2012. 01. 08. – Vízkereszt ünnepe utáni 1. vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2012. 01. 08.
Igehirdető neve: 
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye: 
Mt 2,1-12
Alapige: 

1Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, 2és ezt kérdezték: “Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” 3Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet. 4Összehívatta a nép valamennyi főpapját és írástudóját, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak. 5Azok ezt mondták neki: “A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta: 6Te pedig Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legjelentéktelenebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt.” 7Ekkor Heródes titokban hívatta a bölcseket, pontosan megkérdezte tőlük a csillag feltűnésének idejét, 8majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta: “Menjetek el, szerezzetek pontos értesüléseket a gyermekről; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt!” 9Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak feltűnésekor, előttük ment, amíg meg nem érkeztek, és akkor megállt a fölött a hely fölött, ahol a gyermek volt. 10Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük. 11Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.

Prédikáció: 

Vízkereszt ünnepe után a napkeleti bölcsek történetének a farvizén úszunk tovább az időben. Ezt a történetet akkor szokták elővenni, amikor a nemzetek feletti – az egyetemes, minden nép és kultúra közötti közöset keresik. Közöset a vallásokban, közöset a hitrendszerekben. Hiszen tényleg nagyon fontos a vízkereszti történet, a napkeleti bölcsek története, mert lehetségesként meséli el, hogy különböző hitű, vallású és kultúrájú emberek megtalálják a közös nevezőt és a célt. Ráadásul ez a közös cél nem más, mint a Jézusban adott isteni kinyilatkoztatás – vagyis Benne, az Ő személyében és megváltó művében benne van az az alap, melyre minden hit és vallás felépül.

Merész állítás ez. Olyannyira merész, hogy nem is elvont teológiai tézisként, tételsorként találjuk meg a Szentírásban, hanem egy jelképes történetben, Máté Evangélima 2. fejezetében.

Sok irodalmi feldolgozása van a történetnek. Michel Tournier francia író is írt egyet, melyben a háromkirályok hagyományához nyúl, de elég szabadon. Történetében szerepeltet a három király, pontosabban herceg mellett egy negyediket is, aki azért kerekedik fel, mert megkóstol egy feledhetetlenül finom édességet, és felkerekedik, hogy megtalálja a csodálatos édesség szülőhazáját. Ám nincs szerencséje, mert emberei becsapják, karavánját kifosztják, végül eladják egy sóbányába rabszolgának. Élete zömét a sóbányában raboskodva tölti el. És amikor már minden reményről lemondana, akkor érkezik egy új fogoly a bányába, aki mellékesen említést tesz egy prédikátorról, akit a Genezareti-tó partán, Kapernaumban hallott beszélni, és aki Názáretinek neveztek, és ahogy hallgatta rabtársát beszélni, az az érzése volt, hogy Jézus beszél, mennyegzői ebédről, megszaporított kenyérről, csodálatos halfogásról, szegényeknek adott lakomákról. – De ez még nem minden. – Szólt a rabtárs. – Elmonták nekem azt is, mit prédikált a kapernaumi zsinagógában: Szó szerint azt mondta: „Én vagyok az élő kenyér, mely a mennyből szállt alá… Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az emberfia vérét, nincs élet bennetek.
És ekkor a nyalánkságok hercege elmúlt életének eseményeit egyszeriben új megvilágításban, új összefüggésben látta. Bár távolról sem értett mindent. De a rabtárs elbeszélésének azok a szavai kavarták fel leginkább, amelyek friss vizet és a felbuzgó forrásokat idézték, hiszen minden porcikája üvöltött a szomjúságtól, és nem volt más, csak sós víz, azzal próbálta csillapítani. Micsoda felindulással fogadta ő, a só poklában szenvedő ember ezeket a szavakat: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, De ha valaki abból a vízből iszik, melyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert az a víz, melyet én adok, örök életre buzgó forrásá lesz benne.” /Jn 4,13-14/
És a sóbányában raboskodó herceget elvakította a szent szavakból áradó világosság. Az a víz, mely a test szomját csillapítja, és az a víz, mely a lélekből fakad, természetéből nem különbözik. Egész életében arra a kérdésre kereste a válazt, hogy létezik-e olyan étel és ital, mely képes egyszerre jóllakatni a testet és a lelket, és végre megkapta rá az egyértelmű választ.

Tournier történetének lényege, hogy oda érkezik meg az isteni forrás vize, az élő víz, ahol a leginkább szomjaznak rá.

Vízkereszti idő van: amikor azt elevenítjük fel együtt, hogy Jézus is megkeresztelkedett a Jordánban, és a víz nemcsak a testet mossa tisztára, hanem a lelket is, hogy nemcsak a testet élteti, hanem a lelket is.

Vízkereszt másik neve epifánia: ebben a két névben összekapcsolódik e két elem, a víz és a fény. Mert a valóságban sem létezhetnek egymás nélkül. A nap fénye és hője nélkül nem létezhetne folyékony, éltető víz, csak halott jég lenne helyette. Fény és víz ezért egymást kiegészítő jelképek. Az epifánia egyben utal a napkeleti bölcseket Jézushoz vezető csillagra is.
A fényre is, mely felragyog, hogy utat mutasson nekünk, tévelygőknek. A sötétségben fényforrásra leszünk figyelmesek.

Annak idején Blaise Pascal töprengett sötétség természetéről ilyen módon:
„Kétségkívül szerethetem a tökéletes sötétséget, ám ha Isten félhomályba vezet, ez a nem teljes homály kedvem ellen való, mivel nem lelem meg benne azt, ami a teljes homály értékét jelenti, nem érzem benne jól magamat. Ez pedig hiba, annak a jele, hogy bálványommá emelem a sötétséget, kiemelve az Isten rendjéből. Márpedig csak az ő rendjét szabad imádnunk.”

Pascal szavai arra figyelmeztetnek, hogy mindannyian hajlunk az egyszerűsítésekre. A sötétség ennek a jelképe. Egy apró csillag fénye a sötétséggel szemben nem elég ellensúly. Az emberek hajlanak arra, hogy figyelmen kívül hagyják. Ha drasztikusabban akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy 1% a 99%-kal szemben. 99 százalék sötétség az egy százalék fénnyel szemben.

Az élet maga egyébként nemrég igen szép példát kínált erre. Gáncs Tamás ádventi sorozatunkra az utolsó pillanatban érkezett Budapestről, mint megtudtam, aznap délután a Múzeum-körúti török büfében ebédelt és kilopták a kabátjából a pénztárcáját, benne a pénzen kívül még fontos iratok, igazolványok is voltak, mint például a forgalmi engedélye. Karácsony után néhány nappal beszámolt arról, hogy december tizedikén, az eset után néhány nappal az estét a rendőrkapitányságon töltötte, ahol izgalmas dolgokat tapasztalt. Azt mondták neki a rendőrök, hogy 1% esélye van annak, hogy meglesznek az ellopott iratok. Erre kezdte őket győzködni, hogy az 1% ez mégsem egészen nulla, és hogy történhetnek csodák. A rendőrök, furcsán, gyanakodva néztek rá, sőt megkérdezték a végén – a számukra túlzottnak és irreálisnak tűnő optimizmus láttán, hallatán, hogy mi a foglalkozása. “Lelkész” – hangzott a válasz. “Ááá! Akkor már értjük!” – mondták a rendőrök nevetve, majd hozzátették: „áldás békesség tisztelendő úr.” Tamás hazament, megírta az online feljelentést, majd nyugovóra tért…
Másnap reggel bekapcsolja a számítógépét, megnézi az üzeneteit, és a Facebook odalán egy üzenet várta egy ismeretlen lánytól, aki azt írta, hogy egy belvárosi kávézóban dolgozik, a Coffee Heaven-ben. /Aki kevésbé ismeri a Kálvin tér környékét, azok kedvéért elmondom, hogy ez a kávézó a török böfétől nem messze olyan kétszáz méterre van, a körút túloldalán/ Tehát ez a lány azért írt Tamásnak, mert amikor zárás után kitakarította a mosdókat, a férfi Wc kukájában megtalálta majdnem sz összes összes iratát. Név alapján rákeresett a Facebook-on, meg is találta az igazolványok tulajdonosát, és megírta a rövid üzenetet. A kávézóban átveheti őket.

Úgyhogy Tamás aznap bement a kávézóba, vitt a lánynak egy MERCI csokit, aki visszaadta neki az iratait.

Úgyhogy Tamás az üzenetében így zárja a beszámolót: éljen az 1 % esélye, meg a csodák… Azt nem idézem szó szerint, mit kívánt a cinikus rendőröknek.
A sötétségben egy apró fénypont. Merünk-e erre a parányi kis fényforrásra hagyatkozni, merünk-e abban az egy százalékban bízni, egyáltalán megjelenik-e az érvelésünkben, gondolataink között, vagy tlejesen elnyomja a többi kilencvenkilenc.

Figyelemre méltó, hogy Jézus az elveszett juh példázatában éppen ilyen arányokról beszél. A száz juh közül elveszett egy. A pásztor elindul azért az egyért, azért az egy százalékért, és otthagyja a kilencvenkilencet.

Arányait tekintve parányiak azok a jelek, melyek adatnak nekünk. A minap az egyik temetés során a búcsúztatóm szövegében idéztem egy bibliai mondatot. Később megtudtam, hogy az elhunyt az egyik rokonának évekkel ezelőtt adott ajándékba egy evangélikus énekeskönyvet, és egyetlen bibliai mondat volt beleírva: éppen az, amelyiket idéztem. Szerette volna nekem mondani, de a sok más egyéb között elfelejtette megemlíteni.

Parányi jel, mely csak néhány embernek világít. Mint az a parányi csillag, melyet csak néhány hozzáértő vett észre az égen.

A teljes sötétségből Isten kivezet. Ez jó, örülünk is neki… Igen ám, de nem a teljes napvilágra. Csak egy apró világos pont ragyog fel először. Csak egy százaléknyi világosság. Csak a majdnem teljes sötétség és a félhomály közé kerülünk, ahol csak sejtések ködös megérzései vezethetik az embert.

Tudomásul kell venni, hogy sem nem világosság, sem nem teljes sötétség a mi mai közegünk, hanem ez a nem egészen teljes sötétség, ez a homály, ahol valami lehet ez, de akár az is. Ahol néha csak nekünk megfigyelőnek elfoglalt pozíciója dönti el az egzaktnak hitt mérési eredményt.
A félhomályban való tapogatózás és derengések, a felsejlő fények nyomán próbálunk eligazodni, és persze sokszor téves jeleket követve.

Nem tudjuk miért ilyen ez a világ, melyben élnünk kell, és nem is arról van szó, hogy másokat, a rendszert, vagy éppen a konstellációkat okoljuk ezért. Egyszerűen ilyen a világ, amelyben élnünk kell.
Luther kijelentése, miszerint koldusok vagyunk. Ez a kijelentés éppen megfelel a már nem egészen teljes sötétség tapasztalatának.
A koldusnak van honnan kérnie, tud arról, hogy létezik valahol egy bőség, de persze ez nem az övé. Erről a máshol és másnál lévő bőségről azonban tud valamit, ahogy tud arról, hogy kell léteznie teljes, mindent átjáró világosságnak, ha a sötétséget egyszer csak valami visszafordíthatatlanul megtörte. Az a kis parányi fény, a napkeleti bölcseknek az a kis csillaga elég ahhoz, hogy erre a felismerésre jussunk. És ahogy van teljes világosság és bőség valahol, úgy mi, akik koldusként folyamodunk valami kis morzsányi többletért, hogy a homályt egy kicsit feljavíthassuk, és nagyobb bizonyosságra jussunk, úgy ebben a folyamodásunkban, annak embert próbáló alázatában,- mivel el kell fogadunk, hogy kezünk üres, és nincs módunk saját erőnkből változtatni, – megtapasztaljuk azt, hogy Istennek éppen a sötéségtől szenvedőkkel van terve: és hogy koldus kezünk üressége, tikkadt bensőnk, lelki szomjúságunk az mely tervének, céljainak megfelel, és melyre a maga módján megadja a gyógyírt, – egy-egy hűsítő cseppet az élő víznek forrásából. Ámen

oldal tetejére