2013. 09. 08. – Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap (Balázs Viktória)

Dátum: 
2013. 09. 08.
Igehirdető neve: 
Balázs Viktória
Ige helye: 
Mt 19, 16-26
Alapige: 

Odament hozzá valaki, és ezt kérdezte: „Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”7Ő így válaszolt neki: „Miért kérdezel engem a jóról? Csak egy van, aki jó. Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat.” Az megkérdezte: „Melyeket?” Jézus így felelt: „Ezeket: ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, tiszteld apádat és anyádat, és szeresd felebarátodat, mint magadat!” Az ifjú erre ezt mondta: „Ezt mind megtartottam, mi fogyatkozás van még bennem?” Jézus így válaszolt neki: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; aztán jöjj, és kövess engem.” Amikor hallotta az ifjú ezt a beszédet, szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt. Jézus pedig ezt mondta tanítványainak: „Bizony, mondom néktek, hogy gazdag ember nehezen megy majd be a mennyek országába.” Sőt azt is mondom nektek: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Amikor meghallották ezt a tanítványok, nagyon megdöbbentek, és így szóltak: „Akkor ki üdvözülhet?” Jézus rájuk tekintett és ezt mondta nekik: „Embereknél ez lehetetlen, de Istennél minden lehetséges.”

Prédikáció: 

Szeretett Testvérek!
Én valahogy úgy vagyok a szeptemberrel, mint a december 31 és január elseje fordulójával. Ezekben a napokban számadást készítek arról, ami mögöttem van, ami eddig történt az évben, és terveket szövök a jövőre, az előttem álló munkaévre nézve. Ilyenkor kerül sor a munkaév megtervezésére, hogy milyen tematikája legyen a különböző alkalmaknak. Hogy a hétfői bibliaórán miről fogunk beszélgetni a fiatalokkal, milyen téma mentén válogassuk a filmklubba a filmeket, vagy hová menjünk ősszel kirándulni, egyáltalán, hogy nézzen ki az év. De ilyenkor erősebb bennem a törekvés arra nézve is, hogy amit eddig nem úgy csináltam, ahogyan szerettem volna, arra jobban odafigyeljek. Eltervezem például, hogy nem fogom elfelejteni meglocsolni a virágaimat, és elolvasom azokat a könyveket, amiket hónapokkal ezelőtt kezdtem el. Szeptember első hete számomra az újrakezdés lehetőségét hordozza magában; olyan, mint egy évkezdés, és talán nem vagyok ezzel egyedül. Ilyenkor a naptárunkban talán még nincs minden nap telezsúfolva tennivalókkal, vagy fontos találkozók dátumával, és a bejegyzések közé odafér még egy rövid, ám annál fontosabb mondat. Egy olyan mondat, amit Jézus mond ma nekünk, hogy „Ami lehetetlen az embernek, az Istennek lehetséges.” És ha tovább lapozunk azt kell, hogy lássuk, hogy naptárunk minden egyes oldalán, minden telezsúfolt és minden még üres napnál ott van ez a mondat: Ami lehetetlen az embernek, az az Istennek lehetséges. Ezzel az igével, ezzel a hitet ébresztő biztatással akar végigkísérni minket Isten az előttünk álló munkaévben.

Mit jelent ez az útravaló?
Ha csak futólag, felszínesen halljuk, akkor arra gondolhatunk, hogy Isten minden tervünk, minden kívánságunk teljesedését ígéri. Ha mi majd akadályokba ütközünk, ő majd lebontja azokat. Ha nekünk már elfogytak a lehetőségeink, akkor ő majd csodát téve tovább visz minket, és minden sikerül majd, amire törekszünk. Hogy az Ő lehetőségeivel megoldódnak anyagi gondjaink, rendbe jön a családi életünk, felépülünk betegségeinkből. Úgy tekintünk Istenre és ígéretére, mintha ő valami jó tündér, vagy valami kívánság automata lenne, akinek csak el kell mondanunk nehézségeinket, vágyainkat, és ő azonnal teljesíti leglehetetlenebb kívánságainkat is.

Testvérek, ha nem akarunk csalódni, akkor sürgősen felejtsük el ezt az elképzelést. Ez az ige ugyanis nem erről szól és nem ezt ígéri.

Először is fel kell ismernünk, hogy mi sokszor olyan dolgokra is azt mondjuk, hogy ez lehetetlen, vagy, hogy én ezt nem tudom megcsinálni, ami pedig egy kis jóakarattal, elszánással, erőfeszítéssel igenis lehetséges lenne.
Van egy történet, ami egy emberről szól, aki azt álmodta, hogy Isten kivezette őt egy hatalmas sziklához, odaállította elé, és azt mondta neki, hogy „Azt akarom, hogy minden nap gyere el ide, és teljes erődből told ezt a sziklát”. Emberünk szót is fogadott, és minden nap nekifeszült a sziklának. De egy idő múlva kétségbeesetten kiáltott: „Istenem, én úgy teszek, ahogyan mondtad, de látod, hogy semmi eredménye. Minden nap megpróbálom eltolni a sziklát, de egy milliméterrel sem mozdult arrébb.” Isten erre azt válaszolta neki: „Ki mondta neked, hogy told el a sziklát? Én csak annyit mondtam, hogy teljes erődből told. És hogy semmi eredménye? Nézz csak magadra, amióta ezt teszed, hogy megerősödött a karod, a lábad, a hátad. Hát valóban nincs eredménye?”

Isten gyakran azáltal akar segíteni nekünk, hogy a nehézségek által erősít meg minket. Tudom, hogy ez egy paradoxon, hogy a józan észnek ez teljesen ellent mond, ennek ellenére azt hiszem mindenki tudna a saját életéből olyan példát mondani, amikor azt érezte, hogy éppen egy olyan helyzetben erősödött meg, amiről korábban nem is feltételezte volna, hogy végig bírja csinálni. Mert emberlétünk nem az elkényeztetett gyermek élete, akinek szülei mindig, minden kívánságát azonnal teljesítik, hanem az Ember tragédiájának Ádámjáé, akinek Isten azt mondja: Ember, küzdj, és bízva bízzál. És ez az, amiről Jézus beszél. Az ember része – ha úgy tetszik feladata –, hogy bízzon az Istenben. A többit pedig Ő maga fogja hozzátenni.
De vajon tudunk-e bízni Istenben? Illetve pontosan mit jelent számunkra a bizalom?

Itt van ez a mai példázat, a gazdag ifjú története. Az ifjú az örök életet akarja elnyerni, ezért fordul kérdésével Jézushoz. Itt azonban még nem a keresztény értelemben vett örök boldogságról van szó, az ifjú még nem erre gondol, hanem a zsidóság által várt eljövendő világról, amit igaz élettel, és a törvény precíz betartásával ki lehet érdemelni. Válasza kezdetén Jézus is ezek között a keretek között mozog, amikor azt mondja a fiúnak, hogy tartsa meg a törvényeket. És miután az ifjú azt mondja, hogy ezeket mind-mind megtartja, na ekkor jön Jézus radikalizmusa, amikor is vagyona szétosztására szólítja fel. És ez a felszólítás nem egyszerűen abban radikális, hogy szigorít a mózesi törvényeken. Mert nem mennyiségileg, hanem minőségileg változtat rajtuk, valósággal a feje tetejére állítja azokat! A vagyon ugyanis a korabeli zsidó tanításban a kegyesség jutalmának, Isten áldása jelének számított.

Tavaly bibliaórán Jób könyvének kapcsán mi is sokat beszélgettünk minderről. Hogy a korabeli zsidó ember számára a gazdagság Isten áldását jelentette. Emlékezzünk csak vissza a viszonzás törvény fogalmára, ami azt mondja ki, hogy ha Istennek tetsző életet élek, akkor Isten megáldja az életemet: egészséget, gazdagságot, hosszú életet ad. És fordítva is, ha mindez megvan az életemben, akkor ez ékes példája annak, hogy az Isten engem szeret, és megáldja az életemet. Ha viszont nincs, akkor az Isten elfordulását jelenti. Így tehát a példázatban szereplő férfi joggal gondolhatta azt, hogy az élete Isten előtt is sínen van, és mivel betartja a parancsolatokat, életében a vagyona nem más, mint Isten áldásának látható jele. Nem csoda hát, ha nem fér a fejébe a határozott jézusi válasz. Talán nem egyszerűen azért távozik szomorúan, mert nincs szíve szétosztani a vagyonát, hanem mert Jézus válasza alapjaiban rengeti meg Istenről és az ő áldásáról vallott felfogását. Erre utal már a kezdő kérdés is: mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Számára, a maga rendszerében az a természetes, hogy érdemszerző jócselekedetei által lehet az eljövendő ország részese. Hogy ez is elintézhető az adok-kapok módján. Ő ebben bízott. Ő erre épített. A saját maga erejére. És mivel elment, már nem hallotta meg a tanítványok döbbent kérdését: „akkor ki üdvözülhet” és Jézus egyértelmű válaszát: Ami az embernek lehetetlen, az az Istennek lehetséges.

Ne értsük félre Testvérek!
Jézus nem az önként vállalt szegénységet hangsúlyozza, hanem azt feszegeti, hogy milyen lélek lakik bennünk. Hogy miben bízunk. Hogy ki, vagy mi az, amibe kapaszkodunk.
Luther a Nagy kátéban ezt mondja: „Mondom tehát, amire szívedet hagyod és bízod, valójában az a te istened. Nem egy ember azt hiszi, hogy van Istene és mindene bőven, ha van pénze és vagyona…de ez a helyzet azzal is, aki abban bízik, hogy nagy a tudománya, bölcsessége, hatalma…Pedig a helyes ez: Istenem van, ez azt jelenti, hogy van valamim, amiben teljesen bízik a szívem.” Hogy is mondja Luther? „Amire szívedet hagyod és bízod, valójában az a te istened.”

A mi szívünk miben bízik testvérek? Vagy úgy is kérdezhetném, nekünk mi az istenünk?
A pénzünk, az erőnk, a befolyásunk, a tudásunk? Mi miben bízunk? Mire számítunk, ha valami baj ér minket? A házastársunkra, a gyerekeinkre? Vagy a bármit elintézni tudó kapcsolatainkra?
Az ifjú nem értette meg, hogy mire és kire kellene építenie az életét. Azt olvastam, hogy szomorúan távozott, vagyis vagyonához kötözött ember maradt, pedig a találkozás elején egy nagyon lényeges kérdést fogalmaz meg és tesz fel Jézusnak. Emlékszünk még rá? Azt kérdezi, hogy mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet.

Minket foglalkoztatott már ez a kérdés? Mi feltettünk már ezt Jézusnak? És a tanítványokhoz hasonlóan mi is megdöbbentünk már válaszán? Ami az embernek lehetetlen, az lehetséges az Istennek….
Mert igenis van, ami az embernek lehetetlen. Lehetetlen az, hogy Istennek tetsző életet éljünk, lehetetlen az, hogy Isten követelményének megfeleljünk, lehetetlen, hogy megszerezzük az üdvösséget. Hiába törekszünk arra, hogy betartsuk a parancsolatokat, eleget tegyünk Isten törvényének, hiába a vallásos életünk, a templomba járásunk, az imádkozásunk, az áldozatkészségünk, hiába adakozunk, hiába teszünk jót. Ez mind nem elég! Ezeket a gazdag ifjú is mind megtette. Csakhogy az Istennel való élet nem emberi erőfeszítés eredménye, de nem is cselekedetek terméke, hanem ajándék. Isten kegyelmes szeretetének ajándéka. Mert az üdvösséget nem lehet kiérdemelni, azt nem lehet elnyerni, azért tulajdonképpen semmit nem tudunk tenni. Ez az, ami az embernek lehetetlen. Ami viszont lehetséges, hogy a szívünket odaadjuk neki. Teljesen. És az is lehetséges, hogy nem a magunk erejében, hatalmában, pénzében, jóságában, kitartásában bízzunk, hanem őbenne. Hogy Ő legyen az, akire építünk, akitől mindent várunk, akiben szívünk bízik.

Testvérek, az üdvösségünk egyedül Isten kegyelmén múlik. Nem számít, hogy mit gondolunk magunkról. Hogy látjuk-e fogyatkozásainkat, vagy éppen nagyszerűségünk tudata tölt el minket. Ez ajándék, a kegyelem ajándéka, és ez csak Istennek lehetséges.
Végül álljon itt Reményik Sándor jól ismert verse, melynek a címe Kegyelem, és amelyben éppen ez a rövidke jézusi mondat domborodik ki, amiről ma volt szó. Ami lehetetlen az embernek, az Istennek lehetséges.

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.
Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem. Ámen.

oldal tetejére