2012. 05. 13. – Rogate vasárnapja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2012. 05. 13.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Róm 8,24-26

Alapige:

24Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? 25Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk. 26Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.

Prédikáció:

Belső szoba: az elmúlt évszázadokban önálló fogalommá vált. Az elvonulás, a magány és az Isten keresésének jelképévé. Jézustól kapott legértékesebb szavak közé tartozik a belső szobába való elvonulásnak, és az ott gyakorolt imádságnak a felhívása. „Te pedig, amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ott imádkozz a te mennyei Atyádhoz, titokban.” Jézus egy olyan korban hirdette ezt, amikor a farizeusok utcai látványossággá züllesztették az imádságot.
A belső szobában való titkos imádság Jézusi igénye végigkísérte a keresztyénség történetét, és gondoskodott róla, soha ne lehessen elszakítani a belső lelki élet intim világától. Attól a világtól, aminek koronként más és más volt az árfolyama, de a belső szoba mégis az ember belső szabadságának is a jelképe volt és maradt. És olyan korokban, amikor másban nem találhatta meg az egyén a szabadságát, akkor végső mentsvárként ott volt a Belső Szoba: A Sztrugackij – testvérek egyik kisregényében a „Stalkerben”, melyet Tarkovszkij filmben is feldolgozott, a Belső Szoba a vallásnak és a hitnek az egyetlen megmaradt jelképévé válik. Egy teljes mértékben egyház- és vallásellenes rendszerben, ahol a templomot bezárják, a lelkészeket és papokat elkergetik, még mindig megmarad egyetlen jelkép: a Belső Szoba. A vallásnak és a hit gyakorlásának egyetlen bezárhatatlan, lerombolhatatlan, és láthatatlansága okán ellenőrizhetetlen színtere: a belső szoba.
„A lényeg láthatatlan”. Az egyik legfontosabb mondat mellyel eddig találkoztam életemben. Egy könyv gerincén olvastam először, és elámultam, hogy ilyen egyszerűen is meg lehet fogalmazni. A lényeg láthatatlan. Ma Rogate, az imádkozás vasárnapján különösen fontos ezt elmondani , hogy csak épp a lényeg az, ami nem látszik. Mert a lényeg belül van, a szemek, mások kíváncsi tekintete elől elzárva. Egy hete Cantate vasárnapján a kifejeződésre, a belőlünk feltörő hangra figyeltünk, de akkor is arra jutottunk, hogy belül dől el minden. Hiszen a felcsendülő hang belül formálódik meg.
Befelé figyelni – ezen a vasárnapon nem engedjük, hogy elvonják a figyelmünket külső szempontok. Ezen a vasárnapon már a felolvasott páli szakasz is arra irányítja figyelmünket, hogy a lényeg láthatatlan és tulajdonképpen jól is van így, így is kell lennie.
A reményről Pál apostol azt mondja, hogy nem látható. A szeretethimnuszban erről a három fogalomról mondja csak Pál apostol, hogy maradandóak: a hitről, a reményről és a szeretetről. A remény ezért ez egyik legfontosabb fogalma lett reformátorunk teológiájának is. Ezt pár szóban így lehetne összefoglalni: „Ez a minket körülvevő valóság és a reménység csatában állnak egymással. A reménység pozitív mozzanata, hasonlóan a hithez, az eljövendő javak felőli bizonyosság. Sőt, bizonyos értelemben már az eljövendő javak birtoklásáról beszélhetünk. A hit által a mennyben lakozunk. Ami itt hirdettetik, az nem nihilizmus, a valósággal szemben elfoglalt radikális álláspont ellenére. Luther a valóság mellett tett hitvallással nem a semmibe való menekülést állítja szembe, hanem egy magasabb valóságba vetett hitet, amely a tulajdonképpeni valóság…”/ Loewenich
Két szélsőség jellemezhet bennünket embereket, az egyik, hogy egyáltalán nem fogadjuk el, hogy létezik ez a bizonyos láthatatlan lényeg, ezért nem is reménykedünk, nem hagyjuk, hogy a remény kihajtson bennünk, mint holmi növény az apró magból. Én nem hiszek abban, hogy lehet élni remény nélkül. Én azt látom, hogy a remény a legfontosabb hajtóerő. Lehet persze kisebb és nagyobb reményekről beszélni, kezdve ott, hogy egészségünk még sokáig megmarad, hogy a dolgok jól alakulnak körülöttünk, egészen odáig, hogy a síron túl is van remény.
Egykori pesti hittanosom néhány éve vesztette el az édesapját rákban. Ő mesélte, hogy közel ugyanazzal a diagnózissal feküdt a kórtermében két beteg, és ugyanazt a kezelést kapták, ugyanannyi esélyt jósoltak mindkettőjüknek a gyógyulásra, mégis az egyik heteken belül elment, a másik pedig élt tovább. Ami a különbséget adta, láthatatlan volt. Talán köze van ennek a különbségnek a remény fogalmához, de csak óvatosan mondom ezt, mert a láthatatlanról csak nagy-nagy óvatossággal lehet beszélni.
Remény nélkül nem lehet élni, és a remény késztet minket imára: Imára, amiről Pál apostol azt mondja: erőtlen, az ima erőtlen szokott lenni. De az ima erőtlensége nem minősítő. Az ima nem olyan, mint a magasugrás, hogyha nem elég erős, akkor leverjük a lécet. Az ima erőtlensége az a lényegi tulajdonsága. Gyenge kezünkkel feltartjuk imánkat az ég felé, és jön a Lélek, mint galamb és átveszi tőlünk, és viszi tovább az ég felé, Isten felé. Mi nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de a Lélek igen – mondja Pál apostol – a Lélek juttatja célba imáinkat.
Dietrich Bonhoeffer kereste a szót, amikor a hit lényegét akarta kifejezni, és ezt a szót találta: ráhagyatkozás. A ráhagyatkozásra akkor vagyunk képesek, ha felismerjük: Nem a mi erőnkön múlik. Nem azon múlik az ima, hogy elég erősen imádkozunk-e. Pál apostol a lélek értünk vagy helyettünk való esedezéséről szólva igen felszabadítót mond. Mi bennünk születik meg, mi indítjuk útjára, de a célba érés már nem rajtunk múlik. ahogy a hitünk sem a mi erőnkön múlik.
Pál apostol gondolata összhangban van azzal, amit a mustármag példázatában mondott Jézus. „Ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag…” /Mt 17,20/ A magban rejlő lehetőségre kell figyelni, arra, hogy képes megnőni. De ez a növekedés már kívül esik a mi kompetenciánkon, a mi hatáskörünkön.
Pál apostol az 1 Korinthusi Levél 3. fejezetében írja, hogy a növekedést az Isten adja. Nem számít, hogy ki ültet, és az sem, hogy ki öntöz – mondja – csak Isten, aki a növekedést adja.
És mindez persze feltételez egy magot.
Mi szoktunk csíráztatni, van is hozzávaló kis készletünk, és nagyon érdekes figyelni, hogyan csírázik ki egy mag. Maga a növekedés ritmusa is igen figyelemre méltó, mert lassú annyira, hogy nem tudod tetten érni, hogy nő, de ha némi idővel , mondjuk néhány óra múlva visszatérsz, hogy megnézd, növekedtek-e, akkor már szemmel is látható a változás. A növekedés is olyan, amit nem lehet igazán látni, nem lehet folyamatában tetten érni, csak akkor, ha állapotokat vetünk össze, és akkor szembetűnő, hogy mekkora volt a növekedés. A lényeg láthatatlan, a növekedés – amit az Isten ad, láthatatlan.
Luther amikor az Isten hátáról elmélkedett, arra jutott, hogy a jelenben nem lehet Isten meglátni, csak utólag, ez teljesen igaz gondolat a növekedésre nézve, hogy csak utólag látjuk meg, vagyis egy korábbi állapothoz viszonyítva. A növekedés Isten csodája. Hogy mitől nő egy növény, vagy egy gyerek? Nyilván van bennük egy program, ami generálja a növekedést, de honnan van a program? Mert ha van program, akkor kell lennie programozónak is.
És ahogy Isten megadja a növekedést a magnak, úgy a hitnek sem kell segítség nélkül lennie, és a hit legláthatatlanabb megnyilvánulásának, az imának sem.
Rá kell hagyatkozni Istenre. Az imára ez különösen igaz, a legnehezebb is, de egyben a legkönnyebb is.
Az imában érezzük magunkat a legbizonytalanabbul, hiszen minden külső kapaszkodót, látható jelet nélkülöznünk kell. Ezért különösen fontos Pál apostol bátorítása: Isten segít ebben: a Lélek maga juttatja célba imánkat.
A görög nyelv pontos kifejezéseit itt kivételesen fontos ismerni. Itt kétféle prepozíció is van az eredeti szövegben a vinni- ige előtt, az egyik azt jelenti, hogy együtt, a másik azt, hogy helyett.
A kép, melyet a nyelv eszközeivel próbál Pál apostol leírni, az az, hogy a terhet vivő gyengeségét látva valaki odaszegődik mellé, és egy darabig együtt, majd helyette viszi a terhet.
Ez az ő személyes tapasztalata, de minden imádkozó ember, így mi is megtapasztalhatjuk: hogy az imádkozás során tapasztalt gyengeségünk nemhogy elszakítana, de közelebb hoz minket Istenhez. Ahogy úrvacsorai tanunkban is megfogalmazzuk, hogy aki méltatlannak tartja magát, paradox módon mégis az méltó rá, ez éppúgy igaz az imádságra is: ha erőtlennek érzed magad hozzá, akkor élheted át, hogy a Lélek melléd szegődik, és segít lelki terhedet vinni, és kérésedet kimondhatatlan, azaz szavakon túli szavakkal tolmácsolja imádságod címzettje, a mi Mennyei Atyánk felé. Ámen