2013. 11. 03. – Gyászistentisztelet (Réz-Nagy Zoltán)

Jézus egyik leghosszabb példázata – a gazdag és Lázár, mely nem a túlvilág topográfiáját hivatott elmondani nekünk, csak egy fontos elvet akar benne tisztázni Jézus. Ez az elv nem más, mint az, hogy a Szentírásban adott kijelentés elégséges ahhoz, hogy az ember hitre jusson. Nem kell hozzá több, nem  kell hozzá más.

A történet gazdag embere úgy érvel, hogyha valaki visszatérne a halálból, az nagyobb bizonyító erővel bírna. Ezért kéri Ábrahámot, hogy tegye ezt lehetővé. A példázatban ez a kérés nemleges választ kap. Vagyis ha valaki egyáltalán nem hisz, azt nem fogja az sem meggyőzni, hogyha valaki visszatér a halálból.

Egy hétig feküdt kómában egy jónevű amerikai idegsebész, aki most azt állítja, hogy a halál nem a tudatosság vége, sokkal inkább egy nagy, kiszámíthatatlan, pozitív utazás újabb fejezete.

A Newsweek címlapon hozta, de más külföldi lapok és az elektronikus média is kiemelten foglalkozott a héten dr. Eben Alexander történetével, aki azt állítja, hogy egy agyhártyagyulladás során bizonyosságot szerzett a túlvilág létezéséről. Tapasztalatairól, illetve az orvostudomány halálközeli élményekről vallott nézeteiről könyvet írt, amely az Egyesült Államokban most jelent meg.

“Mint idegsebész korábban nem hittem a halálközeli élményekben. A tudomány világában nőttem fel, az apám is idegsebész volt. Követtem a pályán, és kutatóorvos lettem, oktattam többek között a Harvard Orvosi Intézetében és számos más egyetemen is. Értem, hogy mi történik a halál közelében lévők agyában, és eddig úgy gondoltam, hogy a tudomány kielégítő magyarázatot ad a klinikai halál állapotába kerülők testen kívüli, túlvilági utazására. Az agy elképesztően összetett, de egyben rendkívül finom szerkezet, amelynek oxigénellátottsága ha csak minimális mértékben is csökken, annak hatása lesz a tudatra. Korábban sem lepett meg, hogy súlyos sérülésen átesett emberek az oxigénhiányos állapotból furcsa történetekkel tértek vissza. Ám úgy gondoltam, hogy ez még nem jelenti azt, hogy utazásaikból bármi is valós lenne” – írja aNewsweek-ben megjelent írás bevezetőjében Alexander.

Az idegsebész 2008-ban, egy őszi reggelen nagyon erős fejfájással ébredt. Állítása szerint néhány órán belül az agykérgének – amely a gondolatok, érzelmek kontrollálásáért felel, vagyis lényegében ez az agyterület, amely az embert emberré teszi – működése leállt. Abba a Kórházba került, ahol abban az időben dolgozott, és ahol kollégái rövid időn belül megállapították, hogy nagyon ritka, leginkább újszülötteknél előforduló, bakteriális eredetű agyhártyagyulladásban szenved. Az agy-gerincvelői folyadékba bekerült egy bizonyos fajta  baktérium óráról órára az agya egyre nagyobb területét pusztította el. Az intenzívre kerülve rövidesen tetszhalottá vált: hét napon keresztül feküdt kómában, teste egyáltalán nem reagált az ingerekre, magasabb rendű agyfunkciói nem működtek.

Alexander arról számolt be, hogy miközben kómában feküdt, elméje – tudata, belső lénye – eleven volt, sőt jól érezte magát. Miközben az agykéreg idegsejtjei állítólag egyáltalán nem mutattak aktivitást, “az agytól független tudatossága előtt az univerzumnak egy másik, nagyobb dimenziója tárult fel”. “Olyan dimenziók, amelyek létezéséről soha még csak nem is álmodtam, és amelyeket a régi, a kóma előtti énem lehetetlenségnek nyilvánított volna” – írja az idegsebész.

Tapasztalásai nagy vonalakban megegyeznek a mások által is leírt halálközeli élményekkel. “Megtapasztaltam, hogy többek vagyunk, mint a testünk és az agyunk, hogy a halál nem a tudatosság vége, sokkal inkább egy nagy, kiszámíthatatlan, pozitív utazás újabb fejezete” – írja.

“Nem én vagyok az első ember, aki megtapasztalta, hogy a testen kívül is létezik tudatosság. De úgy tudom, senki nem utazott még e dimenziókba oly módon, hogy egyrészt az agykérge igazoltan teljesen leállt, másrészt az utazás teljes ideje alatt a teste folyamatos orvosi megfigyelés alatt állt.” Az előbbi ténynek azért van jelentősége, mert a legtöbb magyarázat szerint a halálközeli élményeket az agy csökkent oxigénellátottsága idézi elő. Alexander azonban azt állítja, hogy esetében dokumentálhatóan nem az alulműködő agy furcsa kisüléseinek eredménye volt az élmény, az ő agykérge a CT-felvételek és a neurológiai vizsgálatok során egyáltalán nem jelzett aktivitást.

“Az orvostudománynak az agyról és az elméről vallott mai felfogása szerint abban az állapotban, amelyben én voltam, még halvány, beszűkült tudatosságot sem tapasztalhattam volna, nem beszélve arról a rendkívül kalandos, és teljesen koherens utazásról, amelyen átmentem” – olvasható a Newsweek cikkében.

“Az utazásom a felhőkben kezdődött. Nagy, fodros, rózsaszín-fehér felhőkben, amelyek éles kontrasztban álltak az ég kékes-feketés színével. A felhők felett átlátszó, csillogó lények cikáztak az égen, hosszú csíkokat hagyva maguk mögött” – olvasható a beszámolóban. Ezek a lények egyetlen földi élőlényre sem hasonlítottak az idegsebész szerint, fejlettebbek voltak nálunk, az élet magasabb formáját képviselték. Beszámolója alapján fentről lefelé örömzene hangjai áramlottak, de a hang mintha anyagszerű lett volna, mint mikor az ember érzi a bőrén az esőt, de mégsem lesz tőle vizes. Ebben a világban nem létezett elkülönülés: úgy tűnt, hogy nem lehet csak megfigyelőnek, vagy a zene hallgatójának lenni, az ember mindenképpen részévé vált. Minden mindennek a része volt, Alexander szerint olyan volt ez a kép, mint egy nagy, gazdagon díszített perzsaszőnyeg.

Az idegsebészt útja nagy részén egy aranybarna hajú, sötétkék szemű fiatal nő kísérte, aki egyszerű, de nagyon élénk színű – kék, lila, narancs színekben pompázó – ruhát viselt. “Olyan tekintettel nézett rám, hogy ha valaki így néz rád, akár csak öt másodpercig, átjár az az érzés, hogy élni érdemes, bármi is történt veled addig az életben. Nem romantikus tekintet volt, nem is baráti. A földi szereteten túli tekintet volt, ám annak minden elemét egyidejűleg magában hordozta” – írja. Kísérője szavak nélkül beszélt hozzá, az üzenet mint szél jutott el az elméjébe, és a tartalmát azonnal értette. “Szeretve és táplálva vagy, örökre. Semmitől sem kell félned. Semmit nem ronthatsz el” – sugallta a kísérő.

Majd változott a kép, még magasabb rezgésű tartományokban találtam magam – írja Alexander, aki szavak nélküli kérdéseket tett fel. Mi ez a hely? Hol vagyok? Miért vagyok itt? A kérdésekre szavakon túli választ kapott: a fény, a színek, a szépség és a feltétlen szeretet hatalmas erejű áramlása töltötte be.

Az idegsebész hangsúlyozza: tisztában van vele, hogy története természetfeletti, hihetetlen, és hogy orvosként korábban ő is hallucinációnak tartotta volna. De tudja, hogy nem érzékcsalódásról van szó, az élmény valóságosabb volt, mint bármi az életében, beleértve az esküvőjét és két fia születését is.

“A modern fizika szerint a világegyetem egy egység. Bár a világban, amelyben élünk, látszólag a tárgyak, az élőlények, az események elkülönültek, de a fizika szerint a felszín alatt minden tárgy, az univerzum minden eseménye összeköttetésben áll. Valójában nincs elkülönülés. Ez előtt a tapasztalásom előtt, számomra mindez csak absztrakció volt, ma már azonban valóság. És az univerzumot nem csak az egység tartja össze, hanem most már tudom, hogy a szeretet is összeköti. Az a világegyetem, amelyet a kómában töltött napjaimban megtapasztaltam, ugyanaz, amelyről a modern fizika, illetve Jézus beszél a maga nagyon különböző módján”.

Amikor Pál apostol azt mondja, hogy sem halál, sem élet sem jelenvalók, sem eljövendők sem semmi sem választ el minket Isten szeretetétől, mely Jézus Krisztusban megjelent, akkor ez a mondat új értelmet nyerhet számunkra, halottak napja idején különösen is.

Elhunyt szeretteink nem a semmibe hullanak, nem a megsemmisülés vár rájuk, még csak nem is valamilyen takarékmódban, vagy csökkentett üzemmódban léteznek tovább, ahogy az Ószövetség idején hitték, hanem belépnek Isten teljességébe, plérómájába – ahogy az Újszövetség nyelve mondja.

Amikor elhunyt szeretteinkre gondolunk, rájuk emlékezünk, felmerülhet bennünk a kérdés, miért éppen akkor ért véget földi életük. Hiszen sokszor azért olyan fájdalmas az elvesztésük, mert a mi nézőpontunkból oly korai volt az elvesztésük.

Bonhoeffer: „Ki fogja fel azok kiválasztását, akiket Isten korán magához vesz? Nem gondoljuk azt újból és újból, hogy Isten fiatalok halálával legjobb eszközeitől fosztja meg magát, olyan fiatalon, amikor leginkább szüksége lenne rájuk? Isten azonban nem követ el hibát. Nincs-e vajon Istennek szüksége testvéreinkre, valamilyen rejtett, értünk való szolgálat tekintetében a mennyei világban? Itt emberi gondolatainknak – melyek mindig többet akarnak tudni, mint amennyit tudhatnak – megálljt kell parancsolnunk – s ahhoz kell alakítanunk a gondolatainkat, ami bizonyos.

Jézus is éppen erről beszél a példázatában: ahhoz kell ragaszkodnunk, ami megfogható, ami bizonyos: ez pedig a Szentírás, Hiszen a „Van nekik Mózesük és prófétáik,” a Szentírás könyveire utal.

Nem minden van megírva benne, de az üdvösséghez és a hithez elégséges, mely benne van, és amikor a gyász elhomályosítja látásunkat, ebbe kapaszkodjunk: A gyülekezetek által ihletett tekintélyűnek elismert írásokba.

Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan elhunyni, de mindnyájan el fogunk változni. Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk. Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba. Amikor pedig ez a romlandó romolhatatlanságba öltözik, és ez a halandó halhatatlanságba öltözik, akkor teljesül be, ami meg van írva: “Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk, a mi Urunk Jézus Krisztus által! Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.”