2012. 04. 08. – Húsvét hajnal (Balázs Viktória)

Dátum: 
2012. 04. 08.
Igehirdető neve: 
Balázs Viktória
Ige helye: 
Mt 28,1-10
Alapige: 

Szombat elmúltával, a hét első napjának hajnalán, elment a magdalai Mária és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt. És íme, nagy földrengés volt, az ÚR angyala leszállt a mennyből, odament, elhengerítette a követ, és leült rá. Tekintete olyan volt, mint a villámlás, és ruhája fehér, mint a hó. Az őrök a tőle való félelem miatt megrettentek, és szinte holtra váltak. Az asszonyokat pedig így szólította meg az angyal: “Ti ne féljetek! Mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadt, amint megmondta. Jöjjetek, nézzétek meg azt a helyet, ahol feküdt. És menjetek el gyorsan, mondjátok meg a tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül, és előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt. Íme, megmondtam nektek!” Az asszonyok gyorsan eltávoztak a sírtól, félelemmel és nagy örömmel futottak, hogy megvigyék a hírt tanítványainak. És íme, Jézus szembejött velük, és ezt mondta: “Legyetek üdvözölve!” Ők pedig odamentek hozzá, megragadták a lábát, és leborultak előtte. Ekkor Jézus így szólt hozzájuk: “Ne féljetek: menjetek el, adjátok hírül atyámfiainak, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem.”

Prédikáció: 

„Ezen az éjszakán nem aludt se Annás, se Pilátus, se Kajafás.”

Mondhatnánk, hogy érthető, nem kell ezen csodálkozni. Tisztességesnek feltüntetni egy koncepciós pert, sosem a legjobb recept a nyugodt éjszakai pihenéshez. Hiszen tudták. Pontosan tudták, hogy mi az igazság, maga a kérdés is elhangzott, ám csak amolyan költői formában. Választ nem reméltek, de nem is vártak kérdésükre. Pedig ennek az embernek az egész élete, minden egyes szava és tette az igazságról beszélt. Ám az igazságnál fontosabb volt saját érdekük. Fontosabb volt a hatalom, és minden, ami ehhez a világhoz kötötte őket.

“Simon se aludt, a cirenei, aki egyre feltört vállát borogatta.”
Eszébe jutott a kora délutáni menetelés fel a hegyre. Már megint rosszkor volt rossz helyen. Ő csak bámészkodni akart egy kicsit, hogy naprakész legyen a legfrissebb híreket illetően, aztán egyszercsak ott találta magát a történések legközepén. Nem akart ő segíteni, cipekedni más helyett, akiről azt se tudja, hogy kiféle, miféle. Bár ha ilyen szégyenletes halálra ítélték, akkor valami igen istentelen bűnt kellett elkövetnie. Csak úgy, a semmiért nem kap keresztet senki. És hát ezt bizonyítja az is, hogy két latorral, két utolsó gyilkossal együtt feszítették meg. Á, megint jó tanulópénz volt ez nekem – gondolja magában. Nem kellett volna odamennem, és tátanom a számat.

“Nem aludt Barabbás se. Ő a kopár utcákon kóborolt. A kutyák nem mertek ugatni. Minden kaput bezártak.”
Barabbás. A jó öreg Barabbás. Mennyi gaztett van már a rovásomon, és eddig még mindig sikerült valahogy megúsznom – gondolta. De most valahogy ő sem tud aludni. Valami belülről űzi, egyre csak űzi. Nem lel nyugalmat. Hívták is kocsmába öreg cimborái, hisz meg kell ünnepelni szabadulását, meg azt, hogy mennyire kapóra jött, hogy azt a másikat mindneképpen el akarták tenni láb alól. De ma nem tartott velük. Valami nem hagyta nyugodni. Kétségei voltak. Tényleg az ő nevét kiáltották? Vagy csak úgy hangzott, mintha az ő neve lenne? Hisz Barabbás és Baar Abba, ami annyit jelent, hogy Isten fia, nagyon hasonlít egymáshoz. Mi van, ha az a másik helyette halt meg? Mi van, ha a jogos büntetés miatt, ami őt illette volna, az a másik szenvedett? Mi van, ha az a másik tényleg Baar Abba, azaz Isten Fia volt? Kérges lelkébe efféle gondolatok, efféle kételyek furakodtak be, és űzték, egyre csak űzték a sötét utcákon, át az éjszakán.

“Ezen az éjszakán nem aludt Mária, az anya sem, s a másik Mária sem Magdalából.”
Mária, szegény Mária. Mennyi mindent ki kellett bírni ennek a törékeny anyai szívnek. Mennyi csodában volt része, mennyi mindent látott és tapasztalt, és mindez hiába. Pedig ő egész életében csak óvta és vigyázta gyermekét. És szerette. Mindennél jobban szerette azt, akit oly csodás módon kapott.
És a Magdalai Mária? Ha ez az ember nem lett volna, ma már nem is élne. Ha azon a forró nyári napon nem jár éppen arra, ahol őt halálra akarták kövezni, és zavarba ejtő kérdését nem teszi fel vádlóinak, akkor ő ma nincs itt. De ő éppen akkor, éppen arra járt. Mintha lett volna mindebben valami sors szerű. Mintha egész életében lett volna valami sors szerű. Sokat gondolt erre attól a naptól kezdve, miután azt mondta neki, hogy menj el, és többé ne vétkezz. És ő felhagyott addigi életével, és a férfiak szolgálatát egyetlen férfi szolgálatára cserélte fel.

“És Lázár sem aludt Betániában, ő azon tűnődött, hogy vajon merre járhat barátja, a Halálon Diadalmas. Időnként az ajtó felé tekintett, mint aki várja, hogy belépjenek. Később kiment a ház elé, föltámadt szemét összehúzta, de semmit sem látott a vaksötétben. Egy szentjánosbogárnyi fényt sem.”
Lázár, a barát, akinek halálhírére még Ő is sírva fakadt. De Lázár, a feltámadott nem sír. Tudni ugyan nem tudja, de sejti, érzi, hogy az, akinek hatalma volt feltámasztani őt a halálból, nagyobb, mint ez a minden embert megrémítő hatalom. Az ajtó felé sandít, de még nincs itt az idő. Érzi, barátja most még máshol jár. És kimegy ugyan körülnézni, de a tájon még sötétség honol. Még nem ragyogott fel a hajnali fény.

“Péter a cenákulum küszöbén ült és harmadnapja zokogott.”
Szegény Péter! Legszívesebben elbújdosna szégyenében és bánatában. Én lennék a kőszikla? Pont én? – gondolja magában. Legfeljebb a fejem olyan kemény, mint egy szikláé. De erőm nincs. Nem volt ahhoz sem, hogy megvalljam: hozzá tartozom. Elárultam Őt, és Ő tudta, hogy így lesz; meg is mondta. És mikor szelíd szemével rám nézett, én teljesen összetörtem. Kőszikla? Egy nagy frászt! Legfeljebb sivatagi homok. Elárultam őt, Istenem, mennyiszer elárultam! És én ezt az árulást nem tudom magamnak megbocsátani. Nekem is ott kellett volna lennem mellette a Golgota hegyén, egy kereszten lógva. Én tagadtam és élek, ő hallgatott és most halott. Mi lesz így velem? Mi lesz így velünk, a Mester nélkül? Hogyan élhetek tovább ekkora teherrel?

“János Mária kezét simogatta.”
A szeretett tanítvány. Most is szelíd, és mivel a szavakat elégtelennek érzi, tettekkel vígasztal. Együtt érez, és megérint. Ahogyan Tőle látta. És ahogy mellette megértette, mennyire fontos az érintés. Mekkora ereje van egy ölelésnek, egy simogatásnak, egy őszinte tekintetnek. Mert van úgy, hogy nem kellenek szavak. Amikor nem kell okoskodni, másoknak jószándékú tanácsokat osztogatni, csak megérteni kell, csak együtt érezni. Mert vannak helyzetek, amikor az emberi szó elégtelen. Amikor a veszteség érzését nem csillapítják emberi szavaink. Legalább ezt az egyet megtanulta a három év alatt. Látta ennek erejét, mikor a Mester betegeket érintett, mikor gonosz lelkeket űzött ki, mikor könnyeket törölt le. Ennyi az öröksége. De érzi, hogy ennél több talán nem is kell, minthogy vígasztalni, erősíteni, mellé állni tudjon.

“Csak Mária, a magdalai készítette gyolcsait s a balzsamot; és egy kis amforát a gyolcs közé dugott, hogy legyen mivel meglocsolja lábait, ha netán mégis szembejön vele az úton.”
A „mi lenne ha…?” jól ismert érzése. Amikor valamait úgy, de úgy szeretnénk, és százszor és ezerszer lejátszuk magunkban a képet, hogy mi lenne ha…És szinte látjuk magunk előtt, ahogyan megelevenedik az amire vágyunk. Érezzük az illatokat, halljuk a szavakat, amiket kimondanánk. És miközben készülődött, talán Mária is ezt forgatta magában: „Mi lenne, ha igaz lenne, mindaz, amit mondott? Tényleg lehetséges volna, hogy harmadnapon….” És lelki szemei előtt felsejlett egy elképzelt találkozás boldog pillanata.

Hát nem érdekes?
Azon az éjszakán életének minden szereplője rá gondolt. Vagy azért, mert nem tudott aludni rossz lelkiismerete miatt. Vagy azért, mert nem találta a helyét, így inkább az utcákon bolyongott. Volt, aki azért nem aludt, mert anyai szívét majd kettéhasította a fájdalom. Volt, akinek gyengesége, árulása már rég megbocsátatott, ám ő magának nem tudott megbocsátani. És voltak olyanok is, akik eljátszottak a gondolattal: „Mi lenne ha…..?” „Mi lenne, ha igaz lenne mindaz, amit Ő mondott?” De oly képtelen volt már maga a feltételezés is, hiszen a halálból még soha nem jött vissza senki. Ezzel a hatalommal nem lehet packázni. Nem kérdezi meg, hogy akarsz-e jönni, hanem könyörtelenül elvesz mindent az embertől, ami valaha fontos volt. A halál erősebb mindennél. Még az Ő szavánál is, pedig szavának hatalma volt.

De csitt!
“Jakab egyszerre fölfigyelt: mintha lépteket hallott volna odakint.”
Pedig az éjszaka sötét és csendes. Tán még sosem volt ennyire az, mint ezen az éjjelen. Ám valami mégis megmozdul. Fejekben, szívekben, lelkekben. Az életben, és az élet határain túl.

S most mindannyian hallották a lépteket. Mindannyian, akik kapcsolatba kerültek vele. Akik ma éjjel Rá gondoltak, akiknek nem jött álom a szemükre. Akik nyugtalanul hánykolódtak, akik kétségek között vergődtek, akik saját árulásuk miatt keseregtek, akiknek szívét a gyász összetörte, és azok is, akikben pislákolt még a remény.

“Most mindannyian hallották a lépteket. Ahogy elindultak a léten túlról lassan, felénk közeledve.”
Hallgasd te is! Érted ment el, és most Hozzád indul. Hozzánk indul. A léten túlról, lassan közeledve. Ámen.

(Rónay György: A hét első napján, amikor még sötét volt c. verse nyomán)

oldal tetejére