2012. 04. 06. – Nagypéntek (Balázs Viktória)

Dátum: 
2012. 04. 06.
Igehirdető neve: 
Balázs Viktória
Ige helye: 
Jn19,28-31
Alapige: 

Jézus ezek után tudva, hogy már minden elvégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: “Szomjazom.” Volt ott egy ecettel tele edény. Egy szivacsot ecettel megtöltve izsópra tűztek, és odatartották a szájához. Miután Jézus elfogadta az ecetet, ezt mondta: “Elvégeztetett!” És fejét lehajtva, kilehelte lelkét.

Prédikáció: 

Szeretett Testvérek!

Ismerem a történetet, ismerem jól. Bármennyire is sérti minden érzékszervemet, képzeletemben mégis él egy kép, amin keresztül látom és hallom mindazt, ami ott és akkor történt. Látom, ahogyan Jézus keresztjét viszi fel a hegyre. Látom, ahogy véres a teste, látom, ahogy gúnyolják, ahogy köntösére sorsot vetnek. Hallom az asszonyokat, akik sírnak, látom a tanítványok arcán a rettenetet, és a tömegben bámészkodók sugdolózását is hallani vélem. Látom, ahogyan elborul az ég, hallom, ahogy megrendül a föld, és ebből a szemet-fület sértő, eget-földet megindító, a templom kárpitját kettéhasító robajból, hozzám ma egyetlen egy szó ér el, egyetlen egy szót vagyok képes meghallani: „Elvégeztetett!”

És üvölteni szeretnék, és visítva kérdezni azt, hogy miért kellett meghalnod? Miért kellett meghalnod? Mert a halál mindig értelmetlen. Kell, hogy legyen – kellett volna, hogy legyen – valami más megoldás, mert a halál nem lehet megoldás!

És akkor te szelíden csak annyit mondasz, hogy meg kellett halnod: miattam.
Gyerekként azt gondoltam, én biztosan megvédtelek volna Téged. Karddal, kővel, bármivel a kezemben oda álltam volna közéd és a Téged elfogni készülők közé, mint kedves meséim vitéz hősei. De mára már elveszítettem gyermeki vitézségemet, és felnőttként sokszor elfog a kétség, hogy mi van, ha én is ott álltam volna a „feszítsd meg!”-et üvöltő durva tömegben. Mi van, ha a kezem ügyébe kerülő kő nem a védelmedre, hanem a vesztedre lendült volna a kezemből?

Azt mondod, meg kellett halnod: helyettem. Hogy bűneim miatt ne engem sújtson az ítélet. Ebben is igazad van. Nélküled nem üdvözülhetek. Csak tudod, hitem is sokszor olyan, mint Péteré: ma megvallom, holnap pedig megtagadom, és vele együtt megtagadlak Téged is. Már hitemben sem tudok bízni, csak Benned. Hogy újra és újra megtalálsz magadnak, mint ahogyan megtaláltad Pétert is.
Azt mondod meg kellett halnod: értem. Hogy nekem ne kelljen félnem és rettegnem az ítélettől. Mert az ítélet létezik, erről Te magad beszéltél, és Te magad is drámai és félelmetes szavakkal tártad fel az ítélet valóságát. És tudom, hogy egyedül képtelen lennék megállni azon a napon. És nekem csak egyetlen reményem marad, hogy az ellenem felhozott vádak tüzében az utolsó szó jogán, szavak nélkül majd Rád mutathatok, és Te azt mondod majd, hogy ismerlek téged, menj be Atyám áldottai közé.

Azt mondod, meg kellett halnod, mert halálod szereteted teljességének kifejezése volt. És igen, azt is tudom, hogy a szeretetnek vannak fokozatai.

Az első szint az, amikor pusztán csak kimondjuk, szeretlek. Könnyű megtenni, talán túlságosan is könnyű, ám mégsem szabad lebecsülni e rövidke szóban megbújó erőt. Péter számára a veled való új közösséget, új elhívást jelentett, mert kérdéseid nyomán háromszor tudta kimondani azt, hogy „szeretlek Téged.”

A második szint, a tettekké váló szeretet, ahol a szavakon túl megjelennek annak gesztusai is. A törődés, a gondoskodás, az odafordulás. A simogatás és az ölelés. Az, ahogyan Te érintetted meg kezeddel az embereket. Mindenkit, akivel csak kapcsolatba kerültél. Embereket érintettél, akiket tisztátalanságuk miatt soha nem érintett meg senki. A magadhoz hívott gyermekek fejére rátetted a kezedet, és át is ölelted őket. Olyat tettél, amiről tudtad, mennyire szomjazzuk ezt mindnyájan.

A harmadik szint, amikor a szeretet gesztusain túl valaki szenvedést vállal a másikért. És ez az a szint, ahol szeretni már csak igazi áldozatok árán lehet. Mert simogatást, ölelést, csókot veszteség nélkül adhatunk. De itt, ezen a szinten már nem a feleslegéből osztogat az ember, hanem abból, ami számára is nélkülözhetetlen. És így életed minden egyes pontján láthatom szenvedéssel járó áldozataid.
Szánalomra méltó körülmények közti születésedet. Látlak, ahogyan Heródes gyilkos haragja elől menekítenek. Aztán azt is látom, ahogyan később a bűnösök közé sorolnak, mert túl közel engedted őket magadhoz, vagy te magad mentél hozzájuk túlságosan közel. Amikor a házasságtörő nőt megvédted, a paráznának bűnbocsánatot hirdettél, tudom, hogy még bűneikkel is összefüggésbe hoztak Téged, hisz közösségvállalásod velük, messze túlment a közösségvállalás illendő határán. És látom azt is, hogy te mindezzel mit sem törődtél, mert számodra nem az volt a fontos, hogy mi illendő, vagy mi nem. Neked az ember volt a fontos. Te azt mondtad, hogy a betegekhez jöttél, és nem az egészségesekhez. Te az elesettekhez hajoltál közel, és nem azokhoz, akik nagynak képzelték magukat. S mindeközben a madaraknak fészkük volt, a rókáknak barlangjuk, csak éppen Neked nem volt hová lehajtani a fejed.

A szeretet negyedik, legutolsó szintjén az ember saját magát, az életét adja a másikért. De halál és halál között is van különbség a szeretet eme utolsó szintjén. Mi úgy szoktuk feláldozni másokért életünket – már ha teszünk ilyet egyáltalán-, hogy hősi önfeláldozásunk nevünknek dicsőséget és hirnevet szerez. Hogy még hosszú évek elmúltával is felemlegessék az emberek, amit tettünk. Mert nekünk ez a fontos. Hogy mit mondanak mások. Hogy hogyan vallanak rólunk, hogyan néznek ránk mások. Te azonban dicső, hősi halál helyett nemhogy isteni, de emberi méltóságodtól is megfosztva vállaltad a kereszt gyalázatát. Így lett halálod zsidónak botrány, görögnek bolondság, nekem pedig üdvösség.

Azt mondod azért is meg kellett halnod, hogy lássam: Te mindenben valóságos, azaz hozzám hasonló emberré lettél. Azért, hogy tudjam, emberlétemnek, a sorsomnak egyetlen pontja sincs, ahol Te ne lennél velem igazán és valóságosan. Se születésem, se életem, se halálom nincs nélküled.

És azt is mondtad, azért is meg kellett halnod, hogy alászállhass a poklokra. A Biblia és az Apostoli Hitvallás talán legtitokzatosabb mondata ez. Sokáig nem is tudtam vele mit kezdeni. De ugye te oda is azért mentél, hogy számukra is elvidd Isten mentő szeretetét? Hogy ne legyen egyetlen Istentől, akár a legvégső pontig eltávolodott emberi létezés sem – akár itt e földi létben, akár annak határain túl – , amelynek ne nyúlna utána általad a kegyelem.

És nem mondom, hogy nem fáj, és nem tör össze mindaz, ami Veled történt, de talán már kezdem érteni, miért kellett, hogy így legyen, és miért nem lehetett sehogy másképp. Mindazt, amit értem is vállalt halálodból eddig velem megismertettél, és azt is, amit még ezután ismertetsz majd meg velem, te így mondtad, te így foglaltad össze egyetlen szóban: „Elvégeztetett!” Ámen.

Imádkozzunk!
Uram, szavakat nélkül állok most kereszted alatt, míg lelkemen a fájdalom és a hála könnyei gördülnek le egyetlen szavad nyomán. Elvégeztetett! Értem végeztetett el. Most nem tudok többet mondani, csak annyit, hogy köszönöm. Ámen.

oldal tetejére