2013. 07. 29. – Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2013. 07. 29.
Igehirdető neve: 
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:
Jer 8,4
Alapige: 

Miért tért tévútra ez a nép, miért tévelyeg állandóan Jeruzsálem? Miért ragaszkodik a csalárdsághoz, és miért nem akar megtérni? Figyeltem, és hallottam, hogy nem őszintén beszélnek. Senki sem bánja gonoszságát, és nem mondja: Mit tettem?! Mindenki összevissza futkos, mint a harcban száguldozó lovak. Még a gólya is, az égen, tudja költözése idejét, a gerlice, a fecske és a daru is vigyáz, mikor kell megjönnie, csak az én népem nem ismeri az ÚR törvényét.

Prédikáció:

Feleségem régóta kérlel, hogy rajzoljak, vagy fessek olyan képet, mely macskát ábrázol. Egy darabig ígérgettem, hogy jó, főleg, amikor látom, hogy milyen rossz megoldású képek iránt is lelkesedik, csak azért, mert macska van rajtuk. De aztán rájöttem, hogy miért nem fogok soha macskás képeket készíteni: nem szeretem őket eléggé. Az az erőtlen, távolságtartó szeretet, amit én érzek a macskák iránt, az kevés hozzá…

Erre akkor jöttem rá, amikor alaposabban megnéztem Dina Gao egyik macskás képét. Ezen a képen érződik a szeretet, a gyengéd rajongás a macskák iránt. Ez pedig vagy megvan az emberben, vagy nincs. Ezt nem lehet megtanulni, nem lehet ránevelni a másikat… Ahogy az ellentéte, a fóbia is alig befolyásolható: hiába tudom, hogy a varangy egy ártalmatlan, kicsi állat, mégsem tudom magam jól érezni a közelében. A racionalitás itt mit sem segít.

De az állatvilág egyikünknek sem homogén massza: vannak állatok, melyek kiválnak belőle, melyeket érdeklődéssel szemlélünk, állatkertben hosszan elidőzünk a kifutója előtt, más állat mellett pedig minden különösebb érdeklődés nélkül vonulunk el. Miért van ez?

Mindegyik gyerekünk más állat iránt lelkesedik. Az egyik szereti a majmokat, de annyira, hogy plüss-majmokkal van körülrakva az ágya, és majommentőnek készül; a másik a cápákért van oda; a legkisebb a krokodilért, bár mostanában már csak azokért a krokodilokért, amelyek szelídek és nem esznek húst /még nem tudja, hogy ilyen nincs…/, a negyedik leginkább a macskákért és szerencsére a többi is mind oda van értük. Úgyhogy kénytelen voltam egy éve beadni a derekam, és beleegyezni, hogy elhozzunk az egyik környékbeli tanyáról egy kis tarka macskát. Azóta felnőtt lett, ma hajnalban is éreztette velem jelenlétét, jogait, amikor hajnal négykor próbáltam kizárni a szobából, sikertelenül. Már rájött, hogy kell a kilinccsel bánni. Felsoroljam, amit még tud? Tud lepofozni ételmaradékokat és a bútorok mögött eltűntetni; szúnyoghálókat fejjel felfeszegetni és azon átpréselődni, míg nagyobb szakadás nem keletkezik rajtuk; karmot élezni a kárpitozott kanapén vagy széken, szobanövények leveleit hányásig rágni; éjszaka, mikor mindenki alszik, föl-alá hangosan vernyogva szaladgálni; a macskaalmot a tartóból több méterre kidobálni…

Feleségem számára, aki rajongással szereti a macskákat, ezek az apró kellemetlenségek eltörpülnek az általa nyújtott jóhoz képest: hogy kecsességével ünneppé tesz pillanatokat; hogy alvásában is elegáns és kizökkenthetetlen nyugalom árad belőle, amiből lehet meríteni; hogy időnként az ölébe kéredzkedik, legömbölyödik, és dorombolni kezd, az pedig az idill netovábbja…

 

„Nem ereszkedik le odáig,

Hogy barátul fogadna bárkit,

Amíg csak mély hódolatod

Némi jelét nem mutatod;

Egy tál tejszínt, de kaviár

Is megteszi vagy libamáj.

Sült virsli vagy sonkás rolád –

El kell találnod gusztusát.

Respektusod mutatni kell:

A macska joggal várja el.

S végül, ha nem sajnálsz időt,

Már néven szólíthatod őt.”

T. S. Eliot egyik macskás verséből idéztem: ez a vers-ciklus ihlette Andrew Lloyd Webbernek, minden idők legtöbbet játszott musical-jét, a Macskákat.  Csak magyarországon 30 éve folyamatosan műsoron van.

Philipp Pullman „Az arany iránytű” című regényében egy olyan, a miénkkel párhuzamos világot ír le, melyben minden embernek van egy állat daimón-ja. Ez a daimón mindig vele van, beszélni tud vele, gyermekkorban még átalakulhat egyik állatból a másikba, de felnőttkorra véglegesül az alakja. És a legnagyobb bűntény, ha valakit leválasztanak a daimón-járól. Az ötletet a regényíró talán az Észak-amerikai bennszülött népek hitvilágából merítette, ahol a személynek születésétől van egy állat-segítője, és fiatal korának egyik fontos feladata, hogy erre rátaláljon: mert úgy hitték, az állat-segítő tanítja pártfogoltját, és egy teljesebb életre vezeti.

Mire taníthatnak minket az állatok?

Jeremiás próféta például úgy gondolta, hogy az állatok példája segít nekünk megérteni, egymás számára világossá tenni, hogy mi az Istentől kapott küldetésünk, feladatunk.

„Még a gólya is, az égen, tudja költözése idejét, a gerlice, a fecske és a daru is vigyáz, mikor kell megjönnie, csak az én népem nem ismeri az ÚR törvényét.” /Jer 8,7

Walt Whitman – addig a költészet által érintetlenül hagyott témákról írt, ilyen az állatokhoz való viszony, és mintha Jeremiás gondolatát folytatná – több évezred szünet után:

„Azt hiszem, el tudnék menni, hogy az állatokkal éljek, olyan békések és szerények,
Soká, soká állok és nézem őket.

Nem izzadnak és nem nyöszörögnek sorsukon,
Nem fekszenek ébren a sötétben, siratva bűneiket,
Nem keserítenek el Isten iránti kötelmeik megvitatásával,
Egyik sem elégedetlen, egyik eszét sem veszi el a bírás tébolya,
Egyik sem térdel a másik előtt, sem egy ezer évvel előbb élt fajtájabeli előtt,
Egyik sem tekintélyes vagy szerencsétlen az egész földkerekségen.
Így mutatják meg, hogy rokonaim és én elfogadom őket,
Jeleket hoznak nekem magamról, nyilvánvalóan kimutatják, hogy birtokában vannak azoknak…”

Bálám és a szamarának története régóta foglalkoztatja a bibliaolvasók fantáziáját. /4 Móz 24. fejezet/ Az egyik legmeseszerűbb az összes bibliai történet közül. Ahogy olvassuk, szinte látjuk magunk előtt a meredek sziklafal tövében haladó Bálámot, aki ül szamara hátán, és nem ért semmit abból, hogy az állat miért torpan meg, miért nem akar tovább menni, és préseli oda a lábát a sziklafalhoz.  Szinte vígjátékba illő jelenet. A nagy babiloni varázsló nem látja az angyalt a kivont karddal, de alázatos hátasa, a szamara igen. A halálos fenyegetést jelentő angyalt látva a szamár nem mer továbbmenni. Inkább kitérne, de erre a gazdája bottal verni kezdi. Háromszor is megveri. Majd Isten megnyitja a szamár száját, aki azt mondja: – Mit vétettem ellened, hogy már harmadszor versz meg engem? – Bálám, aki még mindig nem érti a helyzetet, és arra haragszik, aki megmentette az életét, ezt mondja: – Lenne csak kard nálam, meg is ölnélek! – mire a szamár: – A te szamarad vagyok. Rajtam jársz régtől fogva mindmáig. szoktam én ilyet tenni veled?

A szamár nem azt mondja, hogy láss végre, s hogy ott áll kivont karddal az angyal! Arról beszél, hogy ismerik jól egymást, kapcsolatuk régi és elfogadáson, szereteten alapul. Ebből kiindulva kellene felismernie, hogy ez egy rendkívüli helyzet.

Az állat iránti szolidaritáson keresztül lehet meglátni Isten angyalát.

A szamár tanítja meg Bálámot meglátni az angyalt, azáltal, hogy magára irányítja a figyelmet. Azon a kölcsönös kötődésen keresztül, amit ő a gazdája iránt érez, és amit a gazda érez iránta.

„Ha szeretet nincs bennem, – semmi hasznom abból, semmi vagyok- írja Pál apostol a szeretethimnuszában. /1 Kor 13,3/ Akkor nem tudok jól rajzolni. akkor vak és ostoba módon arra haragszom, aki jót tesz velem.

Egész közösségeken is eluralkodhat ez a vakság, ha nem figyelik az őket tanítani akaró teremtett világot, az Égi madarakat, akikről Jézus több példát is mondott – a gondviselésre hagyatkozni merő, bátor lényekként bemutatva őket. vagy a másik példája a juhok: akik teljesen rá mernek hagyatkozni gazdájukra. és eltévedve, felbukva, tehetetlenül is hisznek abban, hogy a Pásztor elmegy értük, és rájuk talál. Hogy ennyire bíznak a Pásztorban. Ámen