2012. 03. 18. – Böjt 4. vasárnapja (Laetare) (Balázs Viktória)

Dátum: 
2012. 03. 18.
Igehirdető neve: 
Balázs Viktória
Ige helye: 
1Kor10,14-18
Alapige: 

Úgy beszélek hozzátok, mint értelmes emberekhez: ítéljétek meg magatok, amit mondok. Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk.

Prédikáció: 

Szeretett Testvérek!

Ma, Laetare vasárnapja van. Az egyetlen olyan a böjti vasárnapok között, ahol nem a bűnbánat a központi téma, hanem az öröm. Igénk kettős örömről beszél. Egyrészt a közösség adta örömről van szó, másrészt pedig a felismerés, a hit öröméről. Vizsgáljuk meg most ezeket közelebbről.

Úgy hiszem, a magányt mindannyian jól ismerjük. Tudjuk, milyen folytogató tud lenni. Amikor nincs kihez szólni és amikor hozzánk sem szól senki. Amikor nem nyitja ránk senki az ajtót, nem csörren meg a telefon, de még csak egy sms sem érkezik. Amikor minden sivárnak tűnik, amikor nincs íze se az ételnek, se az italnak. Amikor úgy érezzük magunkat, mint a Bethesda tavánál lévő 38 éve béna ember, akitől mikor Jézus megkérdezi, hogy miért nem lépsz be a tóba, hisz akkor meggyógyulnál azt feleli, hogy Azért Uram, mert nincs emberem. Ismerős érzés? Úgy hiszem igen. Pontosan tudjuk, hogy mit jelent az, amikor nincs emberünk, amikor egyedül vagyunk. És egyedül lenni nem jó. Valahogyan természetellenes. Minden esküvő alkalmával hallahtjuk ennek alátámasztásául az isteni kijelentést: „Nem jó az embernek egyedül lenni.” És ez így is van, mert Isten az embert közösségre teremtette, ez egészen biztos. És a minket közösségre, kapcsolatokra teremtő Isten ma azt mondja, hogy Ő közösséget vállal velünk. Érezhetjük magunkat magányosnak, de az biztos Testvérek, hogy egyedül sohasem vagyunk. Mert aki Jézushoz tartozik, azzal Ő mindig együtt van. Nemcsak vasárnaponként, amikor gyülekezeti közösségben vagyunk. Nemcsak a hónap első vasárnapján, vagy nagyünnepeken, amikor az úrvacsora szentségével élünk, hanem minden egyes nap, amit az Ő nevében kezdünk el. Éppen ezért történjen valünk bármi életünk során, tapasztalatból tudom mondani, ebbe az egybe mindig, minden élethelyzetben biztosan kapaszkodhatunk.

Eszembe jut, amikor a teológia elvégzése után Miskolcra kerültem. A költözködés hangos és zsúfolt menete után egyszercsak egyedül lettem a szolgálati lakásban. Ismeretlen hely, ahol nincs senki, akihez szólhatnék. Idegen falak, és minden ismerős tárgyam még dobozokban volt. Olyannyira egyedül és elveszettnek éreztem magam, hogy tehetetlenségemben sírni kezdtem. Aztán jött egy gondolat –amit nem is értek, hogy miért nem jutott korábban az eszembe- és imádkozni kezdtem. Elmondtam Istenek, hogy mit érzek, hogy mennyire meg vagyok szeppenve és nem tudom, hogy mit csináljak. És akkor valami megváltozott. Nem tudom megmagyarázni, hogy hogyan, valahogy bizonyosságom lett afelől, hogy nem vagyok egyedül. Látható kéz ugyan nem volt, mely segített volna a kidobozolásban, ám egy láthatatlan kéz, mely körülölelt és elvette mélységes magányomat, az egészen érezhetően. Tudom, hogy nem nagy sztori ez, lehet, hogy másnak semmit sem mond, ám nekem ott és akkor felért egy Istenbizonyítékkal. Mert azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül! Talán a Testvéreknek is van ehhez hasonló élménye, amikor az imádság csendjében egy láthatatlan kéz segít a továbblépésben; amikor az addigi szomorúság elviselhetőbbé válik, és kicsit enged a szorítás. Mert a közösség Istennel ilyen csoda dolgokra képes!

A másik amiről beszélnünk kell, ebből következik: fel kell ismernünk a valóság és a látszat közti különbséget. Pál apostol elég keményen szólít meg minket, amikor azt mondja: „Úgy beszélek hozzátok, mint értelmes emberekhez: Ítéljétek meg magatok, amit mondok.”
Napjainkban ez a kérdés nem is olyan egyszerű, mármint megkülönböztetni a valóságot a látszattól. Megisszuk a meggy ízű üdítőitalt, megesszük a tanyasi csirke ízű levest, a tejhez hasonlító reggeli italt. Hallgatjuk a híreket és azt mondják, hogy válság van, tömeges elbocsátások vannak. A válság pedig annyit jelent, hogy látszatvilágunk összeomlik. A válság azt jelenti, hogy ha meg akarunk maradni, akkor a meggy–ízű szörp helyett újra meggy szörpöt kell innunk, és a meggynek ára van, és ez drágább, mint a látszat-ital.

Persze fel kell tennünk a kérdést, hogy érdemes-e azért küzdeni, hogy lerántsuk a leplet a látszatokról? Megéri-e ez nekünk, és akarjuk-e egyáltalán? És ez nemcsak az anyagi, hanem a szellemi világunkra is igaz, mert ott is rengeteg a látszat. Olykor nehéz eligazodni a sokféle gondolkodásmód között. Egyszerre kicsi lett a világ, a televízión, az interneten keresztül közel jött hozzánk a világvallások sokszínűsége is. Úgy véljük, hogy sokkal többet tudunk a reinkarnációról, a keleti filozófiákról, az energetikáról, a csodálatos gyógyítókról, a homeopátiás készítményekről, mint régebben. Sokat tudunk? Én úgy tapasztalom, hogy csupán információfoszlányaink vannak, amit próbálunk kerek egésszé gyúrni, és ilyenkor bizony keverednek a különböző vallások elemei.

Ma nagyon elterjedt az ún. pecsvörk vallásosság. Ez a foltos takaróra utal, amit biztosan ismernek a testvérek. Ma nagyon sokan úgy vélik, hogy minden vallásnak valamennyire igaza van. Sokan kiválasztják a vallások legjobb elemeit és így alakítják ki a saját gondolkodási rendszerüket. Csipegetnek innen is onnan is, azt emelik be, ami számukra szimpatikus. De milyen mélységű tudásra, milyen ismeretre lehet így szert tenni? Amikor csak arról veszek tudomást, ami nekem tetszik, ami szimpatikus, amivel tudok azonosulni, és még tudok mit kezdeni. Pedig egyáltalán nem egyszerű elmélyedni egyik vallás gondolkodásvilágában sem.

De ezt jól tudják a Testvérek is. Mert egy keresztény ember minden nap igyekszik kapcsolatban maradni Istenével; imádkozik, olvassa a Szentírást, vasárnapi közösségben hétről hétre megünnepli Krisztus feltámadását. És az Istennel folytatott kapcsolat során örömökön, nehézségeken keresztül mélyül a hite. Megtapasztalja, hogyan lehet az Istenbe vetett bizalma még teljesebb, de teljes ismeretre itt, e világban nem lehet eljutni. Pál is azt mondja a Szeretet himnuszában, hogy most még tükör által, homályosan látunk. De lesz majd idő, amikor homályos látásunkat felváltja a színről színre látás.

De itt és most, a látszatok világa és a felszínesség még el tudnak bizonytalanítani minket. Ezért szólít meg Pál minket így: „Úgy beszélek hozzátok, mint értelmes emberekhez: ítéljétek meg magatok, amit mondok”
Könnyű úgy népszerűsíteni valamit, hogy egyoldalúan kiemeljük a jó oldalait. Nézzük csak meg a hirdetéseket. Minden termékről csak a jót mondják el. Én elhiszem pl., hogy egy jó ágybetéten pihentetőbb az alvás, a gerincünknek is jobbat tesz, de ha rossz lelkiismerettel fekszünk le, akkor nem a matrac minőségén fog múlni az éjszakai nyugalmunk.

És ha a kereszténységről beszélünk? El lehet mondani, hogy kereszténynek lenni jó, mert jól érezheti magát az ember miközben együtt énekel a többiekkel, vagy amikor szeretetvendégségeken veszünk részt. Aztán azt is el lehet mondani, hogy kereszténynek lenni azért is jó, mert erkölcsi útmutatást kapunk, és jobbá is lehetünk. Vagy kereszténynek lenni nagyon „megéri” mert a haláltól sem kell már félnünk. Arról nem is beszélve, hogy szeretetigényünket is betölti valaki végre, mert Isten szeret bennünket.

Ez így mind mind igaz. De a felsorolás nem teljes, mert kereszténységünk napos oldalát fedi csak le. És kérdés marad, hogy mit kezdünk a sötét oldallal? Mit kezdünk azzal, amire már nehéz megadni a válaszokat? Mit kezdünk a szenvedéssel? A betegségünkkel vagy szeretteink betegségeivel? Mi van akkor, ha kereszténységünk akadályoz minket az előrejutásban? Mit teszünk akkor, ha a keskeny út túl szűknek bizonyul, már-már élhetetlennek? Fizessünk adót, mondjunk igazat, ne gyűlöljük ellenségeinket, na jó ez még belefér, de szeressük is őket!! És miért igazságtalan a világ? Miért van a világban a rossz?— csak úgy ömlenek belőlünk ezek a kérdések. Persze akkor nem is jutnak eszünkbe, ha jól mennek a dolgaink, csak akkor, ha beköszönt a hét szűk esztendő, megbetegszünk, vagy elbizonytalanodunk…
Szeretett Testvérek, a kereszténység nem naiv vallás, nem csak az élet világos oldalát fedi le, nem kendőz el semmit, és nem hagy minket válaszok nélkül. A szenvedésre az egyetlen odaillő választ adja. Az egyetlent aminek létjogosultsága van a szenvedés idején, az a melléállás kegyelme. Mert Isten már járt ott ahol mi járunk, éppen ezért képes mellettünk állni, és vigasztalni.

Isten testté lett és közöttünk lakott. Élte az ember életét, a mindenkori emberét, nem a szépek és sikeresek, a gazdagok és gondtalanok életét, hanem a betegek, kiszolgáltatottak, magányosak életét. Jézus ács volt, átélte az éhséget, betegség ismerője, az evangélium tudósít minket arról, hogy férfi létére sírt is. Jézus ember volt. De az Isteni matematika azt mondja, hogy Jézus tökéletes ember és tökéletes Isten is egy személyben. 100%ember és 100% Isten. Ha azt kérdezzük milyen az Isten, akkor rá kell néznünk, mert Ő Isten képe itt a földön. És ha azt kérdezzük, milyen az Istennek tetsző emberi élet, akkor is rá kell néznünk. Rá, aki helyettünk vállalta azt, ami minket illetett volna; aki meghalt értünk, de harmadnapon feltámadt a halottak közül. Ezért a győzelemért vagyunk minden vasárnap a templomban, ezt ünnepeljük!
A közösség tehát egyszerre jelent részesedést valamiből és összetartozást is. Amikor az úrvacsorában, Krisztus valóságos testét és vérét magunkhoz vesszük, akkor közösséget vállalunk vele, és részesedünk a bűnbocsánat kegyelméből.

És ez bizony valóság, nem pedig látszat. Ennek súlya van. Az áldás pohara, amelyet megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megtörünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Ezért a közösségért mondom, hogy keresztény életünkbe nem fér bele bármi, és azt is mondom, hogy kereszténységünk lehetőség arra, hogy meglássuk a látszat és a valóság közti különbséget is. Mert mi már megtapasztaltuk az Isten kegyelmét. Azt, ahogyan elveszi rólunk bűneink súlyát; azt, ahogyan magányunkban közel hajol hozzánk; amikor gyászunkban oly módon vígasztal, ahogyan arra senki más nem képes; mi már megtapasztaltuk, hogy félelmeinkben erőt ad; és elesettségünkben megtart minket.

Kereszténynek lenni tehát lehetőség arra, hogy felismerjük a látszatot és megláthassuk a valóságot. Mert aki megtapasztalja egyszer is, hogy Krisztus egész életünket átöleli, hogy Ő társunk az örömben és a szenvedésben is, az nem éri be többé a látszattal, annak már nem lesz elég a felszínesség.
Böjt negeydik vasárnapjának örömüzenete így lesz kettős üzenetté. Öröm, hogy közzösségünk van Istennel, mely közösség nem látszat csupán, hanem átélt valóság mindazok számára, akik meg tudják ítélni, fel tudják mérni, mit is kaptak Istentől Krisztusban.
Ámen

Imádkozzunk!
Urunk, sokszor megtéveszt minket, amit látunk, és sokszor ebből vonunk le következtetéseket is. Add, hogy észrevegyük mindazt a csodát, amit értünk és velünk teszel. Add, hogy valósággá váljon az életünben az, hogy hozzád tartozunk. Ne engedj eltévelyedni minket, Urunk! Ámen.

oldal tetejére