2012. 01. 06. – Vízkereszt ünnepe (Balázs Viktória)

Dátum: 
2012. 01. 06.
Igehirdető neve: 
Balázs Viktória
Ige helye: 
Ézs42,1-9
Alapige: 

Ez az én szolgám, akit támogatok, az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el, igazán hirdeti a törvényt. Nem alszik ki, és nem törik össze, míg a törvénynek érvényt nem szerez a földön; tanítására várnak a szigetek. Ezt mondja az ÚRisten, aki az eget teremtette és kiterítette, szilárddá tette a földet, és növényt sarjasztott, leheletet ad a rajta lakó népnek, és lelket a rajta járóknak: Én, az ÚR, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet. Megőrizlek, és benned ajándékozom meg szövetségemmel népemet, világosságommal a nemzeteket. Nyisd meg a vakok szemeit, hozd ki a börtönből a foglyokat, a fogházból a sötétben ülőket! Én vagyok az ÚR, ez a nevem, nem adom dicsőségemet másnak, sem dicséretemet a bálványoknak. A régebbiek már beteljesedtek, most újakat mondok. Még mielőtt kibontakoznak, tudatom veletek.

Prédikáció: 

Szeretett Testvérek!

Vajon milyen esélye van egy halk szavú, csöndes embernek egy olyan világban amelyben mindenki csak kiabál? Ahol lármás, zajos, önjelölt hősök tolonganak, és kétes értékeket és tartalmakat üvöltöznek mindenfelé.
Hozzászoktunk, hogy mindent nagy hanggal kínálnak nekünk. Izgatott, túlfűtött, lármás hangon. Hozzászoktunk, hogy a hétköznapi életben nekünk is meg kell tanulnunk menedzselni magunkat. Tudni kell eladni a munkánkat, a teljesítményünket. Ma már mindent dokumentálni kell, és csak az számít elvégzett munkának, amiről dokumentáció is készült.
Milyen esélye van egy ilyen önmagát hangosan kínáló, önmagát adminisztráló világban egy halk szívú, csöndes embernek, akinek a képét úgy kezdi megrajzolni mai igénk, hogy tagadó mondatokat sorol. Azt mondja, hogy nem kiált, nem lármáz, nem hallatja hangját az utcán. Lehetséges lenne, hogy éppen ez benne a feltünő? Hogy szinte elég azt mondani, hogy mindazt nem teszi, amit mindenki más tesz, amit elvárnak, hogy tegyük, és amit már úgy megtanultunk, hogy a semmit is rmekül tudjuk csomagolni és kínálni.
Talán éppen ebben a környezetben feltünő, hogy valaki közénk hoz valamit, és azt esze ágában sincs nagydobra verni. Talán olyasmit hoz, ami nem igényli, sőt nem is tűri a magakellető reklámot. Igy hallottuk:
– törvényt hirdet a népeknek, – igazán hirdeti a törvényt, – érvényt szerez a törvénynek a földön.
Három rövid mondat, azonos főnévvel: törvény. Azonban amit ez a szó jelöl, nem növeli a paragrafusok számát. Egyetlen rendet, döntést, ítéletet jelöl. Isten igazságos rendjét, jogos döntését és minden ízében igazságos ítéletét. Azt a rendet, ami szabályozná, rendben tartaná az életünket. Isten életet, és embert védő törvényét hozza közénk az Ő halk szavú szolgája.
Ha én hallom ezt a mondatot –és talán nem vagyok ezzel egyedül-, első reakcióm a szkeptikus vállrándítás: hol van ez a minden ízében igazságos törvény?! A másik viszont a reménység csöndes hangja: mert lehet, hogy mi, emberek ezt a törvényt lábbal tiporjuk, kigúnyoljuk, nem vesszük tudomásul, és ezzel a magatartással tönkretesszük az életet magunk körül, ám ez a törvény mégis létezik. És ezt hallani számomra nagyon vígasztaló és erőt adó. A nagy zajban és rendetlenségben, amikor az emberi életet védő rendeket, szabályokat, törvényeket folyamatosan meghamisítjuk, saját pillanatnyi hasznunkat nézve csűrjük-csavarjuk, mégis létezik igaz és jogos rendje, életet és embert védő rendje az Istennek. És ezt szabad keresnünk, és szabad fülelni, hogy a nagy hangzavarból, lármából valahogyan kihalljuk ennek a rendnek a halk hangját.
Isten halk szavú szolgája azért jött közénk, hogy érvényt szerezzen Isten embert védő, életet védő rendjének. Jól figyeljünk hát, hogy ha felhangzik, akkor megismerjük.
És hogyan lehet ezt a törvényt felismerni? Mi a legmeghatározóbb vonása, a legfontosabb jelemzője?
Ha megnézzük Isten szolgájának a leírását, még egy tagadó mondatot találunk benne. Így hangzik: „A megrepedt nádat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el.”
Nagyon szelíd mondat. Vagy legalábbis annak hangzik. Valójában azonban teljességgel ellenkezik a világban uralkodó törvénnyel. Mert akárhogy is nézzük, az életben az a természeti törvény uralkodik, hogy aki erős, egészséges, kellően agresszív, az győz. Aki pedig gyenge, akinek már valamilyen csorbát szenvedett az élete, az szép lassan háttérbe szorul, egyre inkább a peremre sodródik, vesztes lúzer lesz – ahogy manapság mondjuk, aztán vége. Mert az elrepedt nádszálat a szél egy pillanat alatt derékba töri. Az alig pislákoló gyertyalángnak pedig elég egy gyönge fuvallat. Akik már valaha vereséget szenvedtek, gyengék, hátárnyos helyzetűek, azok nem sok eséllyes indulnak a veszélyekkel szemben. Tudjuk, mert megtapasztaltuk, hogy minden csapás azokat súlytja leginkább, akik egyébként is nyomorultak. Mert az épphogy összetákolt házakat söpri el a vihar, vagy a földrengés. A gyógyszert, orvost megfizetni képteleneket tizedelik a járványok. És tudjuk, hogy egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy valakinek az élete kibillenjen, derékba törjön, hogy szinte mindenét elveszítse, amije eddig volt, vagy egyszerűen csak megbetegedjen vagy megöregedjen, és teljesen megváltozzanak az esélyei vagy a kilátásai. És hiába kínálja a világ a maga védelmét és biztonságát. Mert tudjuk, hogy esetleges ez a védelem, és törékeny ez a biztonság. Elrepedt nádszál, füstölgő, pislákoló gyertya.
Emlékszünk, milyen természetes egyszerűséggel szólt felolvasott igénk kijelentő mondata? Nem töri össze és nem oltja el. Semmi szenzáció nem történik. Nem arról tudósít, hogy valami híresség, vagy valami hatalmasság megszakította az útját, és kegyesen lehajolt a szegényekhez. Nem is arról tudósít, hogy egy szigorú bíró még egy utolsó esélyt adott ezeknek a nyomorultaknak. Nem. Egy egészen természetes, egyszerű kijelentő mondat hangzik el: nem töri össze és nem oltja el. Nem teszi, mert nem természete az, hogy tegye. Azért jött közénk, hogy irgalmasan magához ölelje azokat, akiket nem vígasztal senki. Akik már nem értékesek, mert nem lehet tőlük semmi ellenszolgáltatást várni. Hogy társa legyen azoknak, akik mélységes magányban élnek. Hogy szeretete fényt gyújtson azok előtt, akik körül homályosodik, sötétedik a világ. Hogy társa és szabadítója legyen a megrepedt nádszálaknak és a füstölgő mécseseknek. Azt mondja az embereknek, akik haszontalannak és fölöslegesnek érzik magukat, hogy szükségem van rád!
Egyáltalán nem véletlen, hogy Jézus első követői benne látták valóra válni ezt a próféciát, amit Ézsaiás hirdetett. Hiszen Jézus körül szinte csak megroppant életű embereket találunk. Olyanokat, akiket kivetettek a többiek, akik hatalmasat botlottak, akik sírtak és gyászoltak, akik betegek és kitaszított sorsúak. Olyanokat, akiknek volt egy olyan pillanat az életében, ami megroppantott mindent. Ezek az emberek visszakapták az életük értékét. Ezek az emberek fölegyenesedtek. Ezek meggyógyulatk. Erőre kaptak. Jézus körül sohasem a hibátlan, erős és egészséges emberek tolongtak, és ma sem az ilyenek vannak körülötte. Hanem olyanok, akik visszakapták az emberségüket, az értéküket, a jövőjüket. Jézus körül megvigasztalt emberek vannak, akik új erőre kaptak.
Emberek tartását, hitét, életerejét visszaadni, egyszóval a hangos tömeg főlé emelni valakit, ez nem ártatlan jótékonykodás, hanem igen veszélyes és kockázatos vállalkozás. És ezt már a prófécia is sejteti. Azt pedig tudjuk, hogy Jézus maga is megroppant nádszál és füstölgő mécses. Akit szintén peremre lehetett sodorni, ki lehetett gúnyolni és meg lehetett vetni. Aki belehalt ebbe a küldetésbe. Ám azt is tudnunk kell, hogy Isten nem hagyta őt a halálban. És ez az Isten tökéletesen igaz törvénye, jogos döntése. A mi Megváltónkká tette. Testvéünkké és barátunkká. Örök pártfogónkká. Örök szabadítóvá, aki a legsötétebb félelmeink közül is kiemel, és a végső törésből is kiragad. Mert Ő ilyen. Neki ilyen a természete.
Szeretett Testvérek,
ma, Vízkereszt ünnepén legyünk egy kicsit csendben, és hallgassunk. Füleljünk. Meghalljuk-e ezt a szelíd és csendes hangot? És ha meghalljuk a nagy hangzavar közepette, ráismerünk-e? Felismerjük-e benne, hogy Ő az a Jézus, aki azért született meg, hogy esély legyen a gyengék számára. Hogy esély legyen nekünk is. Ámen.
Imádkozzunk!
Istenenünk, Te, aki nem a megrepedt nádat nem töröd össze, és a füstölgő mécsest nem oltod ki, hajolj le hozzánk is. Jelenléted vígasztaljon, bátorítson minket, amikor az ünnepek csendes percei után ismét hangzavar vesz körül minket. Add, hogy meghalljuk hívó szavadat, mellyel békességet és reményt kínálsz nekünk. Ámen.

oldal tetejére