2012. 02. 05. – Hetvened vasárnap (Balázs Viktória)

Dátum: 
2012. 02. 05.
Igehirdető neve: 
Balázs Viktória
Ige helye: 
Mt 13,44-46
Alapige: 

“Hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet az ember, miután megtalált, elrejt, örömében elmegy, eladja mindenét, amije van, és megveszi azt a szántóföldet.” 45″Hasonló a mennyek országa a kereskedőhöz is, aki szép gyöngyöket keres. 46Amikor egy nagyértékű gyöngyre talál, elmegy, eladja mindenét, amije van, és megvásárolja azt.”

Prédikáció: 

Szeretett Testvéreim itt a templomban és a rádiókészülékek előtt, határainkon innen és túl!

Kétségtelenül az idei tél legkeményebb napjait éljük szerte az országban. Szombathelytől Miskolcig mindenütt havazik, és rettenetesen hideg van. Mi is didergünk, pedig itt a templomunkban is megy a fűtés, és ha az istentisztelet végeztével otthonainkba térünk, ott is meleg vár minket. Sajnos nem mindenki mondhatja ezt el magáról. Nem mindenki van olyan helyzetben, hogy meleg otthonban lehet vasárnap délelőtt. Manapság nagyon sokan fáznak. Vagy azért, mert nincs tető a fejük fölött, vagy ha van is, nem tudják fűteni. Éppen ezért olyan fontos az a szolgálat, amit több gyülekezetünkben is végeznek Szarvastól, Nyíregyházán keresztül Pilisig, ahol 24 órán keresztül várják a hideg elől menedéket keresőket, szállással, és meleg étellel.

De nemcsak kívülről, a külső körülmények miatt lehet fázni. Nemcsak a jeges szél az, ami didergésre késztethet minket. Létezik másfajta fázás is. Én belső hidegnek nevezem. Az én fogalmaim szerint belső hideg az, amikor toporgok, és nem tudom hogyan vagy merre tovább. Amikor nincs meg a lendület, amikor bizonytalankodom, amikor valahogy nem jönnek össze a dolgok, amikor nagyon egyedül érzem magam. Az ilyen belső hideg elllen nem véd meg a vastag, kötött pulóver, vagy a fűtött szoba melege. Az ilyen belső hideget nem tudom enyhíteni forró tea kortyolásával sem. Amikor belülről fázom, amikor a lelkem didereg, akkor másfajta melengetésre van szükség. Ilyenkor jól jön egy bátorító szó, egy jókor jött telefonhívás, vagy sms. Iyenkor egy láthatatlanul körül ölelő karra van szükség; olyan hangra, mely csendben, de nagyon tisztán és érthetően a lelkembe suttogja megerősítő szavát. Nekem ez az, ami erőt ad.

És ezen a mai napon, amikor talán lelkünkig ér a hideg, Jézus ilyen erőt adó, lelket melengető szavakkal szólít meg minket.
Két példázatot hallhattunk közvetlenül egymás után. Volt, akinek jól ismert szakasz ez, és talán olyan is akadt, aki most hallotta először.
Az a fejezet, amiből felolvastam ezt a részt, 7 példázatot tartalmaz közvetlenül egymás után, és mind a hétben tulajdonképpen ugyan arról esik szó. Nem sok ilyen fejezet van az Újszövetségben, ahol egy valamiről ennyire részletesen és szeretágazóan szólna Jézus. Úgy hiszem, a nyomaték kedvéért van mindez. Ezek a példázatok úgy kezdődnek, hogy „Hasonló a mennyek országa…”
És aztán mindig éppen azzal folyatatja, ahhoz hasonlítja Jézus a mennyek országát, aminek kapcsán valami fontosat akar elmondani róla. Így esik szó a búzáról és a konkolyról, a mustármagról és a kovászról, a hálóról, és felolvasott szakaszunkban az elrejtett kincsről és az igazgyöngyről. Most ezzel a kettővel van dolgunk, ennek üzenetét kell megértenünk, de házi feladat a testvéreknek, hogy olvassák el az egész 13. fejezetet Máté evangéliumából.

Visszatérve a példázatokhoz jócskán van még bennük közös vonás. Például az, hogy csupa olyan képet használ Jézus, ami a kor emberének jól ismert volt, amit minden nehézség nélkül maguk elé tudtak képzelni, mert hétköznapjainak részét képezte. Nekünk maiaknak már lehet, hogy nehézséget okoz azonosulni ezekkel a képekkel.

Vegyük mindjárt az elsőt. Azt mondja Jézus, hogy hasonló a mennyek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amit megtalál egy ember. Számunkra a kézi szántás képe lehet, hogy már csak nagyszüleink elbeszéléseiből ismerős. Arról nem is beszélve, hogy mi, akik városban élünk, többnyire annyi földdel rendelkezünk, amennyi az erkélyen lévő muskátlis ládánkban van, és legtöbbször földdel is csak akkor érintkezünk, amikor veszünk egy zsákkal, hogy átültessük a virágainkat.

Aztán ott van a másik kép, amelyet Jézus használ. Azt mondja, hogy egy kereskedő kincset talál a piacon. Igazán szerencsés fickó – mondhatnánk. Én magam is rendszeresen járok piacra, de az almák és répák között válogatva, még sosem akadt más a kezembe, mint az, amit vásárolni szerettem volna. Így ahelyett, hogy közelebb kerülnék a megértéshez, csak az irigység fog el, hogy hogyan lehet valakinek ekkora mázlija, hogy egy poros piacon kincset talál. És ha már itt tartunk, a szerencse hallatán én leginkább idegességet érzek, mert még csak kettesem sem volt soha a lottón, ha nagy ritkán, amikor a kiírt nyeremény már tényleg az egekbe szökött, vettem egy szelvényt.
Szóval az az érzésem Testvérek, hogy nem ez az a vonal, amin el kell indulnunk, és nem ez az a pont ahol kapcsolódni tudunk, a Jézus által elmondottakhoz. De akkor vajon merre keressük?

Mindkét példázatban történik valami váratlan esemény, melyet az öröm hat át. Mindkét elbeszélésben az öröm lesz az a meghatározó érzés, ami cselekvésre bírja a példázat szereplőit.

Mindkét ember kincset talál. Az egyik tulajdonképpen véletlenül, a másik pedig bízva abban, hogy megtörténhet, hogy bekövetkezhet. Valami olyasmire bukkantak, ami egész addigi életüket megváltoztathatja. És ennek felismerése olyan tettekre sarkallja őket, amin talán maguk is meglepődnek, amit korábban még soha nem csináltak. De itt és most érzik, hogy ez valami más. Hogy az a kincs, amelyre ráleltek, nem fogható semmihez. Érzik, hogy most van itt a döntés pillanata, ami egész további sorsukra kihathat.
És ez a felismerés adja azt a lendületet, hogy elmennek, eladják mindenüket, amijük csak van, azért, hogy megszerezzék azt, amire rátaláltak, hogy legálisan is az övék legyen.

Valami radikális változás történik az életükben. Olyasmire ragadtatják magukat, amire korábban még sohasem. Minden kimozdul a megszokott helyéből. Eladják mindenüket, amiért addig dolgoztak, ami addig a biztonságot jelentette számukra.
Szinte látom magam előtt a lángoló szemeket, amint felkiáltanak: „Ez az! Megtaláltam!” Látom lázas sietségüket, ahogyan megszabadulnak minden mástól csak azért, hogy erre az egyre, erre az újra koncentrálhassanak. Mindent egy lapra tesznek fel. Számukra nincs menekülő útvonal, sem vésztartalék, vagy biztonsági háló.

És az az igazság testvérek, hogy engem mindez magával ragad. A lelkesedésük, a bátorságuk, az elszántságuk, minden.
Talán többen vagyunk ezzel így. És talán most többen le is horgasztjuk a fejünket, és arra gondolunk, hogy oké, ez így mind szép és jó, csakhogy mi nem vagyunk ilyenek. Vágyunk ugyan annak átélésére, amit ők átélhettek, de mi nem akarok radikálisan szakítani a múlttal. Mi megfontoltabb vagyunk, és a mai körülmények között ezt igazán senki nem vetheti a szemünkre. Mi biztonságra, kiszámíthatóságra törekszünk, azt szeretnénk, hogy az életünk, a holnapunk tervezhető legyen. Legyen inkább egy jó állás, ami hosszú távon biztosítja az egzisztenciát. Legyenek tartós kapcsolatok, régi, mindent kibíró barátságok, és a holnap ne nagyon térjen el a mától, legfeljebb csak annyiban, amennyire azt mi szeretnénk.

És mégis, a biztonságra való törekvés ellenére is megérint és vonz ez a történet. Valami átragad rám ezeknek az embereknek az elkötelezettségéből. Motoszkál bennem a gondolat, hogy a biztonságnál valami többet találtak, és az az igazság, hogy szívesen átélném én is ezt a sodrást, ezt a lendületet, amit rajtuk érzek.

Csak nem tudom, hogyan kell csinálni. Nem tudom, hogyan kell bízni valamiben vagy valakiben annyira, hogy mindent felszámoljak. Nem meggondolatlanság ez? Félredobni, beáldozni mindent?

Hogyan kell átélni ezt az izgalmat? Hogyan kell megtalálni életünk nagy álmát? És tulajdonképpen mi az, ami után ennyire sóvárgunk, ami ekkora hiányként jelentkezik az életünkben? Mi az, amit keresünk? Mi az, ami kitöltené bennünk az űrt? Mi jelentené számunkra a kincset?
Van, aki hazát keres. Voltak olyanok, akik a szent Grál után kutattak egy életen át, és voltak, akik az aranykészítés receptjéért adtak volna oda mindent. A tudósok a világegyetemet egységesen leíró törvényt keresik, a fiatal pár az oltár előtt az igaz szerelmet, a papírkartonokat hajtogató honntalan egy olyan helyet, ahol túlélheti az éjszakát. A zarándokútra indulók Istent, magukat, vagy talán mindkettőt szeretnék megtalálni. De mi mit keresünk, Testvérek? Mivel elégednénk meg? Mi az, amire mi tudnánk csillogó szemmel rátekinteni és örömtől elfúló hangon azt kiáltani, hogy „Ez az! Megtaláltam!”? Gondolkodtunk már ezen? Tisztáztuk már ezt magunkban?

Mindkét példázat szereplője megtalálta élete nagy álmát, és az az érdekes, hogy amikor ez megtörtént, pontosan tudták, hogy ez az a pillanat. Amire ráleltek, az mindennél fontosabb lett számukra, és készek voltak arra, hogy mindent odaadjanak érte. Készek voltak arra, hogy mindent egy lapra tegyenek fel.

És ez a mindennél fontosabb, ez az életet radikálisan átformáló kincs nem volt más, mint az, amivel Jézus kezdi mondandóját: „Hasonló a mennyek országa…” Amit ezek az emberek megtaláltak, az nem más, mint Isten országa. A közöttünk lévő, a jelen idejű, a most is mindent átható, amiben nekünk is részünk lehet. És mivel ebben nekünk is részünk lehet, nem kell kívülállóként irigykedünk másokra óriási szerencséjük miatt. Nem arról van szó, hogy halljuk a rádióban, hogy valaki megnyerte a lottó ötöst. Nem egy bulvárújság tőlünk távoli valóságáról szóló szalagcímet olvasunk, hogy ez és ez történt valakivel, akit mi még csak nem is ismerünk. Nem testvérek! Az a helyzet, hogy itt mi vagyunk a nyertesek! Mindenki, aki itt ül a padban, és mindenki, aki a rádiót hallgatja.

És pontosan ezért, Jézus szavait sohasem lehet az esélytelenek nyugalmával hallgatni, mert a példázatokon keresztül mi magunk leszünk az esélyesek. Nem más, mint Jézus szavainak hallgatása hoz minket abba a helyzetbe, hogy esélyesek legyünk, és éljünk is ezzel az esélyünkkel.

Így a kép, amelyet Jézus használ, tulajdonképpen másodlagos. És talán nem is az a fontos, hogyan tudunk kapcsolódni hozzá. Hogy magvetőhöz, mustármaghoz, kovászhoz, vagy éppen elrejtett kincshez hasonlítja-e a mennyek országát. Hogy van-e emlékünk vagy élményük arról, hogy milyen egy hatalmas szántóföldön lenni munka közben, vagy egy poros piacon bandukolni, és így kincset találni. Egyetlen egy valami számít. Egyetlen valami fontos. Mégpedig az Testvérek, hogy mire indít bennünket mindaz, amit hallottunk. Hogy mozdulunk-e? Hogy felkavarodunk-e? Hogy a hallottak beindítanak-e bennünk valamilyen reakciót? Hogy bekövetkezik-e a változás az életünkben. Hogy didergő lelkünk kap-e valami olyan impulzust, ami felmelegíti. Hogy továbbra is elveszettnek érezzük-e magunkat, vagy érezzük-e azt a kezet, mely utánunk nyúl, és úgy ölel magához, mint a számára létező legnagyobb kincset.

Szeretett Testvérek!
Istenre és az ő országára mi is rátalálhatunk, akár véletlenül is. De azért, hogy ez a találkozás ne legyen a véletlenre, vagy a szerencsére bízva Isten elküldte hozzánk Jézust. Azért, hogy mindenkiért utána nyúljon, hogy mindenkit megkeressen, hogy felmelegítse a didergő lelkeket. Adjunk esélyt magunknak a vele való találkozásra, mely új irányba terelheti életünket. Az ő országa felé, melyet ha megtalálunk, én hiszem, hogy legnagyobb kincsünkké lehet. Úgy legyen, Ámen.

Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük hogy elküldted hozzánk Jézust, és nem bíztad a véletlenre találkozásunkat. Add, hogy szereteted felhevítse sokszor csüggedő szívünket. És ha megtörténik a veled való találkozás, felismerjük azt, hogy veled a legnagyobb kincs költözik be az életünkbe. Ámen.

oldal tetejére