számukra.

Azt mondom kenyér. Azt mondom Jézus,

és érzem, hogy e két szó már rég összekapcsolódott bennem az úrvacsorában, melyhez Jézus ma is hív minket. Ő maga mondja: Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve és én megnyugvást adok nektek.

Azt mondja, hogy mindenki, aki éhezik és szomjazik jöjjön hozzá és Ő ingyen odaadja mindenét, ingyen odaadja saját magát nekünk.

Arra hív minket, hogy vegyük és együk az Ő testét, mert aki ezzel él, annak örök élete van. Nem azt mondja, hogy lesz, hanem azt, hogy már most megajándékozottá válik.

Szeretett Testvéreim, Kedves Miskolci Gyülekezet!

Ha azt mondom kenyér, talán ti is érzitek az illatát, és szátokban az ízét.

Ha azt mondom Jézus, hiszem, hogy felsejlik bennetek életetek egy olyan pontja, amikor egészen közelről és egészen valóságosan éreztétek jelenlétét.

Ha azt mondom Jézus az élet kenyere, bízom benne, hogy az úrvacsora bűneinktől megtisztító erejét már ti is számtalanszor átéltétek.

Jézus ma is erre a közösségre hív mindannyiunkat. Mert Ő azt akarja, hogy ne éhezzen a lelkünk, hisz Ő már odaadta magát értünk, és azt ígéri, valahányszor közeledünk hozzá, Ő is közeledni fog mihozzánk. Hála neki ezért. Ámen.