2014. 03. 07. – Női imanap (Balázs Viktória)

Dátum: 
2014. 03. 07.
Igehirdető neve: 
Balázs Viktória
Ige helye: 
Jn 4,1-30
Prédikáció:

Szeretett Testvérek!

Sok mindenről hallottunk már ma Egyiptomról, és az ott élő nők helyzetéről is sok új információval lettünk gazdagabbak. Hallottunk a víz fontosságáról fizikai és lelki értelemben egyaránt, és ennek párhuzamaként fel is olvastuk a samáriai asszony történetét.  De úgy érzem, egy valamiről nem esett még szó, pedig ez az, ami miatt ebben az évben is összejöttünk. Itt vagyunk együtt a görög katolikus templomban reformátusok, baptisták, római katolikusok, evangélikusok. Mi magunk is sokfélék vagyunk csak úgy, mint ahogyan az élethelyzetünk is sokféle, amiből ideérkeztünk ma. Van, aki a munkahelyéről sietett és izgult, nehogy elkéssen. Van, aki a házimunkát hagyta félbe. Bizonyára olyan is van, aki mielőtt idejött volna gyermekeit vagy unokáit hozta el az óvodából, iskolából, és van, aki a gyülekezetében szorgoskodott. Akárhogy is, valamit mindannyian magunk mögött hagytunk akkor, mikor idejöttünk. De vajon miért? Sokféle válasz lehetséges, mint ahogyan mi is sokfélék vagyunk, de én  szeretném azt hinni, hogy ennek a mai estének a mozgatórugója nem csupán az, hogy azért jöttünk, mert ma szerte a világon összegyülekeznek és ugyanazt a liturgiát felhasználva istentiszteleteket tartanak keresztény emberek.

Testvérek, én szeretném azt hinni, hogy ami ma este idehozott minket, az nem más, mint a találkozás utáni vágy. Találkozni egy számunkra talán idegen kultúrával, találkozni egymással, de elsősorban Istennel. Találkozásra hívtak ma ide minket görög katolikus és egyiptomi testvéreink. És találkozni hívott ide minket a mi Urunk is. Így legyünk most együtt nyitott szívvel az Ő jelenlétében.

Ez a mai igénk is egy találkozásról számol be nekünk. Egy asszony találkozik Jézussal.

A Bibliában – azon belül is az Ószövetségben – gyakori műfaj az ún. „találkozás a kútnál”.

Ezekben a történetekben mindig egy férfi és egy – vagy esetleg több – lány találkozásáról van szó, és ezek a történetek rendszerint házasságkötéssel végződnek.

Gondoljunk csak Ábrahám szolgájának Rebekával – aki később Ábrahám felesége lesz – való találkozásra, vagy Jákób és Lábán két lányának találkozására. Akármelyiket is vennénk most elő, megfigyelhetnénk bennük öt jellegzetes alap motívumot:

–                    A fiatal férfi – vagy képviselője – idegen földre érkezik.

–                    Találkozik egy, vagy több lánnyal a kútnál.

–                    A szereplők egyike vizet merít a másiknak.

–                    A lány – vagy a nőkből álló csoport – haza megy elmondani, hogy egy idegen férfival találkozott.

–                    Végül pedig meginvitálják az idegent, akinek lelepleződik a kiléte, és ahogy már említettem rendszerint megköttetik a frigy.

A samáriai asszony története tulajdonképpen minden pontban megegyezik a „találkozások a kútnál” műfajhoz tartozó ószövetségi történetekkel.

Az egész úgy kezdődik, mint egy szép népmese. Jön egy asszony vizet meríteni a kúthoz. Megszólítja őt az ott ülő férfi, és beszédbe elegyednek egymással. Létrejön a találkozás. Aztán a beszélgetés végeztével, az asszony visszasiet a falujába azért, hogy elmondja a többieknek,  találkozott egy idegennel, és az milyen nagy hatással volt rá. A történet végén pedig megtörténik a házasság is. Persze nem fizikai értelemben.

Mert mi is a házasság lényege, testvérek?

Én úgy hiszem, hogy az elköteleződés. Az egymás vállalása. A bizalom. A megosztás. Hogy attól kezdve már nem keresek tovább, mert megtaláltam azt, akire egy életen át szükségem van. Akinek ki merem tárni a szívem, aki velem örül az örömömnek, de velem van a nehéz pillanatokban is.

Hát nem ez történik meg pontosan ott, a Jákób kútjánál is? Nem egy életre szóló elköteleződésnek lehetünk tanúi? Nem egy egymásra találás szent pillanatát örökíti meg számunkra ez a történet? Én azt hiszem, hogy igen.

És azért lehet mindez fontos a mi számunkra is, mert ha megtörténhetett ez a találkozás Jézus és a samáriai asszony között, akkor megtörténhet köztünk is. Mert ez az asszony semmiképpen nem a nevezhető a legideálisabb beszélgetőpartnernek Jézus számára.

Hisz Jézus zsidó volt, az asszony samáriai. Az ellentét a két csoport között igencsak nagy volt. Miután a babiloni fogságba elhurcolták a zsidókat, néhányan, akik ott maradtak keveredtek az országba betelepített asszírokkal. És ez nemcsak faji, de hitbeli keveredést is jelentett. Így miután a zsidók hazatértek a fogságból tulajdonképpen kiközösítették maguk közül azokat, akik nem őrizték meg magukat tisztának. Akkora volt ez az ellenszenv, hogy ha valakinek Galileából Júdeába kellett mennie, akkor ahelyett, hogy egyenesen megtette volna az utat, ami Samária földjén vezetett keresztül, képesek voltak kilométerekkel többet gyalogolni csak azért, hogy még a lábukat se tegyék be tisztátalan földre. De Jézus nem nézi mindezt. Ő odamegy, bele a lesűrűjébe, oda, ahol azok az emberek élnek, akiket mások tisztátalannak tartanak. Ő minket sem méricskél. Hozzánk is odajön. Őt nem érdekli, miért néznek le minket mások, vagy miért lettünk persona non gráta, azaz nem kívánt személyek.

Jézus szóba áll egy olyan asszonnyal, akinek nemcsak a múltja, de a jelen is hagy némi kívánni valót maga után. Ennek a nőnek már öt férje volt, és most házasság nélkül él együtt egy újabb férfival. Nem tudjuk miért volt ez így. Megözvegyült? Elhagyták? Ő hagyott el valakit? Erről nem beszél a Biblia. De ha képesek vagyunk a sorok mögé látni, akkor éreznünk kell, hogy ez egy nehéz sorsú asszony. Ez egy olyan sorsú asszony, akinek nem sikerült az élete. Abban a korban a nők mindenestől a férfiaktól függtek. Egy nőnek szüksége volt egy férfi jelenlétére, különben az egzisztenciája, az élete került veszélybe. És ennek a nőnek romokban a magánélete. Nincsenek barátai, mert ha lennének, akkor nem egyedül, és nem a nap legmelegebb órájában, már-már lopakodva menne a kúthoz. Ha lennének barátnői, akkor azokkal együtt menne vízért. De ez az asszony egyedül van. Egyedül kell szembenéznie nehéz sorsával, egyedül kell megbirkóznia magányával, és együtt kell élnie megvetettségével. És Jézus hozzá szól. Jézus nem mérlegel, nem számítgat, hogy vele megéri szóba elegyednem, vele nem, hanem ahhoz szól, aki elesett, aki gyenge, aki magányos. Ő ahhoz szól, akinek nyitott a szíve, aki mindennél jobban szomjazza valaki másnak a jelenlétét.

Testvérek, Jézus velünk is ilyen.

Ha egyedül érezzük magunkat, ha kitaszítottnak érezzük magunkat, ha nehéz a sorsunk, ha nem sikerültek az életünkben úgy a dolgok, ahogyan azt az elején elterveztük, akkor nekünk is a Jézussal való találkozásra van szükségünk.

Mert Ő minket is vár. Ő ma is ott ül a kút szélénél, és arra vár, hogy mi odamenjünk hozzá és elmondjuk neki a hiányainkat. Ő velünk is beszélgetésbe akar elegyedni, és Ő minket is meg akar győzni arról, hogy értékesek vagyunk a számára. És nem az a fontos, hogy a világ mérlegén mennyit érünk. Hanem az, hogy Jézus számára mi mind, egytől egyig fontosak vagyunk. Olyan fontosak, hogy saját magát kínálta fel értünk.

Testvérek, Jézus találkozásra hív és vár minket is. Ne szégyelljük magunkat, és ne is kételkedjünk benne. Higgyük el, hogy Ő – ahogyan a samáriai asszonnyal szóba állt, nem nézve azt, hogy kiféle-miféle- a mi szükségleteinket is látja és tudja. És higgyük el, hogy Ő velünk is életre szóló kapcsolatra akar lépni. Ő már elkötelezte magát mellettünk. Most rajtunk a sor. Ámen.