2012. 02. 12. – hatvanad vasárnapja (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2012. 02. 12.
Igehirdető neve: 
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye: 
Lk 10,38-42
Alapige: 

Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Márta pedig teljesen lefoglalta magát a sokféle szolgálattal. Ezért előállt Márta, és így szólt: „Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen!” Az Úr azonban így felelt neki: „Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.”

Prédikáció: 

Harminc év sok az ember életében, de annyira nem, hogy ne emlékezzen arra, milyen is volt az: reggelenként apám keltett, de a konyha, ahová reggelivel vártak, az anyám birodalma volt, ahol ideje zömét, mondhatom egész napját töltötte. Amikor belépett az ember a konyhába, illatok csapták meg az orrát, és látta, hogy a helyén már ki van készítve a tányér, rajta a melegszendvics, úgy, ahogy szereti.

Amíg ez megvan, nem becsüljük meg. Mostanában inkább a túloldalon találom magam, és én vagyok az, aki elkészítem, aki szolgálok az asztalnál. Néha mondom is a gyerekeimnek, hogy úgy érzem magam, mintha ők egy étteremben lennének, és mi a szüleik lennék a pincérek.

Azért hogy ne legyek igazságtalan, megemlítem, hogy néha majdnem önállóan is elkészítenek egy-egy fogást.

Egy biztos, a szolgálat az asztaloknál, nem nélkülözhető. Szolgálat az asztaloknál: így szerepel a történetünkben. Azt is mondhatnánk, hogy a szolgálat az, amit mindenképpen el kell valakinek végeznie. És nem lehet azt mondani, hogy oldja meg mindenki maga.

Felolvasott történetünkben Mária és Márta házába tetemes mennyiségű vendég érkezik. Képzeljük el, ahogy 13 vendéget el kell látni, úgy hogy az ember kézimalommal őrli a gabonát és felforrósított kövön süt belőle lepényt.
Ismerek olyan nőket, akik nagyon szeretik ezt a történetet, önigazolást találnak benne, mert nem szeretnek főzni, és nem szeretnek a konyhában sürögni-forogni, hanem könyvvel az ölükben bevackolják magukat a kanapé meleg fénykébe, és átadják magukat a szellemi élvezeteknek.
De olyan nőket is ismerek, akik igenis szeretnek főzni, akik ténylegesen a birodalmuknak tartják a konyhát, és jól érzik magukat ott. Sokat dolgoznak benne, és tisztában is vannak az általuk elvégzett munka értékével, és joggal várják el, hogy ezért megkapják a dicséretet, legalább az étel milyenségét illetően. Az ő nézőpontjukból felháborító ez a történet, mert igazságtalannak érzik.
Ha magam elé képzelek egy konyhát, nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy azt két nő egyformán használja, vagy bírtokolja, mint saját konyháját. Hogy ott két egyenrangú fél tevékenykedjen, ezt elég nehéz elképzelni. Inkább tartom elképzelhetőnek, hogy annak a betániai háznak a konyhája Márta szájaíze szerint volt kialakítva, az ő elgondolásai szerint. És ebben a felállásban Máriának a segéd szerepe jutott. Pusztán az emberismeretem mondatja ezt velem, nincs erre semmilyen megalapozott bibliai vagy szövegmagyarázati érvem.
De mindenesetre megmagyarázná Mária húzódozását, vagy inkább a konyhai munkáért érzett lelkesedésének a hiányát. Persze nem felmenteni akarom, csak megérteni.
És van még egy furcsaság, ami nekem szemet szúr ebben a történetben, még mielőtt a csattanóra rátérnénk.
Mártának és Máriának együtt kéne lejátszanuk maguk között a konfliktust. Mártának oda kéne mennie Máriához, csendben a fülébe súgnia, hogy „légyszíves gyere ki segíteni a konyhába”, vagy valami hasonlót. De nem így történik, Márta bevonja a konfliktusba Jézust is, és rajta keresztül akar nyomást gyakorolni testvérére. Hangja vádló, számonkérő: „Nem törődsz azzal, hogy testvérem magamra hagyott a szolgálatban?” Mondd Te neki, hogy jöjjön segíteni!
A folytatásban azt várnánk, hogy Jézus először meglepődik, majd körülnéz, tényleg, Mária mit is keres itt, majd összevont szemöldökkel, és némi nehezteléssel a szemébe néz és szelíden korholva azt mondja neki: „Ejnye, nem szép, hogy mindent a nővéred csinál, menj légy szíves, segíts neki!”
De Jézus megint, mint mindig, valami egészen váratlant és meglepőt tesz, nem azt, amit várnának tőle.
Aikido – ugye az az a sport, ahol a támadó fél erejét és energiáját használják, és fordítják ellene. Szó-aikido. Persze nem egészen, mert nincs győztes itt, és nincs vesztes, de visszafordított, önmaga felé fordított követelés annál inkább.
„Sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz!” Tedd magadban előbb rendbe ezt a sok mindenért aggódó énedet.

A mindennapi élet, a profán élet színtjén természetesen igaza van Mártának, de Jézus nem a profán, a mindennapi élet szempontjából nézi az embereket és a konfliktusaikat, hanem a lelki élet felől, és még egy ilyen bagatel és nevetséges konfliktusban is tud olyan mély teológiai – azaz Istenre mutató mondatot mondani, hogy egy élet kevés ahhoz, hogy feldolgozzuk az üznetét.
Kevésre van szükség, valójában csak egyre, és azt az egyet, ha azt megragadtuk, nem vehetik el tőlünk soha.
Ez nem valami olyan jellegű kijelentés, melyen vitatkozni lehetne. Semmi egzakt, semmi kézzelfogható, még csak el sem hangzik benne Isten, sem a hit. És mégis pontosan tudjuk, hogy miről van szó. Még azt is megkockáztatom, hogy nem ehhez a kultúrához tartozó emberek számára is érthető.
Ott van valahol bennünk a kötél vége, melyet egyszerűen csak meg kell ragadni, és ha egyszer megfogtuk, soha többé nem lehet aról leválasztani minket. Egyetlen ellenségünk ennek a kötélnek a megtalálásában önmagunk vagyunk, és az aggodalmaink: mert azok nem engednek szabadon mozogni saját lelkünk labirintus-szerű épületében, ahol ezt az Ariadné fonalát meg kell találnunk. /Ugye a görög mitológiában Perszeusz azáltal tudott a labirintusban eligazodni, mert Ariadné adott neki egy gombolyag spárgát, hogy megtalálja a kivezető utat.
Két lehetőség van, vagy elmulasztjuk megtalálni ezt a fonalat, vagy megtaláljuk, és megragadjuk.
Egy konyhagőzös családi konfliktusból Jézus egy pillanat alatt átrepít minket az élet legfontosabb kérdéséhez. Egyetlen nagyívű mozdulattal megfog és már repít is kifelé minket az aggodalmaink és félelmeink sáros, ragacsos kis szörnyektől nyüzsgő dagonyájából a saját lelkünkben, bennünk magunkban lévő legnagyobb lehetőség felé.
Ha azt mondom hit, ezzel leredukáltam, inkább nevezném a lehetőség megragadásának, a fonál felvételének, vagy a kötél megragadásának egész életet meghatározó cselekedetének.
Hát igen, a Mester – ilyen csak egy van, és arról újra meggyőződhetünk, hogy rajta valóban az Úr Lelke van, hogy Szentlélek szól hozzánk Általa.
Ott belül, lelkünkben dőlnek el a dolgok. Ebből pedig nem sok minden látszik kifelé. Ez nem mérhető, nem definiálható, nem jelenik meg semmilyen külső aktivitásban, mert teljesen belső és az is kell, hogy maradjon.
Friedrich Schleiermacher, aki a protestáns hit megújítója volt a felvilágosodás korában, így fogalmazott: „Létezik egy nagy és erőteljes misztika, mely szerint minden egyeditől egy titokzatos folyamat által újra és újra önmagához visszaűzve és az egésznek alapként és kulcsaként önmagára találva, egy nagy analógia és egy merész hit által meggyőzve, hogy a léleknek nem szükséges önmagát elhagynia, hanem önmagában elegendő arra, hogy amit a külső csak adhat, belsővé legyen.”
Hát ezért van, hogy kevésre van szükség, sőt, valójában csak egyre. És ez az egy is olyan belső, lelki tartalom, amelyről csak akkor tudunk, ha a másik megtisztel bennünket annyira, hogy elmondja.
Luther mondta egyszer: „ha egy öreg emberről, akinek bizonyára megjött már az esze, nem tudom, hogy van-e hite, csak mert éppen azt mondja, hogy hisz, kell-e több? Amikor úgyis csak az ember szája szól tanúságot, azért bizonyosságot szerezhetek. Ne firtassuk azért, mit is csinálunk egymással, hanem egyszerűen és együgyűen arra kell csak figyelnünk, amit Isten parancsol és mond.
Kevésre van szükség, valójában csak egyre, és azt az egyet, ha azt megragadtuk, nem vehetik el tőlünk soha.
Jézustól pedig igazán megtanulhatjuk, az Ő példáján láthatjuk, hogy ez az általunk, bensőnkben megtalált és megragadott kötelék ez tényleg biztos. Ámen

oldal tetejére