2012. 04. 08. – Húsvét utáni 1. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2012. 04. 08.
Igehirdető neve: 
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye: 
jn 3,1-8
Alapige: 

1Volt a farizeusok között egy Nikodémus nevű ember, a zsidók egyik vezető embere. 2Ő egy éjjel elment Jézushoz, és így szólt hozzá: „Mester, tudjuk, hogy Istentől jöttél tanítóul, mert senki sem képes megtenni azokat a jeleket, amelyeket te teszel, hacsak nincs vele az Isten.” 3Jézus így válaszolt: „Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.” 4Nikodémus ezt kérdezte tőle: „Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe és megszülethetik ismét?” 5Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. 6Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. 7Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek. 8A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született.”

Prédikáció: 

Mint „újonnan születettek” – ez a Húsvét utáni első vasárnap vezető gondolata. Hogyan kell újjászületni, kell-e egyáltalán újjászületni? E téren Jézus és Nikodémus beszélgetése szolgálhat nekünk támpontul, amelyben Jézus az újjászületés szükségességéről beszél. /Jn 3,3/ egyenesen azt mondja, hogy az újjászületés nélkül nem léphet be az ember Isten Országába.
Az újjászületés tehát az egyik legfontosabb kérdés kell, hogy legyen számunkra. Nem homályosíthatja el ezt semmi. Sem felvilágosult éleslátás, sem fundamentalista követelőzés.
Csak csupán egy dolog számít, hogy az újjászületés Jézus szerint szükséges. De lehet-e parancsra újjá születni? Valahogy spontánul kell történnie nem? Ahogy a születés is spontán dolog. Egyszer csak elkezdődik, senki sem tudja, hogy pontosan mikor, ugyanígy az újjászületés sem történhet másként.
Erre az előre nem láthatóra, váratlanra, meglepetésszerűre is vonatkozik Jézus válasza: „8A szél arra fúj, amerre akar; hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hova megy: így van mindenki, aki a Lélektől született. „
Az újjászületésben van valami előre nem látható, ezért kicsit félelmetes is. Nem lehet tervezni, nem lehet kierőszakolni – alakíthatunk talán olyan helyzetet, mely során esetleg megtörténhet valakivel? Még ezt se merném mondani. Nem tervezhető pontosan, hogy ki és mikor, milyen körülmények között érzi úgy, hogy újjászületett. És néha a legnagyobb nehézségek segítenek hozzá, ha egyáltalán lehet ilyet mondani, hogy hozzásegítenek, hiszen olyan nehézségekről van szó, melyeket nem lehet senkinek sem készakarva akarni. És bizony, néha a túlélés jelenti az újjászületést, melyet néha nem is lehet elválasztani attól a tapasztalattól, hogy túléltünk valamit, holott nem volt szükségszerű és keressük az okokat, hogy miért történt velünk ez?
Amikor Jézus azt mondta, hogy: „ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába” nemcsak a rituális cselekményre, a keresztelésre gondolt, hanem annak jelképeit használja. Hiszen a víztől születés jelentheti a jelképes halált, a „majdnem halált”, hiszen az alámerítés során a jelölt eltűnik a víz alatt és aztán onnan emelkedik fel, azaz jelképesen megfullad, majd újjászületik.
Tehát a víztől és lélektől való születés jelenti azt is, hogy majdnem meghalunk, vagy meghalhattunk volna, és hogy mindez váratlanul, előre nem tervezhető módon történt.
Philip Zimbardo esete lehet erre példa, nemrég találtunk rá a történetére a feleségemmel az egyik friss könyvében, és néha meg kellett állnunk a felolvasásban, mert könnyeket csalt a szemünkbe.
A történet főszereplője 5 éves korában súlyos szamárköhögést és kétoldali tüdőgyulladást kapott. Akkor 1939-ben még nem volt erre hatásos gyógymód. Több száz más betegségben szenvedő gyerek mellé őt is vesztegzár alá helyezték a New York-i Járványügyi Gyermekkórház karitatív Osztályán. Látogatók, még a szülők is, csak vasárnaponként két órára jöhettek és a gyerekükkel csak egy üvegablakon keresztül érintkezhettek, hogy ne terjedjenek a fertőzések. A nővérek, akik szépen sorokbe fektették a gyerekeket és ápolták őket, gázmaszkot viseltek. Nem volt még akkor se rádió, se tévé, csak az agyonolvasott képregények szolgálták a gyerekek szórakozását, és persze egymást szórakoztathatták és egymással barátkozhattak.
Az 5 éves Zimbardo reggelente arra ébredt, hogy a mellette lévő ágyak üresek, és éppen áthúzzák azokat. Amikor barátai felől tudakozódott, akik az előző este még elfoglalták ezeket az ágyakat, azt mondták neki, hogy „hazamentek”. A barátai valójában meghaltak, holttestüket pedig gyorsan elvitték, nehogy a többi gyerek megijedjen. A hallgatólagos egyezség az volt, hogy az életben maradt gyerekek nem firtatják, és nem faggatják az ápolónőket, hogy mi is lett az eltűnt gyerekekkel.
Öt hónapot töltött Zimbardo gyerekként a kórházi karanténban. Eközben kapott vérátömlesztést, volt oxigénsátorban. És vasárnaponként látta a családját, ha az időjárás a téli hónapokban ezt megengedte. Életben maradása annak volt köszönhető, hogy játékokat talált ki, melyhez több gyerek részvételére volt szükség, például a Níluson való tutajozás, hogy elfogják a nagy fehér krokodilt. A túlélési stratégiához tartozott, hogy naponta kétszer is imádkozott: reggel megköszönte Istennek, amiért éjszaka meghagyta, és erőért fohászkodott, hogy kibírja az előtte álló napot, és éjjel, amikor kísérteties jelenléte súlyosan nehezedett a sötét kórteremre, az ördöghöz is imádkozott, hogy kímélje meg.
Zimbardo szörnyű öt hónapként jellemezte ezt az időt: körülötte állandóan gyerekek sírtak, köhögtek, ziháltak és haldokoltak. Túlélését Zimbardo úgy magyarázza, hogy a jövőre koncentrált, hogy erősen bízott abban, hogyha sokat imádkozik érte, akkor erős, és egészséges lesz. A túlélés nála azzal a tapasztalattal párosult, hogy egyedül volt és másra nem számíthatott, csak magára: hospitalizálódott – így nevezik ezt a lélektan szaknyelvén. De története mégsem újjászületés történet. Hogy is tudna tudatos újjászületésen keresztül menni egy 5 éves gyerek?
De mégis benne van ebben a történetben ugyanaz, ami az igazi újjászületéshez kell: Ez a jövőre irányultság. Ez az egyik kulcs az újjászületéshez. Annak az embernek, aki újjászületett, vagy újjászületésre esélyes, annak feltétlenül jövőre irányultnak kell lennie.
Anélkül, hogy az ember ne hinne a jövőben, hogy a jövő számára pozitív és értékes időszak lehet, anélkül nem lehetséges az újjászületés.
Jézus erről is beszél, persze nem a Nikodémusi párbeszédben:
Amikor a fövenyre és a sziklára épített házról beszélt, akkor ezt a jövőre irányultságot méltatta: mert aki hosszú távban gondolkodik, és a távoli jövőben megtörténő lehetőségeket is végiggondolja, vagyis akinek van jövőképe, annak a háza, élete, tervei állják ki a próbát.
De vajon mi számít újjászületésnek, a „megváltozás” már újjászületés?
Az egyik lehetséges példa a ghánai focicsapat esete. Az országban a foci – láz számunkra elképzelhetetlen méretű: fontos mérkőzések idején az ipar országszerte felfüggeszti a termelést, hogy legyen áram az országban bekacsolt tévék számára. Valahányszor csak Ghána meccset játszik, az egész ország ünnepel. A csapat pedig elegánsan, kreatívan focizott, a szabályok és az idői korlátok iránt nemtörődömséget mutatva.
2004-ben Ghána szerződtetett egy szerb edzőt. Dujkovic a csapatot európai fegyelemre, kemény edzésekre és pontosságra szoktatta. Hamar megmutatta a csapatnak, hogy nem kukoricázik, kirúgta a legjobb játékost, amikor az kihagyott egy edzőtábort. De irányítása alatt Ghána először a történelme során, kijutott a világbajnokságra, és Dujkovic ezt nyilatkozta a csapatról: „Először ellenálltak, késve érkeztek az edzésre, megbeszélésekre, de még a meccsekre is. De én kitartottam, ők pedig megváltoztak és most együtt élvezzük a sikert.”
Dujkovic edző receptje egyszerű volt: nem tett mást, mint jövőbeli célokat plántált a játékosok lelkébe, és azt mondta, hogy ehhez ezeken az eszközökön keresztül vezet az út.
Ez a változás vajon újjászületés? Talán nem használnánk ezt a kifejezést rá, de hol húzódik akkor a határ?
Jézus vajon hol húzná meg a határt, vagy húzna egyáltalán határt?
Sokan a keresztyének közül, egykor is és ma is az újjászületést a megtéréshez kapcsolják. Ha megtérsz, akkor megkapod az újjászületést is.
Jézus vajon ugyanígy gondolta? Ahhoz, hogy erre választ kapjunk meg kell – ebből a szempontból nézni Jézusnak a megtérésről szóló történetét – a tékozló fiút.
„ felkerekedem, és elmegyek apámhoz.” most egyszerre észreveszi, hogy apjának házában az utolsó béres is többet bír az élethez szükségesekből, mint az Istentől elhagyatottak szabad országában a legnagyobbak.
A példázat vége felé kiderül, hogy a tékozló fiút az atya kevésbé hagyta magára, mint ahogy az tűnt. Pénzen és javakon kívül mást is adott, és ebből új remény fakad, új út, egy út vissza. Amit az atya a fiúnak titokban még adott, az az emlékezés az atyai házra. Az atya szava vele tart az apátlanságban is – elfelejtve, túlharsogva, elnyomva; de az összetörtség csendjében ez a szó felhangzik. Ekkor felkerekedik az ember és visszatér. Ezt a szót adta nekünk Isten, ez a szó kísér Téged is; ez kíséri azt is, akiről gondoskodsz; ez kíséri az embereket a maguk által választott úton. Hogy ez ne némuljon el, ez a mi dolgunk, ez az egyház nagy felelőssége; hogy gyermekeinknek minden tévútján ez az emlékezés és ezáltal az atyai visszahívás jelenvaló maradjon.
Ez a visszahívó szó cseng azok fülében, szívében, akik majdnem meghaltak, ez a visszahívó szó hangzik azok szívében is, akik számára romokba dőlnek a jelen építőkövei. A megtérés az a pillanat, amikor meghalljuk ezt a halk hangot, az azt túlharsogó, elnyomó zajok közepette és megfordul velünk a világ.
Ez a szó Jézus Krisztus. Néha úgy tűnt előtte, hogy egészen árván, közvetítő nélkül jártunk, és akkor rájövünk, hogy mégis ott van kezdetektől fogva, és ott lesz a végsőkig. „Ő az alapja annak a reménynek, hogy a hazatérő ember nem elreteszelt ajtót, nem sötét elutasítást talál, hanem megtapasztalja elébe siető atyjának ölelését. Ő, a Názáreti Jézus, Ő az atya elénk való sietése, Ő a csókja az atyának, amit az lehajolva az eltorzult, elidegenedett, beszennyeződött, kiéhezett, elveszett fiának arcára nyom.” /Helmut Gollwitzer/
És emlékezzünk csak, mit mondott a példázatbeli apa, amikor fia visszatért: „Ez az én fiam, meghalt és feltámadt…” Meghalt és feltámadt, vagyis újjászületett. Ámen

oldal tetejére