2013. 11. 17. – Reménység vasárnapja (Balázs Viktória)

Dátum: 
2013. 11. 17.
Igehirdető neve: 
Balázs Viktória
Ige helye: 
Mt 25,31-46
Alapige: 

„Amikor pedig az Emberfia eljön az ő dicsőségében, és vele az angyalok mind, akkor odaül dicsősége trónjára. Összegyűjtenek eléje minden népet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. A juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja.”„Akkor így szól a király a jobb keze felől állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, örököljétek a világ kezdete óta számotokra elkészített országot. Mert éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, mezítelen voltam, és felruháztatok, beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” „Akkor szól a bal keze felől állókhoz is: Menjetek előlem, átkozottak, az ördögnek és angyalainak elkészített örök tűzre. Mert éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom, jövevény voltam, és nem fogadtatok be, mezítelen voltam, és nem ruháztatok fel, beteg voltam, börtönben voltam, és nem látogattatok meg. Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked? Akkor így felel nekik: Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre.”

Prédikáció: 

Szeretett Testvérek!

Az egyházi év végén járunk. A három utolsó vasárnap ítélet, reménység és örök élet vasárnapja ebben a sorrendben követik egymást, nem véletlenül, hisz e három szorosan összetartozik. Mai igénkben mindhárom jelen van. Szó van itt ítéletről, reménységről és örök életről is. Mert lesz ítélet, de reménységgel tekinthetünk az ítélet felé, és reménységünk arra irányul, hogy örök életben lesz részünk.
Nézzük meg most közelebbről egyenként őket.

Először vegyük az ítéletet.
Az angolban van egy kifejezés, mely így hangzik: „Nézz szembe a zenével”. És ez annyit jelent, hogy nézz szembe a következményekkel. A szólás eredete abból a történetből ered, hogy sok évvel ezelőtt egy fiatalember a Birodalmi Zenekarban szeretett volna játszani, ám egyáltalán nem tudott zenélni. De mivel nagyon gazdag és befolyásos ember volt, el tudta intézni magának, hogy felvegyék a zenekarba és zenélhessen a király előtt.
A karmester megengedte neki, hogy a zenekar második sorban foglaljon helyet. Noha nem tudott kottát olvasni, mégis kapott egy fuvolát, hogy azon játsszon. Mikor a koncert elkezdődött, felemelte hangszerét, csücsörítette a száját és mozgatta az ujjait. Minden mozdulatot végigcsinált, mintha ő is játszana, de soha nem szólaltatta meg a hangszerét.
Ez a megtévesztés két éven keresztül tartott, majd egy új karmester vette át a zenekar vezetését. Közölte a zenészekkel, hogy mindenkit egyenként meg akar hallgatni, hogy láthassa, hogyan tudnak játszani, és kiszűrhesse azokat, akik az ő mércéjének nem felelnek meg.
A zenészek egyenként bemutatták játékukat az ő jelenlétében. Az álfuvolás rémült aggodalommal tekintett a meghallgatás elé. Amikor rákerült a sor, betegséget színlelt. Az orvos azonban aki megvizsgálta megállapította, hogy az égvilágon semmi baja nincs, így a karmester ragaszkodott hozzá, hogy játsszon. A fuvolásnak szégyenkezve kellett bevallania, hogy ő tulajdonképpen nem más, mint egy szélhámos. Ezen a napon kellett szembenéznie a zenével.

Sokan közülünk eljátsszák a keresztény életet, annak különböző mozdulatait. Eljárnak gyülekezetbe, vagy ifiórára, konfirmálnak, igeverseket húznak elő a tarsolyukból. Valójában azonban szélhámosok. És így élni azért veszélyes, mert eljön majd az idő, amikor mindnyájunknak meg kell állnunk a menny és föld bírája előtt, és akkor nekünk is „szembe kell néznünk a zenével”. Ott és akkor senki nem tud majd elrejtőzni a tömegben. És a csalókat elkülönítik majd az igazi zenészektől.

A sorban a második a reménység.
Ezt is egy történettel szeretném megvilágítani.
Az agárverseny egy igen népszerű sport Amerika különböző részein, mely tömegeket vonz. Az emberek szeretik nézni, ahogy a hihetetlenül kecses és gyönyörű kutyák teljes erőből szaladnak a versenypályán. A versenylovaktól eltérően a kutyák zsoké irányítása nélkül futnak. Hogy mégis a megfelelő irányba szaladjanak úgy vannak idomítva, hogy egy műnyulat üldöznek, amely előttük fut a pályán. Fentről valaki elektronikusan szabályozza a nyúl sebességét ügyelve arra, hogy mindig pontosan a nyulak előtt legyen. A kutyák természetesen sosem érik el.
Pár évvel ezelőtt egy floridai pályán nagy versenyre készülődtek.
A kutyák rajtra készen kuporogtak a ketrecükben, mialatt a nézők megtették fogadásaikat. Aztán a megfelelő pillanatban elsütötték a startpisztolyt.
Az irányító szobában ülő férfi megnyomta a gombot és ezzel elindította a nyulat, miközben a ketrecajtók kinyíltak, és a kutyák is megindulhattak a nyúl után. Azonban ahogy a nyúl megtette az első kört, az áramkörben rövidzárlat keletkezett, melynek következtében a nyúl végleg megállt, felrobbant, és lángolni kezdett. Mindössze egy megszenesedett, fekete valami maradt belőle, ami a drót végén lógott.
A nyúl odalett, és a megvadult kutyák nem nagyon tudták, hogy mit tegyenek. Az újsághírek szerint több kutya is abbahagyta a futást, és lógó nyelvvel feküdt a pályán. Két kutya az üldözéstől megkergülve nekirohant a falnak és több bordájuk eltörött. Mások saját farkukat kezdték kergetni, míg a többi vonítani kezdett a közönségre.
És egyetlen agár sem futotta végig a pályát.

A versenyző agarakhoz hasonlóan az emberek közül is sokan a maguk választotta nyulakat kergetik, egy életen keresztül. Úgy érzik szükségük van arra, hogy valami értelmet adjon az életüknek ahhoz, hogy befejezhessék a versenyt.
Reménység vasárnapján fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mi mire törekszünk? Mi az életcélunk és mi a reménységünk? És mi történik, ha elveszik azt tőlünk?
Lehet reménykedni sok mindenben, és mi reménykedünk is sok mindenben. Luther mondja azt, hogy amire a szívedet helyezed, az a te istened. Vagyis, amiben bízol, amiben reménykedsz, attól várod a boldogulást, a jól létedet. És mi reménykedünk is sok mindenben. Erőnkben, kapcsolatainkban, képességeinkben. Ám ezek mindegyike erre a földi életünkre vonatkozik, és csak ideig-óráig tart. Mert erőnk fogyatkozik, képességeink eltompulnak, kapcsolataink megszűnnek.
De itt nem erről a fajta reménységről van szó. Nem a földi élet kilátástalan helyzeteiben is újra és újra felcsillanó reménységekről, hanem az ítélettel és a földi élet mulandóságával szembeni reménységről.
Pál apostol azt írta a Filippiekhez írott levelében, hogy „Nekem az élet Krisztus.” És ezzel azt mondja az apostol, hogy benne Krisztus tartotta a lelket ahhoz, hogy képes legyen végigfutni a versenyt. Mert Jézus az egyetlen olyan jelenvaló az életünkben, aki tartós célt, értelmet és reményt tud adni a számunkra. És nemcsak itt. És nemcsak most. A vele való kapcsolatunk és a benne való reménységünk kitart halálunk után is.

A sorban a harmadik az örök élet.
Három ember meghal, és felmennek a mennybe. Be is akarnak menni, de a kapuban egy ember megállítja őket.
– Ki vagy te? – kérdezi a kapuban álló az első embert.
– Én egy híres prédikátor vagyok, sok könyvet írtam, még televíziós szolgálatom is volt, és általam sok millió ember ismerte meg az Úr Jézust.
– Na ez mind szép és jó, de mondd csak, ismered az Úr Jézust?
– Persze hogy ismerem, hiszen mint már mondtam, én egy híres prédikátor vagyok!
– Na és te kivagy? – Kérdezte a második embertől.
– Én híres pásztor vagyok, egész megagyülekezeteket pásztoroltam a Földön, az istentiszteleteinket is sok millió ember nézte különféle televíziós csatornákon.
– Na, ez valóban csodálatos! De mondd csak, ismered az Úr Jézust?
– Persze hogy ismerem, hiszen én híres pásztor vagyok!
– Na és te ki vagy? – Kérdezte a harmadik embert.
– Amint azt magad is látod, én egy egyszerű ember vagyok. Az életem gyorsan elmúlt, és ez idő alatt nem is tudtam semmi maradandót alkotni. Nem lettem híres prédikátor, sem gazdag, csak egy egyszerű ember vagyok. Sokat imádkoztam, és azon igyekeztem, hogy hűséges maradhassak az én Istenemhez.
-Na és ismered az Úr Jézust?
-Igen Uram, én ismerlek Téged.
Testvérek, örök élete annak lehet, aki ismeri Krisztust. Aki nem magával van elfoglalva, nem saját nagyszerűségét hirdetve él, hanem egyedül rá figyel. Aki ráhagyatkozik élete minden dolgában. Akár döntésekkel néz szembe, akár nehézségekkel. A Krisztusban bízó élet az, amely garantálja nekünk az örök életet. És ez nem nagyképűség! Az üdvbizonyosság nem nagyképűség, sokkal inkább hit kérdése. Mert maga Jézus ígéri ezt nekünk. Azoknak, akik ismerik őt és hisznek szavában.

Ítélet, reménység, örök élet mind arról beszélnek nekünk így az egyházi évünk végén, hogy önmagunktól, saját erőnkből nem tudunk sem Istenhez eljutni, sem nála megmaradni. De ha hiszünk abban, hogy Jézus Krisztus értünk jött a földre, személyesen érted és értem azért, hogy kiváltsa életünket a halálból, akkor Isten Őérte igaznak fog elfogadni minket is. És nem a mi nagy tetteinkért, vagy nagyszerűségeinkért, hanem egyedül Krisztusért, kegyelemből.

Végül nagyon idekívánkozik még egy történet. Az interneten láttam egy rövid videót, mely mindhárom mai témánkat egyben mutatja meg, és így beszél Isten kegyelméről.
Arról szól ez a történet, hogy az emberek haláluk után egy mappával a kezükben állnak a sorban és arra várnak, hogy ráálljanak egy ún. jóság-mérőre. Amerre kileng a mérő mutatója, arra a helyre kerülnek. Jönnek is szépen sorban az emberek, angyalok szólítják őket udvariasan. Először egy idős férfi lép a mérőre. Az angyal kézbe veszi a mappáját és tanulmányozni kezdi. Belelapoz és ezt mondja, „Lám-lám egy kis hazudozás, egy kis lopás, és egy kis jótett itt és ott.” A férfi megszólal, próbál valami mentséget keresni magának és azt mondja: „Én próbáltam jó életet élni.” Majd ezt követően ráállítják a jóság mérőre. A mutató felemelkedik, de alig lendül át az optimális részbe, így a férfinek visszaadják a mappáját és annyit mondanak neki: „Erre”
Őt követi egy fiatal nő, aki már jöttében mondja, hogy „Oké, tudom, sok rosszat tettem, de tettem jó dolgokat is. És bizonyára van ellenértéke a rossz dolgoknak.” Az angyalok értetlenül néznek egymásra. A lány folytatja: „Egyszer csaltam egy teszten, de aztán kitakarítottam a parkban egy szemetest. Annak ki kell egyenlítenie, nem?” Az angyalok nem mondanak semmit, hanem őt is megkérik, hogy álljon rá a jóságmérőre, de neki sem lendül át a JÓ kategóriába, így visszakapja mappáját és elmegy. Utána egy férfi következik, és mikor az angyal belenéz a mappába, annyit mond, hogy „Ez igazán megható”, mire a férfi, „Ó igen. Az egész életemet arra tettem fel, hogy jobb hellyé változtassam a világot. Vért adtam minden hónapban és árvaházat üzemeltettem Indiában. És szerintem még többre is képes lettem volna!” Az angyalok őt is ráállítják, de sajnos ő sem üti meg a mércét. Jönnek még jó sokan. Az egyik azt mondja, hogy anyám járt gyülekezetbe, a másik azt, hogy megkereszteltek gyerekkoromban, de egyiküknél sem megy át a mérő mutatója a JÓ rovatba.
Aztán jön egy férfi, nagyon vaskos mappája van, amit az angyalok meg is jegyeznek, és nem is nagyon akarnak teketóriázni vele, azonnal a mérőre állítják. De mielőtt bekapcsolnák, megjelenik valaki, és egy másik mappát nyújt át az angyaloknak, akik nyakkendőjüket megigazítva zavartan szólnak, „Nem tudtuk, hogy veled van…” Kinyitják az újabb mappát, belenéznek, és mindössze két szót találnak benne: Isten gyermeke. Ezután szólnak, hogy állj rá a mérlegre. Emberünk már készülődne, mikor az angyalok megállítják és azt mondják neki: „Nem te.” és a másik felé mutatnak, aki az új aktát hozta. Ekkor látjuk, hogy a pólóra, amit visel annyi van írva, hogy Jézus. Rááll a mérlegre és a mutató egyenesen ível az „elég jó” kategóriába. Ezután Jézus vállon fogja a férfit, és együtt távoznak. A többiek ezt látva kiabálni kezdenek, hogy ez nem fair. Az angyalok összenéznek és annyit mondanak, ezért hívják kegyelemnek.

Reménység vasárnapján, de nemcsak a mai napon, hanem egész életünk során nekünk sem kell másban reménykednünk és másban bíznunk, csak Isten kegyelmében, amely megjelent Jézus Krisztusban. Mert ez mindannyiunknak elegendő lehet. Itt a földi életünkben is, és reménységünk szerint az örök életre is.
Ámen.

oldal tetejére