2012. 01. 19. – Ökumenikus imahét (Balázs Viktória)

Dátum: 
2012. 01. 19.
Igehirdető neve: 
Balázs Viktória
Ige helye: 
Jn20,19-23
Alapige: 

Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: “Békesség néktek!” És miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, hogy látják az Urat. Jézus erre ismét ezt mondta nekik: “Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” Ezt mondván, rájuk lehelt, és így folytatta: “Vegyetek Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok a bűneit, azok bocsánatot nyernek, akikéit pedig megtartjátok, azoknak a bűnei megmaradnak.”

Prédikáció: 

Szeretett Testvérek!

Egyfolytában azon gondolkodom, miért az volt Jézus szava a tanítványokhoz, mikor feltámadása után megjelent nekik, hogy „Békesség néktek!”. Azon gondolkodom, hogy miért azt mondta, hogy shalom, ami a kor legegyszerűbb köszönési formája volt, ami olyan, mint amikor mi azt mondjuk valakinek, hogy szia. Persze a jelentése és az értelme ennél jóval mélyebb és több, ám engem akkor is ez foglalkoztat. Miért békesség néktek? Miért pont ezt? Milyen tartalmat, milyen mondanivalót akart ezzel a két szóval közölni?
Mert igazán mondhatott volna bármit, hiszen bőven lett volna mit megbeszélniük, és feltételezem, a tanítványok is sok mindenre lettek volna kíváncsiak.

Időben a Húsvéti események után vagyunk.
Már mögöttük van az utolsó vacsora, amit a tanítványok elköltöttek Mesterükkel, ahol fény derült arra, hogy valaki el fogja őt árulni közülük. Már mögöttük van a Gecsemáné kert beli elfogatás, ahonnan Jézust elhurcolták. Már hallottuk Péter árulását, ahogyan háromszor mondja azt az őt faggatóknak, hogy nem ismerem ezt az embert. Jézus már állt Pilátus előtt, már hallottuk a tömeg hangját, ahogyan a helytartó kérdésére azt üvöltik, hogy Barabbást engedje szabadon. Már láttuk Jézust véresen, rongyokban, keresztjét cipelve fel a hegyre. És álltunk már a golgotai kereszt tövében is. A köntösére már sorsot vetettek, és az ígéret is elhangzott az egyik lator felé, hogy még ma velem leszel a paradicsomban. Hallottuk már a legkeserűbb szavakat is, amik elhagyhatják valaki száját: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”, és megszólaltak a belenyugvás szavai is: „Atyám, kezedbe teszem lelkemet.”

Aztán tudunk a félelemről, az értetlenségről, a fájdalomról és gyászról, ami a tanítványok szívébe költözött. A Mestert megölték, és ők nem tudják hogyan tovább. Őket is keresik, bármikor rájuk találhatnak és ugyanarra a sorsra juttathatják őket, mint Jézust. nem vitás, a tanítványok félnek. Semmi más nincs a szívükben, csak félelem. És mindeközben talán arra gondolnak, hogy miért is jöttek el Galileából? Miért nem tudtak nyugton maradni a halászhálók, a vámszedőasztal, vagy a családjuk mellett? Mi értelme volt ennek a három évnek, amit a Mester mellett töltöttek, ha most ez a vége? Aztán még felkavaróbban hat rájuk, amikor Mária fejvesztve visszarohan hozzájuk a sírtól és azt mondja nekik, hogy nincs ott a Mester. Hogy találkozott valakivel, talán a kertésszel, aki azt mondta neki, hogy feltámadt. És a tanítványok nem hisznek neki. Biztosra veszik, hogy a fájdalom mondatja Máriával ezeket a szavakat. De ha a Mester nincs a sírban, akkor hol van? Akkor mi történhetett a testével? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal a fejükben, és félelemmel a szívükben vannak együtt. Elrejtőztek, eltüntek üldözőik elől, az ajtókat is jól bezárták, nehogy valaki rájuk találjon és rájuk törjön.

És akkor megjelenik Jézus. Nem küld maga előtt hírvivőt, nem jelzi előre érkezését, mégcsak nem is kopogtat, csak megjelenik, megáll középen, és annyit mond, hogy „Békesség néktek!”

Úgy érzem, ez a két szó az, amit nekünk is a középpontba, a fókuszba kell helyeznünk ma este. Jézus békességet hozó szavát. Nem kérdezősködnünk, vagy értetlenkednünk kell, hanem rá és szavára figyelni.
Arra a néhány egyszerű szóra, mely az Ő közeledésével új értelmet nyert. Mely a félelem és bizonytalanság helyett biztonságot és békességet képes adni.

Megmutatja öröm és értetlenség között vergődő tanítványainak kezét és oldalát, és a stigmák bizonyítják, hogy valóban Ő az. Nem fantom, nem szellem, mégcsak nem is a képzeletük játszik velük, hanem ugyan a Jézus áll előttük, aki volt, de valahogyan mégis más. Mert már szabad tér és idő korlátaitól.

Ekkor születik meg a tanítványok szívében a félelemből az öröm, mert újra láthatták az Urat. Sőt, nemcsak láthatták, de hiretlen újra értelmet nyer az a három év, amit Mesterükkel töltöttek. Nem veszett el tanítványi hivatásuk, mert ismét feladatot kapnak: a bűnbocsánat hatalmának, az oldás és kötés hatalmának szabad gyakorlatát. És ezt nemcsak Péter kapja, hanem igénk szerint mindneki, aki ott volt. Ráébrednek, hogy közös életüknek, Jézussal való járásuknak nem szakít véget nagypéntek tragédiája, nem törik ketté a jézusi életmű, hanem folytatódik. Mert Nagypéntek és Húsvét összetartoznak. Ugyanannak az éremnek a két oldala. Ez az, amit ott és akkor megértenek a tanítványok. Hogy nincs vége. Hogy Jézus, halála után is a középen áll, és onnan is békességét kínálja nekik. Azt a békességet, amit a világ nem tud megadni, és halálon győző feltámadása okán már van alapja a szorongásmentes békességnek, a félelem mentes életnek. És ezt Ő nemcsak kívánja, vagy ígéri, de meg is adja. Elűzve ezzel minden félelmet és rettegést.

Így annak a tanítványi körnek, akik Jézus nélkül csupán egy szánalmas, félénk kis csapatot alkotnak; akiknek mindössze emlékeik vannak arról, hogy miben is hittek, vagy mit is reméltek egykoron, melyek valahogy úgy hangozhattak, hogy pedig mi azt hittük, hogy…..és itt nem tudom, hogy milyen nagy ötleeteikre, vagy elvárásaikra gondolhattak, de akik –kétség nem fér hozzá- óriásit csalódtak Urukban, azoknak most megnyílik a szemük, felmelegszik a szívük, és végre hinni kezdenek. Sutba dobják minden eddigi elvárásaikat, kétségeiket, mert ismét az szól a középpontban állva hozzájuk akire életüket, sorsukat bízták.

És megértik, hogy mindenkor Jézus a kezdeményező. A keresztény közösség sohasem emberi jószándékból összeverődött, vagy megszervezett társaság, hanem mindig az Ő kezdeményezésére létrejött, és az Ő ajándékaiban részesülő egyház.
Megértik azt is, hogy Jézus helye egyértelműen mindig középen van. Nem a periférián, nem a körön kívül, sem nem a kispadon, hanem a középen. Az lehet, hogy a városokban már nem középen áll a templom épülete és már nem akörül helyezkednek el a házak, de az nem lehet, hogy a tanítványok gyülekezetének középpontja más legyen, mint Ő.

És az érkező Jézus nem elégszik meg tanítványai csodálkozásával, örömével, de még az imádás hódoló szavaival sem, hanem tartalmas mondanivalóval a többi ember közé küldi Lélektől felfrissült tanítványait. És ez a mondanivaló testvérek nem más, mint a bűnbocsánat evangéliuma.

Szeretett Testvérek!

Jézus csendben jön, megáll középen és békességét kínálja. Csendesen, egyszerűen. Azért, mert Ő már tudja azt, amit jelenléte nyomán mi is tudhatunk és érezhetünk, hogy ennél többre nincs is szükségünk. Mert ha Ő áll a középpontban, ha hozzá tudjuk igazítani életünket, akkor Ő megadja nekünk azt a békességet, melyet a világ bárhogyan, bármilyen eszközzel is kínál, de megadni sose fog.
Ha az Ő békéje bennünk van, akkor még ha nem is bátran, de képesek vagyunk szembenézni a nehézségekkel. Akkor nem tud megtörni minket sem betegség, sem fájdalom, sem szomorúság, vagy gyász, vagy bármi, ami életünket terheli. Ha engedjük Őt belépni, ha megállhat a középpontban, ha rá figyelünk és szavára hagyatkozunk, akkor a mi szívünk is felhevülhet, és megtapasztalhatjuk mindazt az ajándékot, amit békességével ígér övéinek. Azzal a békességgel, ami feltámadása után mindannyiunké, a miénk is lehet. Ámen.

oldal tetejére