2013. 08. 25. – Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2013. 08. 25.
Igehirdető neve: 
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:
Mk 12,41-44

Prédikáció:

Egyik lelkészkollégám révén hallottam egy esetet. Külföldön történt, valamelyik protestáns gyülekezetben. A frissen megválasztott lelkész úgy ment el az őt fogadó gyülekezetbe, hogy beöltözött hajléktalannak, mivel személyesen még nem ismerte senki, így nem jöhettek rá, hogy kicsoda ő valójában. Fél órán át ott jött-ment a templomban, amely közben elkezdett megtelni emberekkel. Megpróbált egy kis aprót kérni az emberektől, mondván, hogy kenyérre kéri, de nem sok eredménnyel. Aztán leült a templom első sorában, de megkérték, hogy legyen szíves hátra menni, a hátsó sorokba. Ő közben továbbra is köszöntötte az embereket, de csak közönyös, vagy szúró pillantásokat kapott viszonzásul. Aztán amikor az istentisztelet a hirdetési része következett, a gyülekezet elöljárói bejelentették, hogy be szeretnék mutatni a gyülekezet új lelkészét, ekkor a hajléktalan külsejű férfi előrement a padsorok között, odament a pulpitushoz, ahol a gyülekezeti elöljárók átadták neki a helyet – ők ugyanis be voltak avatva, és velük előre megbeszélt mindent a lelkész – a hajléktalannak beöltözött lelkész felütötte a Bibliát, és kikereste belőle Máté Evangéliumából ezt a részt:

 „Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: …éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem;  Akkor felelnek majd néki az igazak, mondván: Uram, mikor láttuk, hogy éheztél, és tápláltunk volna? vagy szomjúhoztál, és innod adtunk volna? És mikor láttuk, hogy jövevény voltál, és befogadtunk volna? És felel a király: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, én velem cselekedtétek meg.” (Mát. 25:34-40)

Miután ezt felolvasta, elmondta nekik mindazt, amit akkor délelőtt megtapasztalt… Elég hatásos bemutatkozás, emlékezetes „antré” lehetett.

A meglepetés kétélű, mindig kétélű. egy ilyen típusú meglepetés főleg. Kiválthat önvizsgálatot, de indulatot is. Valószínűleg ez is történt, bár a folytatásról a krónika már nem szól. De egy kis emberismerettel könnyű elképzelni a folytatást. Egyik része a jelenlevőknek szíven találva érezte magát, a másik része viszont haragos, mert becsapták. Hogy ez mennyiben számít becsapásnak, az már más kérdés.

Szerintem Istenhez kapcsolódóan csak kellemes meglepetések jöhetnek szóba.

Jézus ezért hangsúlyozza, hogy az Istennel való kapcsolatunkban kellemes meglepetésről van szó: Az elrejtett kincs példázatára gondolok: Mint amikor valaki nagy értű kincsre talál.

Ez a lehetőség biztos foglalkoztatta Jézus kortársainak képzeletét.

A Qumráni Közösség leletei között találtak egy réztekercset. A 12 hasábnyi héber szöveg hatvannégy különböző helyen elrejtett kincsről beszél. több tonnányi ezüstöt és aranyat és egyéb értékes tárgyat rejthettek el a Zsidó Háború (Kr. u. 66-70) idején.

Korábban is gyakorolhatták az értékek megőrzésének ezt a módját. Jézusnak az elrejtett kincsről szóló példázata egy olyan helyzetet ír le, amikor valaki véletlenül egy ilyen kincsre talál rá. Akár hetven talentum ezüstöt /– szorozzuk csak be ötvennel, kb. annyi kiló -/ is eláshattak egy helyre. A példázat szerencsés megtalálójának ujjongó öröméhez hasonló, meglepetésszerű élmény Isten Országára rátalálni, ezt akarta Jézus mondani. A nagy értékű igazgyöngy megtalálásával folytatja Jézus, hiszen nemcsak véletlenszerű rátalálásról lehet beszélni, hanem hosszas keresés utániról is. A keresztyénség legjelentősebb hitvédői, mondjuk úgy meghatározó alakjai hosszas keresés – belső küzdelmek után találtak rá a hitre. Ez a hosszas keresés még értékesebbé tette számukra azt, amire rátaláltak.

C. S. Lewis erre talán a legjobb példa – a huszadik század egyik legnagyobb hatású apologétája, a híres meseregénynek, a Narnia Krónikáinak szerzője. Felnőtt egyetemi tanárként vált a kereszténység kritikusából a keresztény hit védelmezőjévé és népszerűsítőjévé. Saját megtérésének történetét is megírta „Örömtől meglepve” címmel:

“Ha egy fiatalember józan ateista akar maradni, nem lehet elég óvatos az olvasmányaival. Mindenütt csapdák leselkednek rá — ‘nyitva hagyott Bibliák, millió meglepetés — ahogyan Herbert mondja –, finom hálók és cselszövések’. Isten — ha szabad ilyet mondani — meglehetősen gátlástalan.”

Ez a jelző alkalmas arra, hogy meghökkentsen. Istent gátlástalannak nevezni.

De voltaképpen arról szól, hogy Isten mindig megtalálja az utat.

Felolvasott alapigénkben is erről van szó: Mit mond Jézus? A niniveikhez, akiknek egyébként elég istentelen életet éltek, és vértől lucskos történelmet írtak, Jónás prófétát küldte Isten, és meg is tértek a szavára. A másik példa Dél királynője, aki azért jött el Salamonhoz, mert eljutott hozzá  a híre, hogy Salamon király a saját bölcsességét Istennek tulajdonította, Istentől eredőnek és eljött, hogy próbára tegye, hogy megvizsgálja, mert ebből tanulni akart, merítkezni.

Jézus számára ők azok a példák, akik megmutatják nekünk, hogy Isten mindenkihez megtalálja az utat.

“Most megközelítettem azt a forrást, ahonnan gyerekkorom óta a boldogság nyilait lőtték ki rám… A leghalványabb jelét sem találtam annak, hogy Isten és az Öröm közt bármilyen kapcsolat létezett, vagy létezhet. Sőt, inkább ennek ellenkezőjére gondoltam… Mit is mondhatunk végeredményben az örömről?… Az igazat megvallva, ez a téma teljesen érdektelenné lett számomra, hogy keresztyénné lettem. Most már tudom, hogy a belső lelkiállapot sohasem olyan fontos, mint egykor gondoltam. Csak annyi értéke van, hogy rámutat valami másra önmagán kívül… Ha eltévedünk az erdőben, igen megörülünk, igen ha meglátunk egy útjelző táblát. Aki először megpillantja, felkiált örömében: „Nézzétek!” Az egész csapat köréje gyűlik és bámulja. De ha megtaláltuk az utat, és mérföldenként elhaladunk egy-egy jelzőtábla mellett, akkor már nem állunk meg mellettük csodálkozva.”

Amit Lewis mond, nagyon fontos – főleg azok számára, akik valami hasonlót éreznek, mint ő leírt. És nyilván azért írta le, mert úgy is érezte. Magamat is ide sorolom. Már nem okoz katartikus örömet minden alkalommal, ha az Istenre való rátalálásra gondolok. Megyek az úton tovább, de persze jóleső érzéssel tölt el, hogy látom az útjelzőket. Mint amikor túrista úton megyünk: nem látjuk folton a jelzést, de ha hosszabb ideig nem látjuk, nyugtalankodni kezdünk. De ha megyünk tovább, hamarosan feltűnik a újra a fára festett jel: Ilyennek érzem ezt. Haladunk az úton, időnként feltűnik egy-egy jel és ez elég ahhoz, hogy tovább tudjunk haladni. És nem csodálkozunk rá arra minden alkalommal, hogy jé, itt egy útjelző!

Ezért nem lehet folyton hallelújázni fél önkívületben minden vasárnap, – szerencsére ebben az egyházban ez nem is elvárás. Milyen nagy stressz lehet egy olyan egyházban tagnak lenni, ahol ezt minden vasárnap ki kell facsarnia magából az embernek, ezt az eufórikus örömet.

A kincsre találó ember eladja mindenét, amije van, hogy megvásárolja azt a földet.

És itt kapcsolódunk felolvasott igénkhez. Hiszen arra is választ kapunk, mit tesz az az ember, aki rátalált Istenre, aki elég gátlástalan volt ahhoz, hogy elkövesse mindazt, ami lehetővé teszi, hogy rá lehessen találni.

Mert a történet, a ma felolvasásra került ige mintha logikus kiegészítése lenne a megtalált kincsben és az igazgyöngyben elkezdett történetnek. Ezt így összegezhetnénk: a váratlan rátalálás öröme megnyitja a kezünket.

Ez is a meglepetések sorába tartozik, csak valahogy nem látványos, mert alig láthatóan, vagy láthatatlanul zajlik. Egy úgynevezett „kisember” világában, nem a reflektorfénybe állított emberek közé tartozik a mai történet főszereplője, hanem az „ám háárec” a föld népe közé, akinek egy fél kiló liszt is tétel. Akinek egy lepton – azaz egy rozsdás rézpénz a túlélést jelenti.

Van aki felismeri ebben a kiszolgáltatottságban a saját viszonyait, aki pedig nem küzd forintos gondokkal, az pedig arra van meghívva, hogy felismerje a kisemberek – nyomorúságosnak hitt világában a nagyságot.

Hiszen az erkölcsi nagyság nem olyan mint a fizikai – azaz nem mennyiségi módon mutatkozik meg, hanem belső történésekben.

Az özvegyasszony két leptonjában a legnagyobb nagyság tárul fel, – ebben a rézpénz-odaadásban a legnagyobb áldozat valósul meg, de mivel a nagyságrend annyira kicsi, hogy alig látható, Isten szeme kell ahhoz, hogy ez láthatóvá váljon.  Jézus az, aki meglátja a kicsinységben is megmutatkozó változásokat. ő az, aki kicsinyek és legkisebbek világában is szívesen időzik, sőt, talán itt érzi magát a leginkább otthon. Sőt mindent ezen is mér, ahogy a már idézett Máté Evangéliumából való példázatban mondja: „Ha megcselekszitek eggyel is a legkisebbek közül, velem cselekszitek meg.” Vagyis ami ebben a reflektorfénytől érintetlen, a kicsinyek világában történik, az a legnagyobb, az Isten Országának világában fog visszatükröződni, ott fog visszhangra találni.

És maga demonstrálja is ezt, amikor Isten Küldötteként, fiaként a sok száz ember adakozásából a legkisebb adakozását, megnyíló kezeire irányítja a figyelmet. Adjon nekünk ez a kicsinységben folytatott – alig látható – küzdelmeinkben biztatást és új reményt ahhoz, hogy az Isten háta mögött épp hogy nem a kicsinységben van, hanem fordítva. Ámen