2014. 02. 23. – Hatvanad vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2014. 02. 23.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

1 Móz 3,1-19
Prédikáció:

Legkisebb fiunkat hétköznaponként óvodába hordom. Többnyire zökkenőmentesen tudok eljönni. De volt két eset, amikor ez nem volt így. Nem jó érzés sírva otthagyni az embernek a gyerekét az óvodában, de nem tudtam mit csinálni. El kellett jönnöm, vártak rám… De utólag beszéltem az óvónővel , aki elmondta, hogy amikor odaült a síró fiam mellé, hogy megkérdezze, hogy mi a baj, a gyerek azt mondta neki, hogy azért sír, mert apa elment, és nem fog érte jönni. Ez volt a félelme. Az óvónő természetesen megnyugtatta. Valahol ez a félelem a mai istentiszteletünk témája.

Nem jönnek értünk? Otthagynak minket? Hiába várunk?

De ezeket a kérdéseket kicsit tágabb, általánosabb érvényességgel úgy lehet megfogalmazni:

Árvák vagyunk? Elárvultunk? Elvesztettük Atyánkat?

Isten története –a mi történetünk ebben a rövid bibliai szakaszban… Mindkettő szemszögéből érdemes a történetet végigtekinteni.

Isten szemszögéből nézve – gyermekei számára elkészített egy optimális világot, melyben teljesen törésmentes bizalommal lehet élni. Lefektette a szabályait, a rendszerét.

Kicsit hasonlít a történet a Kékszakállú herceg várára. Minden fáról, minden gyümölcsöt meg lehet enni, egyet kivéve. Minden ajtóhoz van kulcs. Mindegyiket kinyithatja az ember, egyet kivéve. Nem úgy él a tilalom, hogy van egy ajtó, melyhez nincs is kulcs – csak adott egy zárt ajtó. Az ajtóhoz megvan a kulcs. Ez a rendszer nem teljesen zárt. Van benne egy lehetőség arra, hogy fenekestől felforgassa önmagát, hogy megváltoztassa, és újraírja a rendszer belső szabályait, törvényeit. A történet talán legjelentősebb eleme a történet kezdetén és végén van. Az elején halljuk, hogy Isten a szabályszegőt, a jó és rossz tudásának fájáról evőt halállal bünteti. A végén azonban kiderül, hogy a fáról evő emberpáron Isten nem hajtja végre a büntetést.

Ez a történet egészen kivételesen mondja el Isten emberhez való viszonyát – azt, ahogy Isten az emberrel bánt, bánik és bánni fog.

Albert Einstein mondatát ennek kapcsán különösen is igaznak érezzük: „Isten ravasz, de nem rosszindulatú.” A ravaszság a rendszer nyitottságában van, abban, hogy az odaadott kulcs – a lehetőség a szabály megszegésére magában hordozza a lehetőségét, hogy ez megtörténik. De amikor megtörténik, akkor pedig új élet lehetőségét adja.

És most nézzük a történetet az ember szemével:

Képzeljük el, hogy egy lakatlan szigeten vagyunk. Egy olyan lakatlan szigeten, ahová hajótöröttként sodort ki minket a víz. De nem vagyunk egyedül. Nem, mert van velünk valaki, a legközelebbi hozzátartozónk: a feleségünk, vagy a férjünk. De nemcsak ő. Van velünk egy harmadik személy is; egy külsős. Valaki, aki nem a mi köreinkből való, aki nem a mi világnézetünket vallja.  Ez a helyzet önmagában egy instabil, konfliktusokkal terhelt. Ezek a konfliktusok abba az irányba hatnak, hogy a zárt helyet, a szigetet minél előbb hagyják el. A szabadság itt abban áll, hogy el lehet innen menekülni.

Az édenkertről szóló bibliai történet hasonlít az imént felvázolt helyzethez. Ez a kert zárt volt, és mindössze három személyről tudjuk, hogy ott élt  – a férfi, a nő és a kígyó. Isten lehetne egy negyedik személy – de ő nem a kert lakója. És egyébként pedig nincs benne a konfliktusban, csak a történet elején és a végén jelenik meg.

Szólhatna úgy is ez a történet, hogy csak a férfi és nő szerepel benne. A kígyó ugyanis olyan kérdéseket vet fel, melyek maguk a főszereplők, az emberpár is feltehetett volna.

De ez a történet egy szökés története – a főszereplők végül elhagyták a szigetet. Hogy milyen következményekkel járt ez a kitörés: elveszett biztonság, elvesztett bizalom, meghasonlott emberi kapcsolatok, vád és önvád keveredése.  De a szökevények nincsenek többé az édenkertbe zárva. Örök kiskorúságra kényszerítve. Az őket tartó, vezető kezet elengedték, és elindultak saját, önálló útjukon. Ez a felnőtté válás pillanata. Valami meghal, hogy új jöhessen létre.

A padon síró gyerek idővel letörli könnyeit és feláll. nem vár tovább.

Nemrég láttam a „Lehetetlen” című filmet.  A tsunami, a tengerár, mely Thaiföldön 2006-ban hatalmas pusztítást okozott, azt meséli el egy család történetén, egy megtörtént eseten keresztül. A tsunami egy hatalmas hullám, mely elborít épületeket és mindent, a tenger mélyén létrejövő földrengés váltja ki, és iszonyatos sebességgel jön. A főszereplő háromgyermekes család éppen fürdött a szálloda medencéjében, amikor jött a tszunami. Az édesanyát és a nagyfiút egymás közelébe sodorta, de ők nem tudták, hogy mi történt a család többi tagjával. Azt gondolták, hogy a családból csak ők ketten maradtak életben. Mikor kimenekítették a helyi lakosok a helyszínről és biztonságos távolságra szállították őket egy kórházba, mivel az anya súlyos sérüléseket szenvedett. A 13 év körüli fiút anyja a kórházi ágya mellől elküldi, hogy tegye hasznossá magát. és amíg próbál másoknak segíteni, ezalatt az anyja eltűnik a kórházi ágyról. Mikor visszatér, azt hiszi, hogy anyja meghalt. Pólójára az egyik ápolónő egy matricát ragaszt, melyen a neve és egy azonosító szám olvasható.  Van egy jelenet a filmben, amikor ez a fiú körbenéz, és látja a sok matricával ellátott gyereket, akik mind elvesztették családjukat, és akik mind ott ülnek a kórházban és csendes kétségbeeséssel néznek egymásra. Mi nézők még nem tudjuk, hogy a családból senki sem halt meg, és a végén egymásra fognak találni, de ez a pillanat olyan, mint egy nagy feleszmélés, vagy ébredés egy álomból, vagy éppen a rémálom kezdete.

Ezt a tapasztalatot nem lehet megkerülni. Thorwald Dethlefsen német író ennek a tapasztalatnak a lényegét így foglalja össze:

Az eddigi gyermeki létnek meg kell halnia. Fel kell áldozni, illetve meg kell ölni ahhoz, hogy új életmódba születhessen bele az ember. A születés pedig soha nem egyszerű, fájdalommentes folyamat, mindegy, hogy fizikai vagy pszichikai, ezért aztán minden beavatás olyan próbákkal jár, amelyek a jelöltet nemcsak a halál közelébe, hanem a halál élményébe is bevezetik. Ezenkívül meg kell tapasztalnia a fájdalmat és a szenvedést, a betegséget és az őrületet, és mindezekkel a tapasztalatokkal kell visszatérnie új életébe.

Életünk nagy kérdése, hogy mi történik akkor, amikor kilépünk az Édenből, amikor leválunk a köldökzsinórról, amikor leszakadunk a bennünket addig éltető, bennünket szerető közösségről, és elmegyünk otthonról – szándékunk szerint örökre. Friedrich Nietsche egyik verse, az abschied, vagyis elhagyatva erről az érzésről szól: erről a szörnyű magányról szól, arról, amikor tényleg nincs az embernek senkije.

A varjuraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar –
boldog, kinek van otthona.

Sötéten állsz,
s hátra meredsz – mióta már!
Mondd: merre szállsz
a tél elől, bolond madár?!

Feléd havas
sivár puszták ásítanak.
Nem nyughat az,
ki oly kifosztott, mint te vagy.

Sors átka ver:
téli bolyongással gyötör,
füst vagy, amely
mind hidegebb egekbe tör.

Károgd siket
pusztákba hörgő gyászdalod!
Vérzik szived?
Dacba, jégbe takarhatod!

A varjuraj
város felé surrog tova:
hó lesz hamar –
jaj, akinek nincs otthona!

Szombaton reggel kilencre esküvőre készülő párt vártam, és amikor lejöttem, a kapun belül ezt a betondarabot találtam. Nem tudom ki szórakozik velünk, de korábban az egyik szemeteskuka volt telepakolva betontörmelékkel, olyan nehéz volt, hogy két ember se bírta megemelni. most meg ez a darab. Szép kis ajándék. Számomra ez jelkép is egyben – az emberi természet jelképe. Mit is tudunk mi adni egymásnak, a világnak. A bűnbeesés történetének illusztrációja ez a darab törött beton. Semmire sem használható, semmire sem jó. Nemtelen nehéz anyag, mellyel semmit sem lehet kezdeni.

Jeremiás próféta egy ehhez nagyon hasonló képet használ “Ezt az igét mondta az Úr Jeremiásnak: Menj el a fazekas házába, mert ott akarom közölni veled igéimet. Elmentem tehát a fazekas házába, aki éppen dolgozott a korongon. De rosszul sikerült az edény, amelyet a fazekas agyagból készített a kezével. Ekkor egy másik edényt készített belőle a fazekas, ahogyan azt jónak látta. Ekkor így szólt hozzám az Úr igéje: Vajon nem bánhatok-e én is úgy, Izráel háza, mint ez a fazekas? Így szól az Úr: Hiszen olyanok vagytok a kezemben, Izráel háza, mint az agyag a fazekas kezében.” /Jer 18

Mire vagyunk jók Isten szemében? Mit hoztunk a világba és mi marad itt utánunk?

Gabriel García Marquez „Száz év magyány” című regényében

Rebeca még ugyanennek az évnek a végén meghalt. Argénida, aki egy életen át szolgálta, a hatósághoz fordult segítségért, hogy törjék be a hálószoba ajtaját, ahová úrnője három napja bezárkózott: ott feküdt magányos ágyán, begörbülve mint egy rák, az ótvartól megkopaszodva, hüvelykujja a szájában. Második Aureliano magára vállalta a temetést, és megpróbálta kitataroztatni a házat, hogy eladhassa, de a pusztulás oly makacsul befészkelte magát, hogy a falakról nyomban lehullt a vakolat, mihelyt kimeszelték őket, és nem volt olyan sűrű habarcs, amely útját tudta volna állni a padlón áttörő konkolynak és a gerendákat rohasztó borostyánnak.

Jézus legjelentősebb példázata – minden kétséget kizáróan a Tékozló Fiú története. Ez maga a folytatás és a válasz a teremtéstörténetre, és az abban olvasható bűnbeesésre. A fiú ebben is megtapasztalja mindazt, amiről talán elég kimerítően beszéltünk. De van egy pillanat, amikor lehetségesnek találja a visszatérést. Ez a pillanat a fontos, számunkra is. Mert van visszatérés, van visszafogadó szándék, nyitva az ajtó, utánunk vágyakozó szemek lesik az utat, melyen elindulhatunk. Mindaz, ami fontos nekünk, aminek elvesztését megsirattuk, ami mindeddig életben tartott minket, ami erőt adott a folytatáshoz, az tényleg létezik.

A kegyelemben hinni azt jelenti, hogy nem a törött betontömbre, a fazekas agyagjára nézünk, hanem a kézre, mely képes újraformálni, és megajándékozni minket az új élet lehetőségével. Ámen