2013. 11. 10. – Ítélet vasárnapja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2013. 11. 10.
Igehirdető neve: 
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye: 
Jak 2,8-13
Alapige: 

2,8 Ha ellenben betöltitek a királyi törvényt az Írás szerint: “Szeresd felebarátodat, mint magadat!” – helyesen cselekesztek.
2,9 De ha személyválogatók vagytok, bűnt követtek el, és a törvény mint törvényszegőket marasztal el titeket.
2,10 Mert aki valamennyi törvényt megtartja, de akár csak egy ellen is vét, az valamennyi ellen vétkezett.
2,11 Mert aki ezt mondta: “Ne paráználkodj!” – ezt is mondta: “Ne ölj!” Ha pedig nem paráználkodsz, de ölsz, megszegted a törvényt.
2,12 Úgy beszéljetek, és úgy cselekedjetek, mint akiket a szabadság törvénye ítél meg.
2,13 Mert az ítélet irgalmatlan ahhoz, aki nem cselekedett irgalmasságot, az irgalmasság viszont diadalmaskodik az ítéleten.

Prédikáció: 

Néhány napja 10 éves fiam különös házi feladatot kapott. Azt kellett megírnia, hogy mi szeretne lenni a következő életében. Egy kis magyarázatot hadd mondjak hozzá. Most éppen Indiáról tanulnak, és azon belül az indiai mítoszokat tanulták, a Rámajánát és azt követően pedig Sziddhárta herceg történetét, és a buddhizmust. Van hozzá egy tankönyvük is, melyben az egyszemélyes szerző – azon igyekszik, hogy keresztény fogalmakkal is érthetővé tegye az indiai vallásokat és a buddhizmust, de szerintem csak még nagyobb káoszt teremt.
Visszatérve a házi feladatra, leültünk a fiammal, hogy elkészüljön a házi feladat. De először is el kellett dönteni, hogy mi a kérdésre a válasz, úgyhogy kérdeztem tőle: Ha lenne következő élet, akkor mi szeretnél lenni? Mire Ő: semmi. Erre én: – Remek, ez a lehető legjobb válasz a buddhizmus szerint, hiszen ebben a vallásban a cél az, hogy az ember kikerüljön az újjászületések körforgásából, és a nirvánába, a semmibe kerüljön. De fiamnak volt némi kétsége afelől, hogy vajon ez a tanárnőnek fog-e tetszeni.
Erre javasoltam, hogy akkor írjuk azt, hogy boddhiszattva akar lenni, olyan ember, aki ugyan lehetne megvilágosodott, aki egyesülhet a semmivel, eljuthatna a nirvánába, de visszalép egy lépcsőt, hogy más emberek segítségére lehessen.
Fiamat ez a megoldás sem lelkesítette.
Akkor el kezdett azon gondolkodni, hogy úgy írja meg a házi feladatot, hogy szeretne állatként újjászületni – mert mondta, hogy az osztálytársai biztos azt fogják írni. el is kezdett egy ilyen gondolatmenetet leírni, de aztán áthúzta, sőt besatírozta az egészet. Aztán írt egy másik változatot, arra, hogy emberként akar újjászületni, de azt is kisatírozta. Végül arra az álláspontra jutott, hogy ő – ha újra kellene születnie – akkor önmaga szeretne lenni. Feleségemmel lelkesedtünk – ennél jobb indirekt visszajelzést nem akarhat egy szülő – elvágyódásnak semmi nyoma, fiunk jól érzi magát a saját bőrében. Ebben a családban, abban az iskolában, ahová jár, ebben a városban, ebben az országban, ezen a kontinensen.
De különös módon ez a felnőtteket is zavarba hozó kis házi feladat egy órára megidézte számunkra az ítéletet. Hiszen ez maga az ítélet – akarsz más életet, inkább belebújnál más ember bőrébe? Akkor Teremtőd, Istened kritikusa vagy. Akkor megkérdőjelezed a teremtés értelmét, célját önmagaddal kapcsolatban – akkor az ítélet szempontjából elbuktál. Mert ha elvágyódsz, ha más létformára vágysz, akkor nem sikerült megtalálnod az utat, melyre rendeltettél. Akkor nem sikerült megtalálnod a királyi törvényt – ahogy Jakab fogalmaz. Hiszen ezt a királyi törvényt a XX. században hihetetlen egyszerűen sikerült Eric Berne-nek megfogalmaznia: én rendben vagyok és te is rendben vagy. Én a helyemen vagyok és te is a helyeden vagy. És tesszük, ami a dolgunk, ami a feladatunk – vagy a küldetésünk. Ez a világ legegyszerűbb dolgának tűnik, és még sincsenek sajnos túlsúlyban azok az emberek a világban, akik így gondolkodnának, magukról, másokról.
Négyféle variáció képzelhető el. Én rendben vagyok, és te is; én rendben vagyok, de te nem, én nem vagyok rendben, de te igen, és én sem vagyok rendben, és te sem.
Te nem vagy rendben – Ennek szélsőséges formája a személyválogatás, mely kollektív formában rasszizmus is lehet.
Van az egyházunknak egy kevésbé ismert személye – misszionáriusa:
A XIX. század első felében Drezdában alakult egy misszionáriusokat képző teológiai főiskola, Wilhelm Löhe – az akkori Evangélikus Egyház egyik vezető személyisége – sürgetésére. Ennek az intézménynek a fő feladata a külmisszióban való szolgálatra való lelkészképzés volt, és elsősorban az Indiába kerültek a végzettek. De Edward Baierlein végzése után nem Indiába, hanem Észak – amerikába került. Baierlein 1947-ban került kiküldetésre Frankenmuth-ba. Akkor már 28 éves volt, és felesége is vele ment. Baierlein hamar belátta, hogy az úgynevezett „kolónia-módszer” nem hoz semmilyen komoly eredményt az őslakosok missziójában, és ahhoz, hogy sikeres legyen a küldetése, a környéken élő michigan-indiánok falujába ki kell költöznie, meg kell tanulnia a nyelvüket. Bemassikeh főnök meg is hívta őket, ők pedig felépítettek egy rönkházat az indiánok fakéreg-kunyhói mellé, melyben egy helyiség szolgált lakásul, a másik helyiség pedig iskola és templom lett. Baierlein-nak, küldetése elején szembesülnie kellett azzal, hogy a michigan indiánoknak rosszak a fehér emberekkel kapcsolatos tapasztalatai. Egyik idős indián egyszer azt mondta neki: „Sok olyan fehér ember van, aki rossz, aki elnyomja és bántja az indiánokat.” Baierlein így válaszolt neki: „Ez kétségtelenül igaz, hiszen minden nép soraiban vannak világias módon gondolkodó emberek, akik úgy gondolják, hogy nincs reményük arra, hogy az örök boldogság részesei legyenek, ezért megpróbálják a földi életük során összeharácsolni a maguk részét… sosem mondtam nektek, hogy igazodjatok a fehér emberhez, hanem azt mondtam, hogy igazodjatok Isten szavához, parancsolataihoz. Mondtam már nektek, hogy egyszer meg fog jelenni minden ember Isten előtt; a fehér, a vörös és a fekete egyaránt. És Isten elválasztja majd őket, áldottakra és átkozottakra, aszerint ahogy éltek, és nem aszerint, hogy fehérek, vagy színesek, mert Isten nem személyválogató.”
Mindezt 40 évvel az Amerikai Polgárháború kitörése előtt fogalmazta meg: amikor rabszolgatartók küzdöttek azért, hogy önállósodva, külön államot alakítva konzerválják a rasszizmust.
Baierlein arra buzdította bennszülött tanítványait, hogy érezzék jól magukat a saját bőrükben, hogy legyenek nyugodtak afelől, hogy az tölti be az isteni törvényt, aki reméli az örök boldogságot Isten Országában, ezért tudja az Istentől rendelt helyét betölteni e földön.
Felolvasott igénk, Jakab Levele nyomán felmerül a kérdés: Hogyan lehetséges, hogy az irgalmasság diadalmaskodik az ítéleten?
Lehetséges, hogy az én általam gyakorolt irgalom vagy kegyelem elhárítja rólam az ítéletet?
„Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – Mondta Jézus.
Mert mindannyiunkban ott bujkál a hibákat kereső diktátor, aki legszívesebben azt mondaná: „Ha Te nem lennél, minden rendben lenne.” Ott bujkál a vádló, aki a nehézségeket másokra akarja hárítani, ahelyett hogy valóban valami megoldást találjon. És ugyanakkor – ezzel egyidőben – kísért bennünket az a gondolat, hogy nem vagyunk jók semmire.
Van Jakab szövegében még egy fontos kifejezés: a szabadság törvénye. Én ezt úgy értem, hogy a szabadság törvénye nem más, mint egy nyílt rendszer.
A nyílt rendszer olyan, melyben minden ember – minden tag megtalálja benne az ő egyéni helyét, és örömét leli a szerepében. Ehhez pedig az kell, hogy legyen kellő készség a változtatásra, az igazítani tudásra. És a helyünkön pedig megtapasztaljuk, hogy elfogadnak minket, hogy lelkünkre megkapjuk a gyógyírt, terveink megvalósulhatnak és nem utolsó sorban növekedhet bennünk az a bizalom, hogy a helyünkön vagyunk, hogy éppen azt az életet éljük, ami a miénk – és nem másé, hogy azt az életet éljük, melyet Isten nekünk szánt.
Martin Heideggernek van egy baljós mondata: mindenki a saját halálát halja, de nem biztos, hogy a saját életét éli. Ez figyelmeztetés is. Éld a saját életed! Ez sokszor a gyakorlatban azt is jelenti, hogy az ember hordozza a keresztjét. Élni a saját életünket…
Ennek egyik akadálya lehet, ha olyan eszmék befolyásolnak minket, melyek – teológiai szóval – a dicsőség vonzásában vannak. Egyszerűen fogalmazva ez arra ösztökél minket, hogy meneküljünk a szenvedés és a halál elől, hogy a keresztet messzemenőkig kerüljük, és magunkat attól minél távolabb menekítsük.
Luther szerint kétféle teológia van: dicsőség teológia és kereszt teológia.
Úgy tűnhet, hogy végtelen számú vallás és teológia lehetséges. De a valóságban a legtöbb vallást a dicsőségteológia jellemzi. Ezzel a gyűjtőnévvel illethetjük azt a fajta lényegüket, mellyel az egyház által legfontosabb eseményhez, a Kereszthez közelednek.
Hogyan gondolkodik egy vallás, vagy egy felekezet Jézus Krisztus keresztjéről. Vegyük példának az iszlámot:
E vallás szerint Jézus mint próféta az utolsó előtti volt, aki megelőzte Mohamed megjelenését, egy volt a próféták sorában. A muszlim szemlélet szerint a próféta tökéletes jellemű, alkalmas ember, példaértékű személy, akit Allah mindenképpen győzelemre vezet. Az Ószövetség elbukó, botladozó, vagyis közel sem hibátlan prófétái is megütközést váltottak ki a muszlimokból. Mivel egy próféta szerintük nem lehet ilyen, ezért is utasítják el Jézus kereszthalálát: „És nem ölték meg őt, és nem is feszítették meg, hanem csak úgy tüntetett fel nekik” (Korán 4:158). Allah prófétája ugyanis nem szégyenülhet meg, és nem veszíthet. Ha Jézus tényleg próféta volt, nem végezhette ilyen legyőzött, szégyenletes módon a kereszten. De ha Jézus vallási háborúban halt volna meg, akkor egészen más helyzet állna fent, mivel akkor már az elesettek dicsősége az övé is lenne.
A dicsőség teológia, – szélsőséges formájában – elveti a kereszthalál tényét, azt látszathalállá szelídíti – Márkiontól az iszlámon át a jelenkori ezoterikusokig találkozni ezzel a véleménnyel.
A legtöbb embernek fogalma sincs, hogy létezik a dicsőség teológiának alternatívája. Arról sincs fogalmuk, hogy keresztényként sokszor dicsőség-teológiát hirdetnek.
A kereszt teológiája az Evangéliumoknak arra a tanúságára épül, hogy Jézus nem menekült el a szenvedés és a kereszt elől, saját életének, működése tanítása következményeként elfogadta, hogy el kell ítéltetnie a főpapoktól, keresztre kell feszíttetnie, és fel kell támadnia. Isten pedig Jézus által, a fiú által megmutatta, hogy végigjárta maga is – istenként – azt az utat, amit nekünk embereknek, mint saját, személyes életünkként végig kell járnunk, melyben elkerülhetetlenül ott van a kereszt. De maga a kereszt – a szenvedés és a halál lesz az, melyben Isten a velünk való közösséget, az Ő megismerésének lehetőségét felkínálta nekünk. Ezért lehet számunkra a kereszt Isten önfeltárásának, a kinyilatkoztatásnak a legfőbb forrása és kincse. Ámen