2013. 03. 31. – Húsvét vasárnap (Réz-Nagy Zoltán)

Dátum: 
2013. 03. 31.
Igehirdető neve: 
Réz-Nagy Zoltán
Ige helye: 
1 Kor 15,39-49
Alapige: 

39Nem minden test egyforma, hanem más az emberé, más az állaté, más a madáré, más a halé. 40S van égi test meg földi test, de másként ragyog az égi, másként a földi. 41Más a Nap ragyogása, más a Hold fényessége, más a csillagok tündöklése, sőt az egyik csillag fénye is különbözik a másikétól. 42Ilyen a halottak feltámadása is. Romlásra vetik el – romlatlannak támad föl. 43Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl. 44Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad föl. Ha van érzéki test, van szellemi is. 45Ahogy az Írás mondja: „Ádám, az első ember élő lénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig éltető lélekké. 46De nem a szellemi az első, hanem az érzéki, aztán következik a szellemi. 47Az első ember földből való, földi; a második ember a mennyből való. 48Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, s amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. 49Ezért ahogy a földi ember képét hordoztuk, a mennyeinek a képét is fogjuk hordozni.

Prédikáció: 

A reggel maga a születés. Minden ébredéskor kicsit újraszületünk. Egyik nap még barátságtalan, esős idő volt, de aztán egyszeriben eltávoznak a viharfelhők, eláll az eső, hajnalodni kezd, és nemsokára a párát áttöri a felkelő nap fénye. Milyen gyönyörű az ilyen reggel. És amikor kilépünk a szabadba, megcsap a párolgó szabadság illata: erősnek, fiatalnak, nagy dolgokra hivatottnak érezzük magunkat, lendületesen megindulunk az utcán, illetve megindulnánk, mert egyszeriben ráébredünk, hogy már nem úgy mozog a testünk, ahogy szeretnénk. Belénk nyilall a fájdalom, bokánk megbicsaklik, és visszazökkenünk a valóságba. Velünk rendre ez történik, hogy megtörik a lendület, így lassan öregedve le is mondunk a lendületről, az erőről, és elfeledkezünk a lángról… és feledjük a végtelen szeretet egét a borús napokon.
De valakivel ezen a reggelen nem így történt. Felébredt, és teste engedelmes szerszámként teljesítette akaratát, olyan készségesen, mint soha előtte. A végtelen szabadság illata lengte körül és lehullottak róla a kötések és takarók. Felállt, majd nyújtózott egyet, aztán észrevette a ruháit maga mellett és magára rángatta őket, gyorsan, türelmetlenül, és kirobbant a szabadba, nagy-nagy, esetlenül tinédzseres lendületében. De nemcsak ő robbant bele a világba, hanem a világ is belé: egyszeriben szállást vett benne: mindent érzett és mindenné változott. ő lett a reggel, és lett a pára, de a fény is, mely azon megtörik. És ő lett az épület, melyből kilépett, sőt, a város is, melynek utcáin felöltőjében elindult. És érezte magát verdesni a téren repkedő madarakban, a saját szívét dobogni a járókelőkben, és hallotta gondolataikat a fejében : mert immár mindent magában tudott, érzett belül, önmagában. Mert magához vonzott immár mindeneket. /Jn 12,32
Ez a reggel Neki újjászületés volt. Ébredés a végtelen lehetőségek univerzumába, ahol bármi lehet, és bármit megtehet: Indulj hát Te „Feltámadott”ezen a fényes reggelen, mely a Tiéd egészen!
Lesz majd nekünk is egy reggelünk, – Hála legyen Neki érte – amikor – Hozzá hasonlóan – mi is elvettetünk romlandóságban, feltámasztatunk romolhatatlanságban, elvettetünk gyalázatban, és feltámasztatunk dicsőségben. Elvettetünk erőtlenségben, és feltámasztatunk erőben… és amint most viseljük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is. /1 Kor 15,42-49
Néhány évtizede még a költői képalkotás Pál apostoli remekének tartották ezt a szakaszt a Korinthusi Levélben.
A „mennyeinek a képét viselni” erről nekem ma más jut szembe.
Feleségemmel szeretünk a Libri Könyváruházban kávézni, hetente megfordulunk ott. A könyváruháznak van egy besztszeller-listája, ahol látható, hogy melyik az első 10 legjobban fogyó könyv. Hónapokig a „Szürke ötven árnyalata” vezetett, a romantikus giccs és a pornográfia leleményes ötvözete, majd egyszer csak, olyan másfél hónapja fordult a kocka, és át kellett adnia a helyét „A mennyország létezik” című könyvnek.
Mi tudtunk a könyvről és vártuk is, hogy megjelenjen végre. Már ősszel felhívta rá a figyelmemet a testvérem, hogy a Newsweek címlapján hozta egy agysebész történetét, aki egy hetet töltött – tökéletes agyhalottként – kómában. És ez alatt az idő alatt testen kívüli tapasztalatai voltak, olyan világot ír le ezekben melyről eddig is tudtunk, csak többbnyire szimbólumnak, mitológiának tartottuk.
Az idegsebész 2008-ban, egy őszi reggelen nagyon erős fejfájással ébredt. Állítása szerint néhány órán belül az agykérgének működése leállt. Kórházba került, ahol abban az időben dolgozott, és ahol kollégái rövid időn belül megállapították, hogy nagyon ritka, leginkább újszülötteknél előforduló, bakteriális eredetű agyhártyagyulladásban szenved. Az agy-gerincvelői folyadékba bekerült E. coli baktérium óráról órára az agya egyre nagyobb területét pusztította el. Az intenzívre kerülve rövidesen tetszhalottá vált: hét napon keresztül feküdt kómában, teste egyáltalán nem reagált az ingerekre, magasabb rendű agyfunkciói nem működtek.
Alexander arról számolt be, hogy miközben kómában feküdt, elméje – tudata, belső lénye – eleven. Miközben az agykéreg idegsejtjei zéró aktivitást mutattak, “az agytól független tudatossága előtt az univerzumnak egy másik, nagyobb dimenziója tárult fel”. “Olyan dimenziók, amelyek létezéséről soha még csak nem is álmodtam, és amelyeket a régi, a kóma előtti énem lehetetlenségnek nyilvánított volna” – írja az idegsebész.
Tapasztalásai beleilleszkednek a mások által is leírt halálközeli élmények sorába. “Megtapasztaltam, hogy többek vagyunk, mint a testünk és az agyunk, hogy a halál nem a tudatosság vége, sokkal inkább egy nagy, kiszámíthatatlan, pozitív utazás újabb fejezete” – írja.
“Nem én vagyok az első ember, aki megtapasztalta, hogy a testen kívül is létezik tudatosság. De úgy tudom, senki nem utazott még e dimenziókba oly módon, hogy egyrészt az agykérge igazoltan teljesen leállt, másrészt az utazás teljes ideje alatt a teste folyamatos orvosi megfigyelés alatt állt.” Az előbbi ténynek azért van jelentősége, mert a legtöbb magyarázat szerint a halálközeli élményeket az agy csökkent oxigénellátottsága idézi elő. Alexander azonban azt állítja, hogy esetében dokumentálhatóan nem az alulműködő agy furcsa kisüléseinek eredménye volt az élmény, az ő agykérge a CT-felvételek és a neurológiai vizsgálatok során egyáltalán nem jelzett aktivitást.
“Az orvostudománynak az agyról és az elméről vallott mai felfogása szerint abban az állapotban, amelyben én voltam, még halvány, beszűkült tudatosságot sem tapasztalhattam volna, nem beszélve arról a rendkívül kalandos, és teljesen koherens utazásról, amelyen átmentem”.
Évek óta ott porosodik egy könyv a polcomon, Emanuel Swedenborg “menny és pokol” című könyve. Emanuel Swedenborg svéd tudós, filozófus, teológus és nem utolsó sorban látnok volt. Már gazdag tudományos és feltalálói életpálya állt mögötte, amikor 1741-ben, 54 éves korában érdeklődése a teológia és a Biblia felé fordult, majd 1744 húsvétján látomásai voltak, amit megvilágosodásként élt meg. Azt állította, hogy az Úr megparancsolta, hogy alkosson meg egy mennyei doktrínát a kereszténység megújítása céljából. Kijelentette, hogy az Úr kinyitotta lelki szemeit, és szabadon látogathatta a mennyet és a pokolt, és beszélhetett az angyalokkal.
Most, hogy az idegsebész könyvében szereplő leírásokat olvastam a mennyországról, levettem a polcról Swedenborg könyvét és rá kellett jönnöm, hogy lényegében ugyanarról szólnak:
Csak egy példát hadd mondjak:
Az idegsebész a következőket írja: A felhőknél magasabban, mérhetetlenül magasabban áttetsző íveket láttam, ragyogó lényeket az égben, melyek hosszú nyomvonalakat húztak maguk után: madarak, angyalok: ezek a szavak merültek fel bennem, amikor elkezdtem leírni az élményeimet. De egyik sem jellemzi pontosan ezeket a lényeket… Nálunk fejlettebbek voltak, fennköltebbek. És odafentről egy erőteljes, diadalmas szózatként mennydörgő hang szállt le… Ezeknek a szárnyas lényeknek a boldogsága akkora volt, hogy muszály lehetett hangot kiadniuk. A hang pedig szinte megfogható és szilárd volt, mint egy eső. A látás és hallás nem különbözött azon a helyen, ahol voltam. Úgy tűnt, mintha nem látnék és hallanék semmit abban a világban anélkül, hogy a részévé ne lennék – hogy valami titokzatos módon ne kapcsolódnék hozzá. Abban a világban nem is igazán lehet nézni vagy látni semmit, mert ezek a szavak önmagukban is elkülönülést jeleznek, ami ott nem létezett. Minden megkülönböztethető volt, ugyanakkor minden valami másnak a része is.
Swedenborg szövege ugyanerről:
Akik a menny angyalaival érintkeznek, azt is látják, ami a mennyben van, mert a menny világossága által látnak. De az angyalok is látják azokat a dolgokat, melyek a földön vannak. Mert náluk a menny a földdel és a föld a mennyel össze van kötve. Mert az angyalok, ha a föld felé fordulnak, velük úgy összeköttetnek, hogy azt hiszik, hogy az, ami az emberé, az övéké, és nemcsak azokat a dolgokat, amelyek beszédének tárgyai, hanem azokat is, amelyek a látása és a hallása tartozékai. Másrészről az ember sem tapasztal mást, mint azt, hogy amit az angyalok révén tapasztal, az az ő saját tapasztalata.
Ez a két és fél százada írt szöveg nekünk már döcögős, hiszen eki írta, annak még fogalma sem volt a modern fizikai világképről a megfigyelő és a megfigyelt egységéről, de amiről Swedenborg ír, az ugyanaz, mint amiről Eben Alexander, a kómából visszajött agysebész.
Egszer Jézushoz a szaddoceusok azzal a szándékkal mentek, hogy a halottak feltámadásáról szóló tanításában lejárassák:
27Elé járultak néhányan a szadduceusok közül, akik azt tartják, hogy nincs feltámadás, 28és megkérdezték tőle: “Mester! Mózes meghagyta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére s asszonyt hagy maga után, gyermeket azonban nem, akkor a testvér vegye el az özvegyet, és támasszon utódot testvérének. 29Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt utód nélkül. 30Az asszonyt elvette a második, 31aztán a harmadik, majd sorra mind a hét. De mind úgy halt meg, hogy nem maradt utód utána. 32Végül az asszony is meghalt. 33A feltámadáskor vajon kié lesz az asszony? Hisz mind a hétnek felesége volt.” 34Jézus ezt válaszolta nekik: “A világ fiai nősülnek és férjhez mennek. 35Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba és a halálból való feltámadásra, nem nősülnek, s nem is mennek férjhez. 36Hiszen már meg se halhatnak többé, mert az angyalokhoz hasonlítanak, és az Istennek a fiai, mert a feltámadás fiai. 37Arról, hogy a halottak feltámadnak, már Mózes is beszélt a csipkebokorról szóló részben, ahol az Urat Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének nevezi. 38Az Isten nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki neki él.” /Lk 20,27-től
Ebben az evangéliumi részletben Jézus beszél másik világról, amit a halottakból való feltámadással kapcsol össze. Nem lehet kijátszani tehát a másik világról, a túlvilágról szóló látnoki beszámolókat a feltámadásban való hittel. Ugyanis Jézusnál itt, ebben a részben egységben vannak. Megbonthatatlan egységben. És azt mondja, hogy abban a másik világban már nem halhatnak meg többé, akik oda átkerültek, és olyanok, mint az angyalok, illetve hasonlítanak az angyalokhoz. Vagyis olyan lényekké válnak, akik egyáltalán nem testetlen lidércek, hanem akik szabadon közlekednek a világok, az univerzumok között, és érzékelésük és tudatok, sokszorosan több és nagyobb, mint e földi érzékelés és tudat. úgy ahogy azt a halálközeli élményeken átesettek elbeszélték. És ahogy maga Pál apostol is elbölcselkedik azon, hogy vannak mennyei testek és földi testek, de más a fényességük.
Úgy gondolom, új értelmet nyer számunkra ez az evangéliumi részlet. És az is figyelemre méltó, hogy a halottak feltámadásának reményét egészen a bibliai szabadulás történetének kezdetéhez kapcsolaja Jézus: az Égő csipkebokor történetéhez, hiszen ha Isten az élők Istene, akkor ha az élet Istenéhez tartozunk, mert neki élünk, akkor élni fogunk, azután is, hogy földi életünket befejezzük, és porhüvelyünket levetjük. Ámen

oldal tetejére