2012. 01. 01. – Újév ünnepe (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum:
2012. 01. 01.
Igehirdető neve:
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye:

Lk 12,35-40

Alapige:

“Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket az úr, amikor megérkezik virrasztva talál. Bizony, mondom néktek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti õket, odamegy, és felszolgál nekik. És ha a második vagy ha a harmadik õrváltáskor érkezik is meg, és virrasztva találja õket: boldogok azok a szolgák! Azt pedig jegyezzétek meg, hogy ha tudná a ház ura: melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába. Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amikor nem is gondoljátok!”
Prédikáció:

Legyen derekatok felövezve, lámpásotok meggyújtva…

Képzeljük el, hogy kirándulók indultak el, magas hegycsúcs megmászására vállalkoztak. Vegyük szemügyre csoportjukat pár órával az indulás előtt. Nyugodtan elképzelhetjük, hogy abban a percben háromfajta elemre oszlik az együttes:

  • Egyesek sajnálják, hogy elhagyták a vendégfogadót. A fáradság, a veszélyek aránytalannak látszanak a siker értékéhez viszonyítva. Elhatározzák, hogy visszafordulnak.
  • Mások nem bánják, hogy elindultak. Szépen süt a nap, nagyszerű a kilátás. De hát miért kellene még feljebb menni? Nem jobb-e élvezni a hegyet ott, ahol vagyunk, a rét és az erdő kellős közepén? – Le is fekszenek a fűbe, átcserkészik a környéket és várják az uzsonna idejét.
  • Végül ismét mások, az igazi alpinisták, csakis a csúcsra néznek, hiszen megfogadták, hogy megmásszák. S nekiindulnak, előre.

Fáradtak, – bonvivánok, – tüzes szívűek.

Három Embertípus… Szíve mélyén mindegyikünk ott hordja e háromnak csíráját, – s világszerte csakugyan e három között oszlott és oszlik meg mindig az Emberiség.

  1. Először: a fáradtak (vagy pesszimisták)

Egyik révfülöpi felnőtt ifjúsági konferencia alkalmával kirándultunk Badacsonyba. Megmásztuk a Badacsony hegyet is. Fiam visszafelé számolta a bazaltlépcsőket, amikor valamelyik feljövő társaság hogy 380 valahányat számol rákérdeztek, hogy még annyi van hátra, és mikor megtudták, hogy igen, akkor visszafordultak.

 

Ennek az első embercsoportnak szemében: a létezés = tévedés vagy balfogás. Rosszul kezdtünk neki, – s ezért csak arról van szó, hogy a lehető legügyesebben hagyjuk ott ezt a játékot. – Ha végsőkig fokozódik és tudós tanná rendszereződik ez a magatartás, hát a hindu bölcsességbe torkollik, amelynek szemében a Világmindenség csak káprázat és börtön; – vagy pedig Schopenhauerféle pesszimizmusban végződik. De enyhébb és közönséges formában ugyanez a magatartás rejlik és árulja el magát sok-sok gyakorlati megállapításban, amelyeket jól ismertek: „Mire jó a kutatómunka?… Miért ne hagynánk a vadakat vadságukban, s a tudatlanokat butaságukban? Minek a Tudomány, meg a Gép? Nem jobb-e feküdni, mint talpon állni? Már nem hason, hanem sírban feküdni?” – Mindez – legalábbis burkoltan – azt akarja mondani, hogy többet ér a kisebbiét, mint a több-lét, – és hogy legjobb volna egyáltalán nem is létezni.

2. Aztán: a bonvivánok (vagy élvhajhászók)

Ennek a második fajta embernek szemében biztosan többet ér lenni, mint nem lenni. De vigyázzunk csak, mert itt a „létezésnek” egészen különleges értelme van. Ennek az iskolának hívei számára: lenni és élni – nem cselekvést jelent, hanem azt, hogy betelnek a jelen perccel. Kapzsin élvezni minden pillanatot és minden dolgot, szemernyit se hagyjunk elveszni belőlük, – s főleg: fütyüljünk az életmód megváltoztatására! – ez az igazi bölcsesség. Ha jól tele a hasunk, hát majd fordulunk egyet a fűben, kinyújtjuk elzsibbadt lábunkat, vagy másfelé nézünk, ezzel továbbra is lazsálhatunk. De, ami a jövőt illeti: érte és miatta semmit sem kockáztatunk! – legfeljebb – ha már igazán végsőkig finomultunk, kábítószerként – önmagáért élvezzük a kockázatot, hogy a merészkedés izgalmába kóstoljunk, vagy hogy érezzük, amint félelem borzongatja hátunkat.

Leegyszerűsített formában így képzeljük el Epikurosz iskolájának régi pogány hedonizmusát. Mindenesetre nemrégiben ilyen volt az irodalmi körökben egy Paul Morand vagy egy Montherlant irányzata, vagy sokkal kifinomultabban: Gide-é (a Nourritures Terrestres írójáé), akinek az eszményi élet annyit jelent, hogy iszunk – anélkül, hogy valaha is enyhítenénk szomjunkat (sőt inkább azért iszunk, hogy szomjasabbak legyünk), egyáltalán nem azzal a szándékkal, hogy visszanyesjük erőnket, hanem hogy csak készen álljunk: hadd hajolhassunk egyre mohóbban minden új forrás fölé.

3. S végül: a tüzes szívűek

Akik számára az élet: haladás és felfedezés: Akik ehhez a harmadik kategóriához tartoznak, azoknak nemcsak többet ér lenni, mint nem lenni, de mindig lehetséges és csakis az érdekes, hogy többé váljunk. E kalandszerető hódítók szemében a lét kimeríthetetlen, – nem Gide módjára mint számtalan síkú drágakő, melyet minden irányba forgathatunk és mégsem unjuk meg –, hanem mint tűzfészek és fényforrás, amelyhez egyre közelebb kerülhetünk. – Lehet, hogy kigúnyolják az ilyen embereket, naivnak nevezhetik, vagy terheseknek. Közben mégis ők szültek minket és hamarosan belőlük fog megszületni a holnap Földje is.

Borúlátás és visszatérés a Múltba; a jelen perc élvezése; lendület a Jövő felé. Amint mondottam: három alapvető magatartás, szembenézve az Élettel. S következésképpen: feltétlenül a boldogság három ellentétes formája is itt áll előttünk. S ezzel vissza is jutunk témánk lényegéhez.

  • 1. Először: a nyugalom boldogsága. – „Csak semmi izgalom, semmi kockázat, semmi erőfeszítés. Csökkentsük kapcsolatainkat, szűkítsük igényeinket, tompítsuk lámpánk fényét, kérgesítsük meg bőrünket, bújjunk vissza csigaházunkba. – Boldog ember az, aki legkevesebbet gondolkodik, minél kevésbé érez és nemigen vágyódik semmire”.
  • 2. Aztán: az élvezés boldogsága, – a mozdulatlan, vagy – helyesebben mondva – a folyton felújított gyönyör. „Az élet célja nem az, hogy cselekedjünk és alkossunk, hanem, hogy kihasználjuk az előnyeit. Tehát: még kisebb erőfeszítés, vagy éppen csak annyi, hogy kicserélhessük a poharat, meg a likőrt. Elnyújtózni, mint a levél a napsugárban, minden percben másik oldalra feküdni, hogy még jobban élvezhessük új helyzetünket: ez a boldogság receptje. – Boldog az, aki legteljesebben képes élvezni a rendelkezésére álló pillanatot”.
  • 3. Végül: a növekedés boldogsága. – E harmadik szempont szerint a boldogság nem önmagáért létezik és nincs is olyan értéke, mint egy tárgynak, amire törekedhetünk és amit önmagában megragadhatunk. A boldogság csak jele, eredménye és szinte jutalma a helyesen irányított cselekvésnek. „A boldogság az erőfeszítés mellékterméke” – mondja valahol A. Huxley. Tehát nem elég – ahogy a modern hedonizmus sugallja – akárhogy megújhodnunk, hogy boldogok legyünk. Semmiféle változás nem boldogít, ha nem emelkedő irányban történik. – Boldog ember tehát az, aki a boldogság közvetlen keresése nélkül, feltétlenül megtalálja az örömöt, szinte ráadásul abban a tettében, amellyel kiteljesedni igyekszik, s önmaga végső határáig tör előre.

Legyen derekatok felövezve  – Jézusi gondolata a harmadik típus boldogság-fogalmához hasonlít.

A pingvinek vándorlása – A császárpingvinek egy bizonyos helyet használnak költőhelyül, ahol egész éven keresztül elég szilárd ahhoz a jégmező, hogy megbírja a kolónia súlyát. A költőhely viszonylag védett a néha 300 km/h sebességgel süvítő sarki szelektől. Az antarktiszi nyár kezdetén csak néhány száz méterre van a nyílt vizektől, ahol a pingvinek táplálékukat szerzik, a nyár végére azonban az eljegesedéssel több, mint száz kilométeres távolságra kerül. Az ivarérett pingvineknek ezt az utat kell megtenniük tipegve, hason csúszva.

A tojások, majd a kicsinyek megóvásához a metsző sarki hidegtől, majd etetésükhöz mindkét szülő küzdelmére van szükség. A pingvinek egy-egy költési időszakban monogámok – hosszabb kötelékre azért nincs mód, mert ez túl alacsony utódszámhoz vezetne, hiszen a mostoha körülmények között magas a halálozási arány. A párok a költőhelyen találkoznak és párosodnak, majd várnak a tojásrakásig. A tojó egyetlen tojást rak, amelyet lába és hasa közt tartva azonnal melengetnie kell, különben az embrió megfagy. Hamarosan azonban átadja a hímnek, és elindul a tenger felé, hogy élelmet szerezzen a maga és születendő kicsinye számára. Ekkor már két hónapot töltött el evés nélkül, elvesztve testsúlyának egyharmadát.

A hímek további két hónapig összeverődve óvják a tojásokat, majd a kikelő kicsinyeket a néha 62 °C-ot is elérő hidegtől és a viharoktól. Ez idő alatt nem esznek és egyedüli vízforrásuk a leeső hó. A testükben felhalmozott élelmiszertartalék, amelyből a kicsinyeket etetik, a két hónap vége felé csaknem elfogy, és ha a tojó nem tér vissza, a hímnek vissza kell indulnia a tengerhez, sorsára hagyva utódát. Mire a tojó visszatér, testsúlyuk felét vesztik el. Ezután a tojó vár a hím visszatértére.

 

felolvasott igénkben készenlétben lévő szolgákról olvasunk, akik várják uruk hazaérkezését.
Jóllehet munkaköri leírásukban nem szerepel az, hogy még éjfél után is készenlétben kell lenniük, ezt mégis megteszik, uruk iránti ragaszkodásból, szeretetből.
Így lehet valahogy kifejezni azt, ami szavakkal nehezen fejezhető ki. Egy rabszolga-tulajdonos, emberségének és humánumának következményeként átéli, hogy azok az emberek, akik ki vannak szolgáltatva az ő kényének-kedvének, akiknek élete az ő kezében van, ezek az emberek a figyelmességnek és az együttérzésnek olyan jelét adják, mely mélyen megrendíti a tulajdonost, és ennek a megrendültségének jeleként egy szaturnáliát celebrál. Ő maga szolgál fel, és a rabszolgák ülnek ott, ahol ő szokott.

A szaturnália ünnepe egy államilag elismert hivatalos ünnep volt, e napon nem kereskedhettek, és a tanítás is szünetelt. Mindenki részt vett a lakmározásban és a vigasságban. Fogadásokat, díszvacsorákat rendeztek. Ekkor még a rabszolgák is élvezhették a szabad emberek különböző kiváltságait.

Nem véletlenül, bizony kellő átgondolás után került ez az alapige éppen óév estére, hiszen a római korban – Jézus korában december végén ülték meg a szaturnália ünnepeket, melynek fő jellegzetessége az volt, hogy helyet cserélt szolga és szabad, egyfajta fordított nap volt, mint manapság az iskolákban – hiszen nincs olyan intézmény mely létezhetne fordított nap, szaturnália nélkül, amikor tükröt tarthat az alávetett az őt hatalmában tartónak, és a humorba burkolt kritika világosan megmutatja a rendszer gyenge pontjait. Mint Hofi Géza egykori szilveszteri kabarészámai is valamiféle szaturnáliák voltak, mert a plebejus népiesség hangján szólalt meg a rendszer kritikája – egy-egy kabarészámba csomagolva.

Jézus azonban egy spontán szaturnáliát ír le: a lakodalomból késő hajnalban hazatérő gazda ébren találja szolgáit. Olyannyira meghatja ez a figyelmesség, hogy felövezi magát és – átvéve szerepüket, maga kezd felszolgálni.

Jézus példázatában rejtve marad a gazda motivációja: nem tudjuk meg pontosan, mit érez a gazda, amikor meglepődve látja szolgáit, akik még mindig virrasztanak, és várják őt.
Csak kikövetkeztetni tudjuk.

De ez alapigénk kulcsa. Valami váratlant, nem megszokottat nyújtani, nem magában a várakozásban van a kulcs, bár a korai egyház nyilvánvalóan ezt a hangsúlyt érezte belőle a legfontosabbnak. De ma máshol van a hangsúly, nem abban, hogy közelre várjuk az ő eljövetelét, hanem abban, hogy nemcsak életünket, de másokhoz, sőt Istenhez való viszonyunk is ebben a váratlan, kellemes meglepetésben, ennek az eseményében értük meg, ennek viszonyai között lássuk.

De ennek előzménye és előkészítése a felövezett derék, meggyújtott lámpás – a hegyi beszéd erkölcstana – és a természet erkölcstana, amit például a pingvinektől tanulhatunk meg.

Hiszen ha erre a példázat gazdura egy spontán bemutatott szaturnáliával reagált, akkor mennyivel inkább cselekszik majd Isten egy szaturnália szellemében: hiszen maga a szaturnália a legrégebbi életforma, az édenkert létmódjának felidézését volt hivatott megidézni.

Isten Országa és az édenkert, valamint a paradicsom egymást kiegészítő fogalmai a keresztyén reménységnek.
Jézusnak ez a példázata a maga mozgósító, buzdító jellegével leginkább a végső reménység – minden fenyegető jellegtől mentes, pozitív és örömteli parabolája.
Legyetek hasonlók ezekhez az emberekhez, a példázat szolgáihoz. Mert ha ilyen módon okoztok örömöt, akkor méltók lesztek arra, hogy Isten Országában vendégeskedjetek.
Ámen