2013. 11. 03. – Szentháromság ünnepe utáni 23. vasárnap (Balázs Viktória)

Dátum:
2013. 11. 03.
Igehirdető neve:
Balázs Viktória
Ige helye:
Mt 17,24-27
Alapige:

Amikor Kapernaumba értek, odamentek Péterhez azok, akik a templomadót szedték, és megkérdezték tőle: „A ti mesteretek nem fizet templomadót?” „De igen” – felelte. Amikor bement a házba, Jézus megelőzte, és így szólt: „Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kiktől szednek vámot vagy adót: fiaiktól-e vagy az idegenektől?” Miután így felelt: „Az idegenektől”, Jézus ezt mondta neki: „Akkor tehát a fiak szabadok. De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd be a horgot, és fogd ki az első halat, amely ráakad. Amikor felnyitod a száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik értem és érted.”

Prédikáció:

Szeretett Testvérek!

Úgy hiszem, órákig tudnánk sorolni azt, hogy szerintünk mi, vagy ki az, aki és ami megbotránkoztató. És arról is hosszasan tudnánk beszélni, hogy hol és hányszor botránkoztattak már meg minket, de érdekes módon arról már ritkábban beszélünk – vagy lehet, hogy a soha állna legközelebb a valósághoz –, hogy hol, mikor és hogyan botránkoztattunk meg mi másokat.
De mi is a megbotránkoztatás és mit is jelent pontosan?

A szó a görög skandalum, azaz botrány szóból ered és csapdát, hurkot jelent. Eredetileg egy cselekvést takar: valaki halad az útján, és szándékosan – vagy szándékon kívül –, megbotlasztod, elakasztod úgy, hogy a másik elesik.
A megbotránkozás mindig én-te összefüggésben áll. Azaz valaki halad az úton, és én a tetteimmel, a szavaimmal, a viselkedésemmel megakasztom őt. Földre küldöm a másikat. Beleakad a lába egy olyan hurokba, amit én állítottam, és elesik.
Jézusnak sokszor állítottak csapdát, azzal a céllal, hogy leleplezzék. Hogy bebizonyítsák róla, hogy nem más, mint istenkáromló, aki ördögök segítségével tesz csodákat, ám ő sosem esett el, és az is legalább ennyire fontos, hogy Ő maga, sosem állított effélét csapdát másoknak.
Most sincs ez másképp.

A templomadó megfizetése a téma, mely a mózesi törvények alapján mindenkire kötelező érvényű volt. Mózes második könyvében ezt olvassuk: “Fél sekel legyen az ÚRnak szóló felajánlás. Mindenki adja meg az ÚRnak szóló felajánlást, aki átesett a számba vételen húszévestől fölfelé. A gazdag ne adjon többet, és a nincstelen se adjon kevesebbet fél sekelnél, amikor megadjátok az ÚRnak szóló felajánlást váltságdíjul magatokért.” (2Móz 30,13b-15)
A templomadó tehát nem volt más, mint váltságdíj, melyet a zsidók maguk voltak kötelesek megfizetni magukért.
Így tehát, a törvény értelmében Péter és Jézus is kötelesek voltak ezt kifizetni. És mikor elhangzik a kérdés Péter felé, hogy a ti mesteretek nem fizet templomadót? , akkor Péter azonnal rávágja a választ, hogy dehogynem!

Azt hiszem, Péternek ekkor még fogalma sem volt arról, hogy ez is egy csapda. Egy beugratós kérdés. Csakúgy, mint az, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak? És ismerjük Jézus válaszát: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.
De visszatérve Jézus és Péter párbeszédéhez, Jézus azt a kérdést teszi fel Péternek, hogy vajon a királyok, a fiaiktól szednek-e adót, vagy az idegenektől? Természetesen az idegenektől, feleli Péter. Így van, hangzik Jézus válasza, akkor tehát a fiak szabadok.
Egy nagyon egyszerű példával úgy lehetne ezt megvilágítani, hogy ha van egy boltom, és bemegyek, leveszek a polcról egy csokoládét, akkor azt nem fizetem ki, mert enyém a bolt, és minden, ami benne van. De ha egy idegen, egy vásárló jön be a boltomba, akkor ő már köteles kifizetni az árút, ellenkező esetben lopásnak hívnák azt, amit tesz.
Így tehát Jézusnak sem kellene megfizetnie a templomadót, hisz övé minden, sőt, nemcsak hogy övé minden, de ő maga a templom, Ő az Isten Szentje. Megtehetné, hogy nem fizet. De! De Jézus nem akar botránkoztatni. Tudja, hogy szabadsága lenne minderre, de mivel azt is tudja, hogy a többiek nem ismerik el ezt a jogát, ezt a szabadságát, mert nem ismerték fel, hogy Ő kicsoda valójában, így megfizeti magáért és Péterért is azt, amit meg kell fizetni.
Szabadságból nem botránkoztat.

Egyszer valaki azt mondta, hogy az én szabadságom addig tart, ahol a másik emberé elkezdődik. Hiába tudja Jézus, hogy minden az övé, mivel a többiek ezt még nem tudják, vagy nem látják, nem tesz olyat, ami az ő határaikat sértené. Nem botránkoztat. Szabadsága teljes, de ha a másik érdeke úgy kívánja, akkor szabadságáról le is tud mondani.

Szeretett Testvérek,
nekünk is valahogy így kellene hozzá állni a botránkozás és botránkoztatás kérdéséhez. Hogy lehet, hogy megtehetnék valamit, de ha az a másik embert megbotlasztja, akkor szabadságom van arra is, hogy ne tegyem. És ettől én még nem tűnök gyengébbnek.
Eszembe jut egy történet, még teológiára jártam, és volt egy német fiú, akivel egy munkahelyen dolgoztunk. Rapper volt a fiú – ha ez mond bármit is –, de a lényeg, hogy bő nadrágban, bő pólókban és pulóverekben, félre fordított baseball sapkában járt, és ezek a darabok mind-mind nagyon színesek voltak. És miután nagyon nyitottnak bizonyult a hit dolgai iránt, egyszer eljött velem az egyik budapesti templomba vasárnapi istentiszteletre. Ahogy beléptünk és leültünk az egyik padba, odajött hozzánk egy idős férfi, megkocogtatta a vállunkat és utasította a fiút, hogy vegye le a sapkáját. Mindezt persze olyan tekintet kísérte, aminek következtében a fiú odasúgta nekem, hogy inkább menjünk el innen. És akkor felálltunk és elmentünk. Ez a fiú meg lett akasztva az útján. Tudtán kívül megbotránkoztatott valakit, és ő maga is megbotránkozott azon, ahogy vele bántak. Na de miről is szólt ez, testvérek? Szerintem arról, hogy annak az embernek, aki odajött hozzánk és rendreutasította a fiatalokat, akik még azt sem tudják, hogy kell tisztességesen felöltözni egy templomba, fontosabb volt a külsőség annál mint, hogy ott voltunk. Pedig Jézustól biztosan nem azt tanulta, hogy aki – számára – nem megfelelően van felöltözve, azt egzecíroztatni kell, mert így lehet megtanítani arra, hogy mit vár el tőle az Isten. Jézustól éppen azt tanulhatjuk meg, hogy nem az a fontos, ami kívül van, hanem ami belül. Hogy nem az az elsődleges, hogy hogyan van felöltözve egy fiatal, aki talán életében először megy templomba, hanem az, hogy a szívünk legyen felékesítve. Hányan de hányan mentek Jézushoz rongyokban, piszkosan, elesetten, és ő mégsem mondta senkinek azt, hogy „Nem, nem. Amíg le nem veszed a sapkádat, vagy meg nem mosod az arcodat, addig nem tudok szóba állni veled.” Jézus nem így tanít. Jézus nem botránkoztat. Mi vagyunk azok, akik méricskélünk, amik a másik ember életében azt keressük, hogy mibe lehet belekötni. Hogy aztán ha észrevesszük a szálkát, akkor gerendát kiálthassunk. Mert mi ezt szeretjük. Ehhez értünk, erre van szemünk és fülünk. De Jézus nem ilyen. Ő nem ezt látja meg. Pedig higgyék el a Testvérek, mindannyiunk életében találna olyan pontot, amire rá tudna mutatni, megkocogtathatná a vállunkat és azt mondhatná, hogy „Barátocskám, amíg ez és ezt nem rendezed, vagy teszed tisztába, addig nincs mellettem keresnivalód.” Ő nem ezt teszi. Hanem Ő maga segít nekem még abban is, hogy rendezni tudjam mindazt, ami elválaszt Tőle, és a másik embertől is. Szeretettel éri el azt, hogy én magam lássam meg a saját életemben azt, ami megbotránkoztató lehet mások számára, és szeretettel éri el azt is, hogy én legyek az, aki mindettől meg akarjak szabadulni. Neki még erre is gondja van!

De történetünknek itt még nincs vége.
Miután Jézus az istenfiak szabadságáról beszél Péternek, és magára vonatkozóan is kötelezővé teszi a templomadó megfizetését, valahonnan elő kell teremteni a rávalót, de nekik nincs pénzük. És ekkor Péter újra megtapasztalhatja az isteni gondviselést. Jézus azt mondja neki, hogy menj a tengerhez, vesd be a horgodat és a halnak, amit kifogsz, ott lesz a szájában az adónkra szükséges pénz. És Péter elmegy, és megteszi azt, amit Jézus kér tőle annak ellenére, hogy elég szokatlan, sőt talán azt is mondhatnánk, hogy mesébe illő a kérés. De Péter itt már tudhatja, hogy Jézus küldésének mindig oka van. És azt is tudhatja, hogy Ő mindig a mi érdekünkben cselekszik. És cselekedetének egyetlen mozgatórugója van, mégpedig a szerető gondoskodás rólunk. Rólunk, akiknek nincs semmink, hogy kifizessük a váltságdíjat magunkért. Rólunk, akiknek legtöbbször fogalmunk sincs arról, hogyan kellene azt a sok gubancot helyrehozni az életünkben, amit okozunk. De Jézus tudja ezt. És nemcsak akkor tudja, mikor konkrét, anyagi segítségre van szükség. Tudja ezt akkor is, amikor életünk más terén szenvedünk hiányt. Ő mindig gondoskodik rólunk és mindig megadja azt, ami szükséges. Tőlünk egy valamit vár. Azt, hogy higgyünk benne. Higgyük el neki azt, hogy ő tud a fájdalmunkról, a szomorúságunkról, azokról a helyzetekről, amiben élünk. Ismeri megromlott kapcsolatainkat, megromlott egészségünket, és mindenféle nehézségünket. És nem kér mást tőlünk, mint hogy higgyük el neki, hogy Ő már mindenért megfizette az árat. Épp ezért lehetünk mi szabadok! Szabadok arra, hogy Isten szeretett gyermekeinek tudhassuk magunkat. És ki az közülünk, amikor fia kenyeret kér, kígyót adna neki? És ha mi nem tennénk ezt saját gyermekeinkkel, akkor miért gondoljuk azt, hogy a Mennyei Atya másképpen csinálná velünk, és nem adná meg nekünk mindazt, amire szükségünk van?

Testvérek,
Jézus gondoskodik. Mindig gondoskodik arról, amire szükségünk van. Lehet, hogy ezt olyan módon adja meg nekünk, amire mi nem számítanánk. Az is lehet, hogy nem akkor adja meg, amikor mi azt érezzük, hogy ennek itt lenne az ideje. De Ő sohasem késlekedik, és mindig azt adja, amire nekünk szükségünk van. Csak kérnünk kell Őt, és hinnünk kell benne. És lehet, hogy ez így rém egyszerűnek tűnik, és mi azt gondoljuk, hogy ezt nem lehet így, és egészen biztos, hogy valahol van valami csavar ebben az egészben, mert az életben mindenért meg kell küzdenünk, és mindennek ára van. Ez így igaz Testvérek. De Jézus már kifizette helyettünk az árat. Mindannyiunkért. Nincs olyan apróbetűs rész a Bibliában, hogy Péterért kifizette, de érted, Abaffy Zoltánért, vagy Balázs Vikiért nem. A mindenkibe mi is beletartozunk! Isten gondviselő szeretete minket is körül ölel.
Valahol egyszer azt olvastam, hogy a legnagyobb csoda az, ha hinni tudunk a csodákban. Pedig Jézus csak ezt kéri tőlünk. Hogy higgyünk. Higgyük el azt, hogy Ő képes csodát tenni a mi életünkben is. Hogy Ő gondoskodni szeretne rólunk is. És tudom, hogy ezt már mi is oly sokszor megtapasztaltuk életünk során. Amikor olyan helyzettel kellett szembenéznünk, amihez nekünk nem volt erőnk, és aztán valahonnan mégis lett. Amikor testi vagy lelki nyomorúságunkból gyógyultunk fel úgy, hogy mások de akár már mi is lemondtunk magunkról. De Ő sohasem mond le az övéiről. Ő sohasem mond le rólunk. Ez az isteni gondoskodás Testvérek. És ezt mindannyiunknak tartogatja az Isten. Nemcsak Péternek, hanem minden egyes tanítványnak. Nekünk is. Hála legyen érte. Ámen.

Imádkozzunk!
Urunk, olyan jó a Te közeledben lenni és hallani a biztatást, hogy gondoskodsz rólunk. Hogy te kiegyenlítetted azt a számlát, amit mi sohasem tudnánk, amihez nekünk sosem lenne elég pénzünk, jóságunk, igazságunk, bölcsességünk. És cserébe csak azt kéred tőlünk, hogy higgyük el, irgalmas szereteteddel rólunk is gondoskodni akarsz. Urunk, kérünk győzz meg minket! Ámen.