2014. 03. 02. – Ötvened vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2014. 03. 02.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:
Zsolt 31,3
Prédikáció:

5Lótnak, aki Ábrámmal tartott, szintén voltak juhai, barmai és sátrai. 6Ezért a vidék nem bírta el, hogy együtt maradjanak. Mivel javaik nagyon felszaporodtak, nem maradhattak egymás mellett. 7Vita támadt Ábrám nyájának pásztorai és Lót nyájának pásztorai között. (A vidéken akkor kánaániták és periziták laktak.) 8Ezért Ábrám így szólt Lóthoz: „Ne legyen vita köztem és közted, pásztoraim és pásztoraid között, hiszen testvérek vagyunk. 9Nemde, nyitva áll előtted az egész vidék? Válj el tehát tőlem: ha te balra mégy, én jobbra, ha te jobbra mégy, én balra.” 10Lót fölemelte szemét és látta, hogy a Jordán egész síksága jól öntözött – mielőtt Isten elpusztította volna Szodomát és Gomorrát, olyan volt, mint Isten kertje, mint Egyiptom kertje, egészen Coárig. 11Lót a Jordán egész síkságát választotta. Lót keletnek tartott, és így elváltak egymástól. 12Ábrám Kánaán földjén lakott, Lót pedig a síkság helységeiben tanyázott és egészen Szodomáig táborozott. 13A szodomai emberek azonban nagyon rosszak voltak és vétkeztek Isten ellen. 14Az Úr így szólt Ábrámhoz, miután Lót elvált tőle: „Emeld föl szemedet és tekints a helyről, ahol állsz, északra és délre, keletre és nyugatra. 15Az egész földet, amelyet látsz, neked és utódaidnak adom minden időkre. 16Olyanná teszem utódaidat, mint a föld homokját. Ha az ember megszámlálhatná a föld homokját, akkor megszámlálhatná utódaidat is. 17Rajta tehát, járd be a földet széltében és hosszában, mivel neked adom azt.” 18Ábrám tovább is vonult sátraival és Mamre terebintjénél telepedett le, Hebron mellett, s ott oltárt épített az Úrnak.

Ma Esto mihi vasárnapja van. A 31. zsoltárnak az a mondata adta az elnevezés alapját, mely így szól: „Legyél nekem pártfogóm, menedékem…” /Zsolt 31,3/ Mai vasárnap keressük a választ, hogyan és milyen formában valósulhat ez meg ez az ember életében, így a miénkben is.

A képen a Mesa Verde Nemzeti Parkban található, úgynevezett Szikla Palota látható.  Az USA délnyugati részén Colorado államban van. 211 négyzetkilométeres nemzeti park. A területet síkságok, kopár fennsíkok és sziklás dombok, valamint mély kanyonok alkotják. Az anasazik, a képen látható építmény építői és egykori lakói voltak, fénykorukban négy mai állam területét foglalták el, egészen Nevada déli részéig. A kanyonok meredek falaiba épített sziklafalvaik ma is állnak. A leglátványosabb és legismertebb település a 2600 méteres magasságban álló Sziklapalota. Ezt a kulturális értékét tekintve különlegesen gazdag – 4000 régészeti lelőhelyet, valamint rengeteg kő- és barlangrajzot rejtő – 1906-tól nemzeti park, és 1978 óta az UNESCO a világörökség részének nyilvánította.

Az anasazi indiánok nagyjából 1600 évvel ezelőtt jelentek meg a Mesa Verde környékén; eredetileg a fennsíkon laktak, ahol a vadászatból és gyűjtögetésből éltek. Fokozatosan léptek előre a földművelés és állattenyésztés, a kézművesség és a kereskedelem terén. A földet teraszos, öntözéses eljárással művelték. Első lakóhelyeik földbe vájt gödörházak (pit houses) voltak.

Később a talaj szintjén kezdtek kőből és sárból házakat építeni, és szép, fekete-fehér kerámiát készíteni. 950 körül a falvakat áttelepítették a a fennsíkok peremére, a kanyonok mellé, majd két évszázaddal később átköltöztek a sziklateraszok alatt meghúzódó nagy barlangokba, a szél és víz által kivájt üregekbe, ahová csak nagy nehézségek árán, létrák és kötelek segítségével lehetett fel-, illetve lejutni. Egyes helyeken a sziklák lábánál erődített falvakat hoztak létre.

Építészeti hagyatékuk alapján az anasazik fénykora 1100-1300 között volt. „A Mesa Verde Nemzeti park kanyonjaiban ma is látható impozáns építmények viszonylag rövid idő alatt, kb. 1190 és 1270 között épültek. Ezek már valóságos paloták a korábbi építményekhez képest, sok szobával, emeletekkel, ablakokkal, tornyokkal rendelkeztek. Építészetük csúcsát a 150 szobás Sziklapalota jelenti, amely több tucat családnak adott otthont.”

1276 és 1299 között igen súlyos aszály sújtotta a vidéket. E korszak után az anasazik váratlanul elhagyták falvaikat. Ez az az idő, amikor Magyarországon tatárjárás van,

Az anasazi falvak 1300 körül elnéptelenedtek, pontosabban a lakók elmenekültek. Olyan sietve távoztak, hogy még bútoraikat és személyes tárgyaikat sem vitték magukkal. Ezt a rejtélyes eseményt, amely a becslések szerint 50.000 főt érintett, – ez a mai fogalmaink szerint nem sok, de az európai invázió előtti népesség szintjéhez képest egy hatalmas populációnak számított – többféleképpen próbálták magyarázni.  A szárazságnak tudták be – de máskor is voltak aszályos időszakok; a túlzott demográfiai nyomásnak – de ekkor csak a fölösleges népesség távozott volna; más népek támadásának – de évszázadokon át senki sem foglalta el a falvakat; járványnak – ennek nincs nyoma a nekropoliszokban; új vallás kialakulásának, vagy az istenük akaratának? Tény az, hogy egyik napról a másikra ez az ötvenezer ember – elhagyta magas színvonalú életformáját, hogy csatlakozzon azokhoz a népekhez, akik sokkal egyszerűbb módszerekkel, és technikai színvonalon élték ezen a területen az életüket. A szikla palota tehát kiürült. A viszonylagos fényűzés és gazdagság tulajdonosai lemondtak az egészről, hogy sokkal egyszerűbb – szerényebb, olcsóbb, fenntarthatóbb életformát éljenek.

Mi állhatott egy ilyen döntés mögött? Hasonló meggondolás, mint amiről ez a történet – Ábrahám és Lót elválásáról – szól.

 Ábrahám és Lót el kell váljanak egymástól. Lótnak is, aki Ábrahám unokaöccse volt, voltak juhai, marhái és sátrai, és az a föld nem bírta eltartani őket, nem volt tovább fenntartható, hogy együtt lakjanak. Mivel sok jószáguk volt, nem lakhattak együtt. Össze is vesztek Ábrám jószágának pásztorai Lót pásztoraival. A legrégebbi magyarázók teljes egészében Lótot teszi felelőssé a kialakult feszültségért.
Ok-okozati kapcsolatot tételeznek fel aközött, hogy Lót elkíséri Ábrahámot és aközött, hogy neki is „voltak juhai, marhái és sátrai”. Ha otthon marad, nem kel útra ő is Ábrahámmal, akkor Ábrahám segítsége, gondoskodása nélkül nem tett volna szert jószágokra, semmire sem ment volna. Ezek után aztán igazán nem szép dolog civakodni. Azt is feltételezik a korai magyarázók, hogy Lót pásztorai gonoszak voltak és mások földjein legeltették a marháikat”. Mikor – bár békében – elválnak, Lót Szodoma és Gomora szomszédságába költözik. A bőséges, könnyebb megélhetés kínáló alternatíva egyúttal már magában hordja a veszélyforrásokat is, Szodoma és Gomorra városainak említése ezt előlegezi meg.

Ez azon kevés – ökológiai problémákat is felvető igék egyike, ahol nyíltan arról van szó, hogy túl sokan voltak ahhoz, hogy egy terület eltartsa őket. Egy akkora nyáj együttes mozgatása már nem volt kifizetődő. Fel kellett darabolni a nyájat, és el kellett osztani egymás közt a legelőket.

Lót a Jordán síkságát választotta, mely olyan volt, mint egy kert, és Kánaán földje jutott Ábrahámnak, mely száraz, kopár vidék.

Ábrahám vajon miért ilyen nagylelkű. A történetből az is kiderül, hogy nagylelkűsége szinte már túlzott jámborságnak tűnhet. Azt mondja az unokaöccsének: “Ne legyen közted és köztem és a mi embereink között viszálykodás, váljunk ketté. Ha te jobbra mész, én balra megyek, ha te balra mész, én jobbra térek. – Tiéd a választás! És ekkor Lót alaposan tájékozódott, s aztán kiválasztotta a Jordán keleti vidékét egészen le a Holt-tenger déli csücskéig. Ebbe a területbe beleesik Sodoma és Gomora is. Úgy tűnik, nagyon jól választott, mert a Jordán egész vidéke bővizű volt. Ábrahámnak maradt egy félig sztyeppés, félig erdős, még legeltetésre is alkalmas terület, ahol a téli időszakban nagyon sok eső esik, aztán áprilistól októberig nem esik eső, elviselhetetlen szárazság van. Ábrahám nagylelkűsége érthetetlen, ha nem tudjuk azt, hogy gyerek hiányában az örököse nem más, mint Lót, az unokaöcs. Ábrahámnak ekkor még nincs gyermeke, és jog szerint Lót az örököse. Amikor javasolja, hogy váljanak ketté, akkor tulajdonképpen ezt mondja: Jóllehet csak halálom után örökölhetnél, de én megadom neked az örökség rád eső részét már most: Válaszd ki azt a területet, amelyiket akarod.

Ábrahám viselkedése Jézus egyik ismert példázatának családfőjére emlékeztet. A „Tékozló Fiú” történetében a kisebbik fiúnak arra a kérésére, hogy add ki a vagyon rám eső részét, nem azt mondja, hogy majd csak a halálom után, hanem azt, hogy tessék, itt van!

Sem a tékozló fiú apja, sem Ábrahám nem azt teszi, ami jogosan elvárható lenne, hanem annál sokkal többet. Visszalép, átadja az első helyet, hagyja magát kiszorítani, kifosztani. De mindez csak akkor érthető, ha szülő és gyermek, tulajdonos és örökös viszonyában szemléljük. Mindez pedig a szeretetről tett tanúsággá válik.

„Nem azért szeretünk valakit, mert szeretetre méltó, hanem azért szeretetre méltó, mert szeretjük. a szülő így szereti gyermekét, mielőtt még ismernék, mielőtt az szeretné őket, és bármi történjék, bármivé váljék.

Legfőképpen mi tanúskodik a szeretetről? Az az erő, amelyik nem nyilvánul meg, az a visszahúzódás, gyöngédség, finomság, az a hatalom, amely mintha kiüresednék önmagából, amely inkább tagadja, mint állítja önmagát. Inkább visszahúzódik, mint kiárad, inkább ad, mint őriz, vagy elvesz, sőt inkább veszít, minthogy szerezzen, birtokoljon. Ezt nevezhetjük kegyelemnek, az erő ellentétének, szeretetnek. Ez legteljesebb formában Jézus földi működésében mutatkozott meg a számunkra, de ebben a ábrahámi történetben is felismerhető:

Ábrahám hagyja, hogy Lót – az unokaöccse, az örököse elvigye a legjobb legelőterületeket. És a történet még nem ér véget. Mert Isten ekkor szólítja újra Ábrahámot. Mintha ezzel fejezné ki helyeslését. Mintha ez csak egy újabb próba lenne, mintha azt mondaná Isten, na lássuk, mit tesz most Ábrahám? És amikor átengedi Lótnak a legjobb területet, akkor szól újra Isten Ábrahámhoz: és újra megerősíti az ígéretet, felsorol benne minden égtájat beleértve azt a területet is, melyet épp akkor – úgy tűnik elvesztett. Mert a későbbiekből kiderül, Lót olyan konfliktusba keveredik a Szodomaiakkal, mely után elveszti mindenét. A területet Isten elpusztítja. Lót helyett pedig Ábrahámnak saját gyermeket, új örököst ígér. Ábrahám azáltal, hogy a sovány legelők, Mamré tölgyesei felé veszi az irányt, áldást kap Istentől. És átéli, hogy Isten a pártfogója lesz és a menedéke.

Ábrahám egy ígérettel indul el a földjéről: az egész útja egyetlen hosszú menetel ezen ígéret felé. De útja, buktatói, próbái a mi utjainkat is modellezi. Isten megszólítja Ábrámot, egy személyt és ebből az emberből származik majd egy nép, és ebből az egyetlen emberből egyistenhitűek milliói származtatják ma magukat.

Személyes hitbeli utunk olyan, mint Ábrahámé, az ő történeteiből érthetjük meg hogyan tapasztalhatjuk meg mi is, hogy Isten a pártfogónk és menedékünk. Ámen